A házasság mint életre szóló kapcsolat kudarca már nem szégyellni való tragédia, hanem olyan lehetőség, amelylyel mindenki komolyan számol. „Az embereknek hozzá kell szokniuk a gondolathoz: általában nem számíthatnak arra, hogy egész életüket együtt fogják tölteni.” Ennek oka elsősorban – egy szakértő szerint – „a párok erotikus életének intenzívebbé válása”, és ezzel kapcsolatban a házasságok fölbomlásának nagyobb kockázata, másodszor pedig az a tény, hogy a nők gazdaságilag függetlenné váltak, tehát megengedhetik maguknak, hogy kilépjenek a rossz házasságból. De bizonyára szerepet játszik a házasságok föllazulásában a járványként terjedő bizonytalanságérzés is, ami azzal függ össze, hogy megváltozott a férfi- és női szerep hagyományos felfogása.Az emancipált nők egyre nagyobb százaléka nem akar (vagy nem képes) gondoskodni a családi élet érzelmi melegéről, nem sugárzik belőle otthonában a biztonság és a megértés légköre. A nő ma már nem képvise-li azokat a tulajdonságokat, amelyek – a házasság gazdasági és népszaporodási funkcióitól függetlenül – értelmet adtak az együttélésnek, öröm és biztonságérzet forrásai voltak.Nem csoda ezek után, hogy egyre több ember keresi az együttélés más megoldásait, akár lakókommunákban (amelyek a régi nagycsalád modern változatai), akár a híséget eleve ki-kapcsoló „nyílt házasságban”, akár pedig két ember laza kapcsolatában, amelyben a „megértés” és a „funkcionális szex” fogalma helyettesíti a szerelem és az összetartozás fogalmát. Akárhogy is nézzük, ezek a megoldások sem hoztak valami gyökeresen újat. A heteroszexuális lakóközösségek többségében még erőteljesebben robbannak ki ugyanazok a konfliktusok, amelyektől a házasságra ráunt emberek menekülni akartak, a „nyílt házasság” pedig csak kivételes esetekben válik be hosszabb távon.
önkéntes magány
Jürg Willi svájci pszichiáter szerint az „új modell” az emancipált partnerek szabad szövetkezése, amely addig tart, amíg mindkét félnek biztosítja „a korlátlan önmegvalósítás jogát”, és amíg él bennük az „önkéntes szerelem”. Ez manapság a divatos eszménykép, amelyre sokan törekszenek, „de sokaknak, sőt talán mindenkinek elérhetetlen”.
Ha pedig az együttélés új eszményképe elérhetetlen, nem marad más hátra, mint a magányba menekülni. Egyelőre kétségkívül kisebbség az önkéntes magányosoké, de elég népes ahhoz, hogy új fejlődési trendet alkosson a nyugati ipari társadalmakban.
Amerikában az egyedülálló személyek (singles) a szociológia által pontosan körülírt és gazdaságilag igen fontos népességcsoportot alkotnak. Jellemző vonásairól, magatartásáról rengeteget írtak, fogyasztói igényeit pontosan megfigyelték, és ennek megfelelően alakították az áruk és a szolgáltatások kínálatát. Az amerikai egyedülállóknak „saját” vendéglőik vannak – legalábbis a nagyvárosokban –, bárjaik, klubjaik pedig egyben ismerkedésre, kapcsolatteremtésre is szolgálnak. Ilyenkor azonban szándékosan előmozdítják a rövid életí partneri viszonyok kialakulását.
Az „egyedülálló” fogalma általában véve elvesztette szexuális jellegét, inkább demográfiai fogalommá lett, amely az együttélés és együttmíködés bevett polgári formáját jelzi.
