Az első felhőkarcoló

Manapság nem tudnánk elképzelni nagyobb várost magas épületek nélkül. Az ember többnyire a modern világot azonosítja a világ nagyvárosaiban épült felhőkarcoló-erdőkkel. Pedig a felhőkarcoló alig kilencven éves. (vagy száztíz… – a szerk.)Chicago a múlt század hetvenes éveire már jelentős kereskedelmi központtá fejlődött.1850 és 1870 között a város lakossága tízszeresére szaporodott: 30 000 lakosról 300 000-re. A fantasztikus növekedés fő oka a Mississippi völgyében gyorsan fejlődő mezőgazdaság és az onnan észak felé vezető mintegy tucatnyi vasútvonal volt. A gazdagság és a siker beláthatatlan jövőt ígért. S ekkor, 1871. október 8-án, este 9 órakor tíz keletkezett egy chicagói pajtában. A rendszertelenül összezsúfolt faépületek közt az emésztő lángok irgalmatlanul belemartak a környező épületekbe is. 48 órával később Chicago egyharmada elszenesedett romokból állt. A kétségbeesés és a csüggedés lett úrrá a város lakóin. Akadt azonban egy kicsiny, vezető üzletemberekből és építészmérnökökből álló, merész csoport, mely a romok fölött az új, rendezett Chicagót alkotta meg – egyelőre csak képzeletben.

Hat emeleten túl
A felvonó feltalálása előtt hat emelet volt a középületek átlagos magassága. Bár az építők ismerték a módját, hogyan kell teherbíró téglafal szerkezeteket ennél magasabbra emelni, ritkán tették meg; a bérlők nem voltak hajlandók ennél több emeletet   megmászni. 1866-ban helyezték üzembe a New York-i St. James Hotelben az első függőfelvonót, amelyet gőzgép hajtott. Két évvel később az Equitable Life Insurance biztosítótársaság broadwayi épületében volt a világ első személyliftjének premierje. A chicagói építészek gyorsan felismerték az új felvonótechnika nyújtotta lehetőségeket. Az új, a tízvész utáni Chicago legszembetínőbb jellegzetessége az épületek magassága volt. Ezeknek az új épületeknek vastag téglafalai nemcsak saját súlyukat, hanem a tető és a födémek súlyát is viselték. A főfalak vastagsága ennél fogva egyenes arányban állt az épület magasságával, s ez határt szabott az emeletek számának. A téglaépületeknél tíz vagy ennél több emelet a fal alsó részén már várfalhoz méltó vastagságot követelt; csak a legapróbb ablaknyílásnak maradt hely, lecsökkent a padló és a mennyezet közötti hasznos tér, és a napfény az épületen kívül rekedt.   A valaha is épített legmagasabb téglafalú épület, a 17 emeletes chicagói Monadnock Building falai a talajszinten 1830 milliméter vastagok voltak! Mielőtt a tervezők megpróbálhatták volna a téglafalakat ennél is magasabbra emelni, megjelent a színen a felhőkarcoló. 1883 őszén a Home Insurance Company neví biztosítótársaság megbízta William L. Jenney chicagói építészmérnököt egy irodaház tervezésével. Az úttörő jelentőségí, tízemeletes Home Insurance Building építését 1883-ban el is kezdték.

A fal csak függöny
Jenney épületének hagyományos értelemben nem is voltak falai. Ehelyett egy oszlopokból és keresztgerendákból álló vasváz tartotta az emeletek, a fal és a tető súlyát; a külső fal a vázhoz volt erősítve, és a homlokzat súlyát is az viselte. A Home Insurance Building volt a világ első valódi felhőkarcolója. Ez az épület képviselte az építőmívészet legmerészebb előrelépését a gótikus építészet megjelenése óta. Ez az óriási ugrás szinte korlátlan magasságú épületek építése előtt nyitotta meg az utat; bevezette a „szerves építészet" újszerí, erőteljesen
funkcionális iskoláját, mely a fölösleges díszítésekkel szemben a szerkezeti elemeket tartotta a legfontosabbnak.
Mégsem Jenney volt az első, aki épületszerkesztésre vasoszlopokat és gerendákat használt. Mások is alkalmaztak már öntöttvas gerendázatot, oszlopokat, hogy az épület súlyának egy részét ezek viseljék, ezáltal csökkenthették a falvastagságot.

