Grétsy László: Anyanyelvi séták

Grétsy László, az ELTE professor emeritusa számos könyvet, cikket írt, újságokat szerkesztett, és tanári-tudósi tevékenysége mellett több szakmai szervezetben viselt tisztséget. A nagyközönség azonban ebből a tévémísorból ismeri, amelyben Vágó Istvánnal új mífajt teremtettek. Gyakorta az utcán járva, meg-megállva magyarázták el egy-egy ott felbukkanó szónak, kifejezésnek a helyességét, eredetét, esetleges hibás használatát. A „peripatétikus nyelvészkedés” motívuma a mostani könyvben is megvan, bár csak futólag foglakozik a sétálóutcában vagy a vonaton előkerülő nyelvi nyalánkságokkal. A kötet kivétel nélkül azokból a cikkekből állt össze, amelyek az elmúlt években az IPM-ben és a Családi lapban megjelentek, tehát ebben a tekintetben hasonlít „A szavak ösvényein” címí kötethez. Az Anyanyelvi séták címet is a Családi lap azonos címí rovata után kapta, de míg ott esetlegesen sorjáztak az írások, a könyv tematikusan rendezi ezeket öt fejezetbe. Az első fejezetben szavaink, neveink eredetével, születésével foglalkozik. Grétsy tanár úr a tőle megszokott finom humorral és szellemességgel, közérthetően, de maximális nyelvészeti alapossággal mutatja be anyanyelvünk csapodár természetét és különös teremtményeit a visibálástól a citrancsig. A fejezet végén család- és utóneveink csapásain csatangol. A második fejezet a szavak életével foglalkozik, a jelentés és a hangalak megváltozásaival, átalakulásaival. A harmadiknak az állandó szókapcsolatok a tárgyai, de ide tartoznak a szólások, közmondások, névfelidéző szókapcsolatok is. Megtudhatjuk, mit jelent bagóhiten élni, mitől dől dugába a terv, ha az ember nem érti a csíziót, és hogyan siklanak félre néha a jó gondolatok, és miként lesz „egy szónak is száz a vége”. Az utolsó két fejezet már olyan kérdéseket feszeget, amelyekről szakmai körökben sincs egységes vélemény, a nyelvromlás, nyelvváltozás, stílus és nyelvhasználat kérdéseit. Ilyen érdekes kérdés például a névelő használata a személynevek előtt. Mi még úgy tanultuk, hogy nem teszünk oda névelőt, „ezt már Széchenyi megmondta” – idézi Grétsy tanár úr –, és még véletlenül sem „a Széchenyi”. De a jelenség nem új, állítólag Kádár János egyszer megkérdezte a „gróf kartárstól”, Széchenyi Zsigmondtól, hogy miért nem disszidált? A válasz ez volt: „a Zsiga ment volna, de a Széchenyi nem engedte.”