A reklámutazók, a mípapák és a slepperek

Bérkaszárnyák falai közt, koszos sikátorokban, nyomortanyák zegzugaiban, olcsó pálinkaivókban mindig akadt egy-egy rongyos, groteszk, lesoványodott alak, aki a legkülönösebb munkát is elvállalta néhány forint reményében. Ha kellett kezdő ügyvédeknek kerített klienseket vagy naphosszat a tömött villamoson utazgatva, furfangos módon reklámozta egy-egy nagykereskedő portékáját. &Aacutem a legjobb állás valamennyi közt a mípapáké volt: ők férjezett osztrák asszonyokat fogadtak örökbe, akik busásan megjutalmazták álapjukat szolgálataikértA századeleji pesti élet bővelkedett a különös foglalkozású figurákban. Köztük is az egyik legérdekesebb szakma a reklámutasé volt. A nem mindennapi mesterség mívelői – általában kettesével járkáltak Budapest szerte – kora reggel a csúcsforgalomban, illetve délután négy körül szálltak fel egy-egy tömött villamosra, majd trécselésbe kezdtek. Fontos volt, hogy jól artikuláljanak, szépen formálják a szavakat, és megbízóik azt is előírták számukra, hogy hangosan beszélgessenek, úgy, hogy a jármí távolabbi szegletében is mindent halljanak az utasok. Valahogy így:
– Remek holmihoz jutottam a minap! – mondta az egyik.
– Ne beszéljen, mit vásárolt?
Itt a hatás kedvéért egy rövid szünetet tartottak, majd folytatták:
– Egy csodás ruhát vettem. Olyat, amilyet nem látni Pesten. A szabása, az anyaga… Egyedülálló. Nem beszélve az áráról! Fantasztikusan olcsó!
Ekkorra már minden szempár rájuk szegeződött, a szemben ülő néni hegyezte a fülét, a háziasszonyok közelebb furakodtak, hogy minél többet megtudjanak az alkalmi lehetőségről, a diszkrétebbek pedig rezzenéstelen arcot tettetve figyeltek a hang irányába.
– Mégis, mennyiért jutott hozzá?
– Két korona volt az egész kollekció.
– Ó! – ámuldozott tettetve az álutas. – És hol vette? Én is felkeresném azt az üzletet!
– A Rosenduft és Társánál – mondta jól érthetően az ál-vásárló.  – Váci utca 105. Remek bolt, kedves a kiszolgálás, az egész családom náluk vásárol már évek óta.
– Ja, a Rosenduft! Hallottam már róluk. A nagynéném is hozzájuk jár. Valóban a legolcsóbb cég egész Magyarországon.
&Iacutegy beszélgetett a két reklámutas, miközben a valódi utasok csak úgy kapkodták hazafele a lábukat, hogy elújságolhassák otthon, milyen nagyszerí üzletről értesültek véletlenül a villamoson.

Családi hadjárat…
Az igényesebb, drágább cégek tulajdonosai kávéházakba, éttermekbe, színházakba küldték el munkatársaikat. Rövidke tanfolyamokon készítették fel őket arra, hogy miként építsék fel mondandójukat. Étteremben és kávéházban – ahol nem lehetett hangosan beszélgetni – az álvendégek hölgyekkel tömött asztalok közelében helyezkedtek el, aztán óvatosan előhúztak táskájukból egy kellemes színí kendőt, vagy egy csinos kis piperetükröt, s – mintha csak feleségüknek vásárolták volna –, úgy mutogatták a holmikat, miközben a gyártó pontos nevét és címét is becsempészték a dialógba.   
Előfordult, hogy egész családok kapcsolódtak be a reklámipar eme különös vívmányába. A Szőlősi család mind a négy tagja valamely cég szolgálatában állt.  Vasárnaponként – amikor a kicsik is otthon voltak –, apa, anya és a két Szőlősi gyerek a Városligetbe indult. A tó körül, ahol sokan megfordultak, a kisfiú egy csodás hintalóról áradozott szüleinek, a Teréz körút 22. alatti játékkereskedőtől, az asszony dr. Révész Benő szépségmaszkjára vágyott a Kerepesi út 63-ból, a kislányuk egy új hegedít akart Reményi Mihály hangszerkereskedéséből a Király utca 58-ból, a férfi pedig az Erzsébet körút 6. alatti Agulár cipőkészítő munkáját dicsérte agyba-főbe. Miután a liget minden vendége akaratlanul is a fejébe véste a címeket, a kis család felszállt a villamosra, ahol tovább folytatták reklámhadjáratukat; onnan egy cukrászdába tartottak, végül pedig egy délutáni mozielőadásra; itt a tömött sorok között újból beszámoltak kedves üzleteikről. Ha estére nem fáradtak el, hazafele a villamoson még túlóráztak egy kicsit.

