Vándorló koporsók

Elsőként a reneszánsz zseniális tudósa, Leonardo da Vinci mester firkálgatott néhány ábrát a vázlatfüzetébe, amelyek meglehetősen hasonlítottak egy víz alá bukó szerkezetre. Cornelius van Drebbel holland orvos és matematikus 1620-ban meg is épített egy hajótestet fából, melyet zsírozott bőrökkel vont be és vaspántokkal erősített meg. A különleges alkalmatosságot 6-6 evezővel hajtották a víz felszíne alatt, miközben legénysége az úszótesthez rögzített csöveken át jutott levegőhöz. A temzei bemutató azonban nem ragadta meg igazán az admirálisok fantáziáját. &Aacutem mégis így kezdődött a tengeralattjárók története…Az amerikai függetlenségi háború idején a hazafiak hatékony fegyvert kerestek az erős brit hadihajók ellen. David Bushnell – hároméves munkával – egy Turtle (Teknősbéka) névre hallgató ormótlan vízipókot alkotott e célra, mely lekapcsolható fúrószáron időzített aknát tudott hátrahagyni. Az egyszemélyes, kézi hajtású tengeralattjárót 1776 szeptemberében a New York-i kikötőben vetették be, ám a brit Eagle fregatt vörösréz borítását képtelen volt megfúrni s a leoldott bomba felrobbanása sem tett igazán kárt a hajótestben.

Robert Fulton 1801-ben készült el kézi hajtású hajócsavarral míködtetett búvárhajójával, a favázas, vas- és rézlemezekkel borított Nautilusszal. A 3 fős legénység által mozgatott vízballasztos szerkezet 3 csomós sebességet ért el a víz alatt. Napóleon azonban csak egy rakás ócskavasnak tartotta a 9 tonnás monstrumot. Wilhelm Bauer német tüzértiszt képzeletét is megmozgatta az új fegyver, s 1850-ben arra vállalkozott, hogy aprócska tengeralattjárójával elsüllyeszti a Schleswig-Holstein partjait blokád alatt tartó dán hadihajókat. A Brandtaucher fedélzetén két emberrel le is merült, ám a hajó rövidesen irányíthatatlanná vált. A kapitányt nem hagyta el hidegvére. Kivárta, míg a hajóban a nyomás kiegyenlítődik, majd egy hatalmas légbuborékban a felszínre emelkedtek.

Az amerikai polgárháború idején a déliek félbevágott gőzkazánból építették az alabamai Mobile-ban a haditengerészet büszkeségét, a CSS Hunleyt. A tengeralattjáró ballaszt gyanánt vizet és vassúlyokat használt, a hajócsavar tengelyéhez kapcsolt hajtókart nyolc tengerész forgatta, míg a kilencedik kormányzott. Levegőkészlete 3 órára volt elegendő, s akár 4 csomós sebességre is felkurblizhatták. Az orrban hosszú fenyőfa póznát helyeztek el, melynek a végére aknát erősítettek. 1863 nyarán bocsátották vízre, de első útján már el is süllyesztették egy lapátkerekes hajó által keltett hullámok. Egy másik balesetben tervezője, Horace Hunley kapitány is odaveszett. A tengeralattjárót ismét kiemelték, 1864 februárjában ismét bevetésre indult. Charleston előtt sikerült léket robbantania az uniós Housatonic korvett fenekén, s az északiak hadihajója annak rendje és módja szerint el is süllyedt. Csakhogy magával ragadta a hullámsírba a déliek csodafegyverét is. Ebben az időben a búvárhajókat csak vándorló koporsóként emlegették.

Buborékcsikos torpedók…
Lehet, meglepő, de az első világháborúban az Osztrák-Magyar Monarchia tengeralattjárói komoly félelmet keltettek az Adrián tevékenykedő antant egységekben. Trapp György korvettkapitány 1915-ben a franciáknak és olaszoknak okozott fájó veszteséget. &Aacuteprilisban U–5-ös búvárnaszádjával a Cattarói-öbölből indulva a Santa Maria di Leuca szirt mellett emelkedtek a felszínre. A legénységet vérbeli harci vágy fítötte. A háború folyamán először kíséreltek meg éjszakai támadást, ráadásul víz alól. A búvárnaszád mindkét torpedója célba talált, s mindössze kilenc perc alatt a tenger fenekére süllyedt a tizenkétezer tonnás francia Léon Gambetta páncéloscirkáló, s csaknem 700 tengerésze. Néhány hónappal később az U–5-ös az olasz Nereide búvárhajóval vívott élethalálharcot. Második torpedója az ellenséges tengeralattjáró géptermében robbant, s kettétörte a naszádot. A következő évben a Monarchia hidroplánjai süllyesztették el bombáikkal a brit B–10-es búvárnaszádot, amely Velence kikötőjéből fenyegette az osztrák-magyar hajókat.