Jenney volt azonban az, aki egy merész lépéssel tovább ment: teljesen fölmentette a falakat a teher viselése alól, és a súlyt teljes egészében a fal mögé rejtett vasvázra irányította. Ennek következtében a falak nemhogy az épület súlyát nem hordták, de még a sajátjukat sem! Rendeltetésük egyszeríen a függöny szerepére korlátozódott.

A Home Insurance Building váza öntöttvas oszlopok és kovácsoltvas I-tartók hálózatából állt. Az egészet szögvasak és sarokvasak tartották össze. Amikor a váz szerelésében a hatodik emeletnél tartottak, Jenney levelet kapott
a vasanyagok szállítójától, a Carnegie–Phipps acélipari társaságtól. A cég előadta, hogy hengermíveiben Bessemer-acél gerendák gyártását kezdte meg, s engedélyt kért, hogy a még hátralevő kovácsoltvas gerendák helyett ezekből szállítson. Jenney hozzájárult. A következő szállítmány a szerkezeti acél legelső felhasználását jelentette az építészetben. Az oszlopok továbbra is öntöttvasból készültek. Az acélkeretnek számos előnye volt: kiküszöbölte a tartófalakat, ezáltal csökkent az épület súlya, és emelkedhetett a magassága (az acélváz súlya csak egyharmadát tette ki a téglafalénak); ugyanakkor óriási nyereséget jelentett ablakfelületben, így üveggel boríthatták akár a homlokzati felület száz százalékát is, a lehető legtöbb fényt engedve át.Az építéshez olcsóbb anyagokat lehetett felhasználni, és ráadásul a munka gyorsabban haladt. Az egyik döntő szempont, amiért a Home Insurance tulajdonosai Jenney vasvázas tervét választották, az volt, hogy a sötét, szík utcában álló épületben ez biztosította a legtöbb fényt az irodák számára. Nehéz ma méltányolni, mennyire merész dolgot cselekedett Jenney kilencven évvel ezelőtt, amikor tizenkét emeletet rakott vas- és acélvázra, holott csak kísérletek és számítások alapján mondták ki, hogy az épület állni fog.

Az acélt megedzik
Csak miután Chicagóban kipróbálták és bevált, s ekkor, 1889-ben is csak húzódozva adta ki a New York-i Építési Hivatal az engedélyt az acélvázas Tower Building építésére. Ahogy az épületek magasabbak lettek, felbukkantak az első, alapozással összefüggő problémák. Eddig az időpontig az alapozás nem volt más, mint a talajra fektetett, összefüggő téglafal. Amint erre az alapra nagy terhelés került, főleg, ha a talaj nem volt eléggé szilárd, az épületek csúnyán megsüllyedtek. Egy chicagói építészmérnök, Frederick Baumann volt az első, aki azt javasolta, hogy minden pillér kapjon függőleges alapozást. Az öntöttvas, kovácsoltvas és az acél között folyó harc a felhőkarcoló-építés területén dőlt el. 1880 körül kezdték az amerikai mérnökök felismerni, hogy a Bessemer-acél híd-építési célokra alkalmasabb a kovácsoltvasnál. A hídmérnökök tapasztalatai befolyásolták a felhőkarcolók tervezőit is. A martinkemencék megjelenése jelentette az acél végső győzelmét. Az öntöttvas oszlopoknak az az eset adta meg a kegyelemdöfést, amikor 1904-ben egy tízemeletes New York-i lakóház építés közben összeomlott. A hiba valószíníleg nem az oszlopokban volt, de már a puszta gyanú is elég volt ahhoz, hogy az öntöttvasat egyszer s mindenkorra elhagyják a felhőkarcoló-építés nyersanyagai közül. §