Némely áruház szívesebben alkalmazott kirakatembert. Ez gyorsabb hasznot hozott, ráadásul a tulajdonos személyesen ellenőrizhette beosztottját. A kirakatember megállt az üzlet előtt, majd teljes áhítattal dicsérni kezdte a kínálatot.
– Hát ez fantasztikus! Ilyen szépet még nem láttam! Ebből azonnal vásárolok magamnak!
Ha ügyes volt, rövidesen egész sereg ember gyílt össze körülötte, bámulva a bolt kivételes készletét, s ha nem is tiporták egymás cipőjét az árukért, egy-két vásárló egészen biztosan akadt köztük. Hamarosan mindenki gyanús lett Budapest szerte, aki egy újabb ruhadarabját, cipőjét, táskáját mutogatta ismerősének. A járókelő nem tudhatta, hogy valós párbeszédet hall, vagy csak újabb reklámfogásról van szó. &Aacutem ha igazán kíváncsi volt, könnyen fényt deríthetett az igazságra: felkerekedett, és személyesen ellenőrizte le a kínálatot…

Egy apának ötven lánya
Ausztriában a válóper nagyon bonyolult procedúra volt a múlt század elején. Mindenféle hivatalos eljárás után négy-öt év elteltével választották szét a feleket. Ha a férj nem akart válni, a bíróság egyszeríen elutasította a keresetet, és elrendelte, az asszony és a férfi maradjon szépen egymás mellett. &Iacutegy aztán, az osztrák nők ügyes kis dolgot eszeltek ki – bár azt ma már aligha tudjuk, ki volt a kezdeményezés szellemi atyja. Magyarországra jöttek míapukát keresni maguknak. Az új apa mellett állampolgárságot kaptak, a magyar bíróság pedig szélsebesen megszabadította őket osztrák férjüktől, vagyis kimondta a válást. A városkutató-újságíró Tábori Kornél szerint Budapesten Sz. és V. urak bonyolították a hasonló ügyeket. A kinti hölgyek pontosan tudták, hogy ha gyorsan és zökkenőmentesen meg akarnak szabadulni uruktól, ezt a két ügyvédet kell keresniük. Sz. és V. ugyanis saját mípapával dolgozott. Csupán üzenniük kellett a kisöregért, aki, ha kellett még aznap puccosan felöltözve megjelent a hivatalban, és minden ellenvetés nélkül lányává fogadta az illető nőt. Hogy, hogy nem, de a magyar hatóságok ügyet sem vetettek arra, hogy a bácsi gyermekeinek száma egy-két év alatt ötvenre szaporodott, s a csemeték egytől egyig fiatal vagy középkorú asszonyok voltak. Az pedig igazán furcsa volt, hogy a mípapa gyermekei közt néhány, hatvan-hetven év körüli, éltes matróna is akadt.

Olyan esetekről is tudunk, hogy bizonyos urak ezen úton szereztek maguknak csinos, osztrák társat. Mípapának jelentkeztek – noha jó anyagi körülmények között éltek –, azzal a feltétellel, hogy a csinos hölgyike az örökbe fogadás után meghatározott ideig velük marad. És bizony, némelyik asszony belement az alkuba, anynyira szabadulni akart házastársától.Jól fizető állás volt a míférjeké is. Aki azt gondolná, hogy jóképí, sármos, fiatal férfiak tartoztak ezen mesterség mívelői közé – téved. Jöhetett idős, köpcös, pocakos, alacsony, fogatlan, kopaszodó; tulajdonképpen bárki jelentkezhetett a posztra – akinek nem volt törvényes hitvese. A parázna, erkölcstelen nőket a századelő rendőrsége bezsuppolhatta, majd kitoloncolhatta a fővárosból. Kivéve, ha volt uruk Budapesten. &Iacutegy aztán, amíg a lányok a börtönben ültek, egy arra szakosodott házasságkötő-iroda elintézte számukra az esküvőt. Kerítettek egy míférjet, elkészítették a dokumentumokat, és anélkül, hogy a lányt kiengedték volna a börtönből, összeadták őket. A míférj felvette a bérét, a nő pedig kiszabadult. Előfordult, hogy a házasfelek soha, még csak egy pillanatra sem találkoztak egymással.