Az egyedülállók csoportja uralja ma már például a városi lakáspiacot a belvárosi sorházakban és a városközpont bérházaiban. Az egyedülállóktól gyakran alacsonyabb lakbért kérnek mint a családoktól. Az ilyen lakókörzetek, amelyekben szinte kizárólag egyedülálló férfiak és nők élnek, nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy megmentsék a pusztulástól és nyomorteleppé válástól a veszélyben forgó belvárosi negyedeket például Chicagóban. Az amerikai lakáspiacon már közkeletí rövidítés jelzi a lakásvásárlók és bérlők új rétegét: közös nevük „SSWD” (single, separated, widowed and divorced – egyedülálló, különélő, özvegy és elvált). A reklám is fölfedezte már az új népességcsoportot. Hajdan a tévéreklámok aranyszabálya volt, hogy a reklámban szereplő hölgynek jegygyírít kell viselnie, hiszen ez tanúskodik vásárlóerejéről. Ez az elv ma már a múlté. Nemcsak a luxuscikkek gyártói vetettek szemet az egyedülálló fogyasztók piacára. Az élelmiszeripar is halad a korral: egyszemélyes készételcsomagokat és konzerveket gyárt. Az amerikai ABC-áruházak polcain tetemes mennyiségí áru várja az egyedülálló fogyasztókat – a csomagoláson ilyesfajta feliratok: „Campbell’s Soup for One” (Campbell-leves egy személyre).
Kényszeres körülmények
A nyugatnémet Spiegel a tekintélyes brémai Alkalmazott Társadalomlélektani Társaságnál felmérést rendelt az egyedülállók életmódjáról. A vizsgálatsorozat eredménye alaposan rácáfolt arra az elképzelésünkre, hogy az egyedül élő emberek egytől egyig vígan-szabadon élik világukat, s idejüket kizárólag az „önmegvalósításnak” szentelik. Foglaljuk össze a brémai felmérés tanulságait: A megkérdezett 25–45 éves férfiakról és nőkről kiderült, hogy
» csak minden második választotta önként és meggyőződésből az egyedülélést, a többieket a körülmények kényszerítették rá;
» csak akkor érzik értékesnek az egyedülélést, ha van kapcsolatuk más emberekkel, beilleszkedtek az emberi kapcsolatok rendszerébe;
» többségük fenntart valakivel nemi kapcsolatot, de szinte mindig a racionális és kritikus távolság megőrzésével; ezekben a kapcsolatokban ritkán esik szó szerelemről és szinte soha a közös jövőről;
» a többség, pontosan 15 százalék nem szeretne öreg korára is egyedül maradni, de nem nagyon tudja, hogyan találhatna párra.
Két csoport van tehát:
az egyik elvből választotta az egyedülélést, mert többre tartja a szabadságot és magányt, mint azt, hogy állandóan együtt legyen valakivel; a másik csoport viszont többé-kevésbé szenved a magányosságtól, és szeretne mielőbb szabadulni tőle.
De vágyát egyelőre nem elégítheti ki, mert nem talál partnert, aki megfelelne igényeinek, melyek gyakran rendkívül magasak. Mindkét csoport nagyjából egyenlő arányban fordul elő valamennyi megkérdezett korcsoportban. A magány egyedülvaló legyőzése. A magányosságot csak az győzheti le, aki elfogadja. Ez csak látszólag paradoxon. Ha az ember képes megbirkózni önnön magányosságával, képes arra is, hogy önálló és független legyen, olyan tehát, amilyen embert a többiek – magányosok és nem magányosok egyaránt – szívesen elfogadnak. Aki pedig képtelen önmagában földolgozni a magányosság érzését, az szorongó lesz és kétségbeesett, vagyis olyan ember, akit messze elkerülnek.
A magányosság és az egyedülélés korántsem azonos. Egyedül élni jelenthet sivár ürességet és szorongó reménytelenséget, de jelenthet kellemes, pihentető, nyugalmas életformát is. A különbséget nehéz objektíven meghatározni, inkább szubjektív: attól függ, ki hogyan érzékeli az egyedüllétet, mennyire felel meg az a természetének.
Az egyik magányos úgy érzi, hogy nincs rá szüksége egy bizonyos embernek, vagy az embereknek általában. A másik egyedülélőnek eszébe sem jut ilyesmire gondolni, hiszen élénk kapcsolatot tart fenn más emberekkel, és korántsem csak a bajaival terheli őket.Az egyedülélés mint alternatív életforma nem kizárólag a partneri kapcsolat elleni elvi tiltakozás, hanem inkább kísérlet. Ha úgy fogjuk fel, hogy az egyedül élők a partneri viszony új, fejlettebb formáival kísérleteznek, csakugyan lehetséges, hogy hathatósan hozzájárulnak a „szabad pár” fogalmának kialakításához. §