A mífoglalkozásúak sorát a mífogoly zárja. Abban az időben még nem voltak fényképes igazolványok, így csak a személyes dokumentumok, a külső megjelenésre vonatkozó leírások segítették az azonosítást. Ha valakire börtönbüntetés várt, könnyen találhatott magának kiutat: a szegénynegyedekből kerített egy mífoglyot, aki elvállalta helyette a zárkát busás jutalom fejében. Egy törökbálinti jómódú svábbal történt a következő: a sváb éveken keresztül tejet hamisított, jól meggazdagodott belőle, ám egyszer csak lefülelték az illegális tejgyárat. &Uumlgye bíróság elé került. A sváb gondolkodott, hogyan menekülhetne meg a börtön elől, amikor valaki azt javasolta neki, fogadjon egy mífoglyot, aki hasonlít rá, és küldje el maga helyett a tárgyalásra. &Iacutegy is tett. Pest egy kies sikátorában talált egy középkorú férfit. Megállapodtak, a mí-kereskedő megjelent helyette a tárgyaláson, majd letöltötte büntetését. Szabadulása után a sváb annyi pénzt adott neki, hogy úri módon élhetett vagy egy évig. Közben a kereskedő újabb kétes üzletekbe bonyolódott, a fiatalembernek pedig elfogyott a pénze. Ismét bevonult hát a sváb helyett a börtönbe, aki szabadulása után ismét busásan megjutalmazta. Valóságos kis szövetség lett az övék. A kereskedő lopott, csalt, sikkasztott, őt pedig bekasznizták helyette. Közel két évtized alatt összesen négyszer került börtönbe a sváb bínei miatt, aki lassacskán akkora vagyont halmozott fel magának, hogy nem volt többé szüksége a mífogolyra. &Aacutem a hirtelen munkanélkülivé lett férfi egy percig nem szomorkodott emiatt, hiszen addigra már tehetős emberré „ülte le” magát…

A mohó slepper
A különös munkások sorából nem hagyhatjuk ki a sleppereket sem. Egy csoportjuk a kevésbé rutinos, fiatal jogászokra szakosodott. A kerítő minden évben fellapozta a telefonkönyvet, frissen végzett ügyvédek után kutatva. Eközben élénk kapcsolatot tartott fenn a rendőrséggel. Mindig volt egy-két besúgója, aki jelezte, ha régóta körözött rablót csíptek el. Ilyenkor aztán felkereste a kezdő ügyvéd irodáját és közölte vele, hogy nagyszerí fülese van, elfogtak egy híres-hírhedt bínözőt, aki mellesleg tehetséges védőt keres. A fiskálisnak jól jött a nyilvánosság, egy szenzációs eset, hiszen a tárgyalás egy csapásra ismertté tehette a nevét mindenfelé. Az ügynöknek már csak rá kellett vennie a vádlottat, hogy az ő ügyvédjét kérje föl védőnek. A felek megegyeztek, az ügynök pedig tetemes összeget kapott a szolgálatért. A legismertebb ügyvédslepper Fóna Máté volt. Fóna valahol egy bérkaszárnyában kezdte, és slepperségéből kicsi budai lakásig vitte. Kisebb vagyont halmozott fel az ügyvédektől kapott hálapénzből, ám nem tudott megálljt parancsolni magának.

Már vagy három éve körözött a rendőrség egy rablógyilkost, aki kifosztott egy egész bérházat, és két családot lemészárolt. Egy rendőr azonnal értesítette Fónát, hogy a déli határ közelében elkapták a férfit, két nap múlva szállítják a fővárosi börtönbe. A slepper régóta várt már ekkora kapásra. Négy ügyvédet csengetett fel másnap délután. Három pesti és egy budai irodát. Arra vigyázott, hogy lehetőleg ne ismerjék egymást, és egymástól távol eső kerületekben praktizáljanak. Mind a négyen készségesen álltak rendelkezésére, hiszen több társuknak hozott már hírnevet Fóna Máté ügyeskedése. Kávéval, süteménnyel kínálták. Miután belakmározott, kibökte, miért is jött: a hírhedt bínözőnek keres egy tehetséges védőt. Az ügyvédek hízelegni, hajbókolni kezdtek, rendkívüli jutalmat ígértek a rablógyilkos-megbízatásért cserében.  

Fóna mindegyiküktől árajánlatot kért, ők pedig nem fukarkodtak a jutalmat illetően. Fónát elfutotta a kapzsiság. Osztott-szorzott és úgy döntött, bezárja a boltot, eltínik a városból. Csak előbb megkopasztja a négy jelöltet.  &Iacutegy aztán sorra valamennyiüknek megígérte, megszerzi az ügyet – persze némi előleg fejében.  Megérkezett a rab, Fóna pedig másnap külön-külön felkereste a négy fiskálist. Gratulált nekik, s orruk alá dugta a megbízói levelet a hírhedt gyilkos aláírásával – aki persze mit sem sejtett az egészről. Az ügyvédek örömmámorban úsztak, s fényes karriert remélve hárman nyomban kifizették Fóna jussát. A negyedik azonban óvatosabb volt, s kötötte magát ahhoz, hogy csakis a személyes találkozó után adja ki a pénzt. Fónát kicsit lelombozta, hogy elesett egyik bevételétől, ám a maradék öszszeg is elegendő volt ahhoz, hogy még délután felszálljon a gyorsvonatra, és elhagyja az országot.  Hamar fény derült mindenre, miután az ügyvédek felkeresték védencüket, aki bárgyú képpel, értetlenül bámult rájuk. Kiadták a körözést a csaló slepper ellen, bár az aláírás-hamisításon túl, mást aligha tudtak volna rábizonyítani. Fóna Mátét néhány hónap múlva elfogták Bécs mellett. A pesti slepperek csak úgy hemzsegtek főváros szerte. Érkezik Fóna, vajon kié lesz az ügye…

A három átejtett ügyvéd inkább meghúzta magát, szerették volna gyorsan elfelejteni a szégyenteljes esetet. Valaki azonban alig várta már a találkozót. Fóna Máté arcán elmélyültek a ráncok, amikor védője megjelent a zárka ajtajában. A negyedik ügyvéd állt előtte, az, akitől nem sikerül kicsikarni a honoráriumot. &#336t rendelte ki mellé a törvényszék. A fiskális a tenyerét dörzsölte, elővette noteszét és jegyzetelt. A szenzációs eset a fiatalembert egy csapásra ismert ügyvéddé tette főváros szerte… §

  • A gyanús kílsős
    Mípapának kínálkozott egyszer Z. Zs. úr, a kétgyermekes, házas szövetkereskedő. Sz. és V. urak elutasították kérelmét. Nem dolgoztak „külsősökkel”, azt pedig pláne nem értették, hogy a gazdag kereskedőnek miért van szüksége a mípapaságra. Zs. úr felfedte előttük magát. Osztrák szeretőjét akarta megszabadítani férjétől, s ezt úgy vihette végbe a leggyorsabban, ha örökbe fogadta a kis nőt. Hazahozta, lakást vett neki, életjáradékkal támogatta. A gond csak akkor kezdődött, amikor megunta a lányt, és vissza akarta vonni az apaságot. Sz. és V. urak azt tanácsolták neki, inkább fogadjon örökbe egy újabb asszonyt, így újabb ágyast találhat. Z. Zs. úrnak élete végéig öt szeretőt hoztak a szigorú osztrák törvények. Csupán gyermekei csodálkoztak, amikor halála után a hagyatéki eljáráson öt idegen nőcske tipegett be a tárgyalóterembe.

  • A koldusdoktor
    Néhány foglalkozásról egészen keveset tudunk, ezeket éppen csak említi Pest és Buda színes legendáriuma. A koldusdoktorok például pont ellenkezőjét tették annak, amit az orvosi hivatás megkövetel. &#336k nem gyógyítottak, hanem megnyomorítottak embereket. Kezeket és lábakat törtek el, ficamítottak ki, sőt, némelyik még arra is vállalkozott, hogy megvakítsa paciensét. Akit aztán összevissza kötözött, hogy minél borzasztóbb külsőt varázsoljon neki. A szándékosan megbetegített egyén végül kibicegett az utcasarokra, ahol mint szerencsétlen, szánalomra méltó koldus kereste kenyerét.