Az első világháború folyamán az Északi-tenger és az Atlanti-óceán vizei váltak a tengeralattjáró-harcok igazi színterévé. A korabeli dízel-elektromos búvárhajókat dupla fal védte, a kettős fal között oldalt és alul sírített levegős merülő- és üzemanyagtartályok helyezkedtek el, ám a hatótávolságuk ezzel együtt is meglehetősen korlátozott maradt. A felszíni menetre benzinmotort, víz alatt tölthető telepes elektromos rendszert használtak. A helyiségek meglehetősen szíknek bizonyultak, legfontosabbnak a vezérlőtorony és a hajó elején található torpedóhelyiség számított az indítócsövekkel. Mivel a sírített levegős torpedó a buborékcsík miatt gyakran felfedte a tengeralattjárók helyét, ezért a németek 1917-ben elektromos torpedóval váltották fel. Igazi áttörést azonban nem tudtak elérni, hiszen az antant 3000 hadihajót, 550 repülőgépet, 75 léghajót vetett be az ellenséges tengeralattjárók elleni küzdelemben. Ráadásul az elhárítás eszközei is egyre hatékonyabbá váltak: bemérőkészülékek, lehallgatófülek, hidrofon, vontatott robbanó paraván, vízibombák. Bár a központi hatalmak 6 600-nál több hajót süllyesztettek el 1914–1918 között, ám 208 tengeralattjárót veszítettek el a támadások közben, s ezzel az U-Boot flotta 56 százaléka megsemmisült.

A korai tengeralattjárókon szíkek voltak a helyiségek, két egymást váltó emberre jutott egy priccs. A közös takaró miatt elterjedtté vált a lapostetí. &Aacutellandóan nedves, fullasztó párolgások, szagok ülték meg az áporodott levegőt, gyakran hetekig nem volt mód tisztálkodni, ruhát váltani. Kolibri-parfümöt használtak, hogy legalább a sóréteget lemossák az arcukról. A hosszabb merülések idején kálium-karbonát szírőbetétekkel ellátott gázálarcokat kellett felvenni, a hajótest szüntelenül imbolygott. Gyakorta jelentkezett a bádogbetegségnek nevezett tünetcsoport: beteges ingerültség, összeférhetetlenség, apátia, üldözési mánia, depresszió, kielégületlenség.
 

Falkák kontra konvojok
Meglehet, egyetlen tengeralattjáró is képes lett volna a történelem menetét megváltoztatni… Történt, hogy egy német tengeralattjáró 1939 novemberében 3 torpedót lőtt ki a brit Nelson csatahajóra, melynek akkor a fedélzetén tartózkodott Sir Winston Churchill angol miniszterelnök is. Az egyik torpedó a hajótestbe vágódott, ám nem robbant fel… A hírhedt német rejtjelező készüléket is egy tengeralattjáró játszotta a szövetségesek kezére. Jelentős hadifordulatnak számított, amikor 1941 tavaszán a Bulldog torpedóromboló foglyul ejtette az U–110-est, így a szövetségesek kezére került a híres rejtjelező készülék, az Enigma. A második nagy világégés elején azonban még a német búvárnaszádok bizonyultak hatékonyabbnak. Már a háború kitörésének második hetében három torpedóval sikerült elsüllyesztenie a német az U–29-esnek a Courageous repülőgép-hordozót 515 fős legénységgel és 48 repülőgéppel. S példátlan harci bravúrt hajtott végre 1941 őszén az U–331-es tengeralattjáró is, amely a líbiai Bardiya előtt süllyesztette el a Barham csatahajót.

1940 tavaszától azonban a szövetségeseknél – védekezésül – általánossá vált a konvojok alkalmazása. A védtelen hajókat szonárokkal, ASV-lokátorokkal felszerelt torpedórombolók is kísérték. A német Dönitz admirális, a tengeralattjáró fegyvernem parancsnoka ekkor a falkában való támadásokat szorgalmazta a konvojok ellen, hogy a saját javukra fordítsák az atlanti csatát. A második világháború legnagyobb konvojcsatáját 1943 márciusában vívták meg. Három falkában több mint 30 U-Boot támadta a szövetségesek 100 hajóját, melyek közül végül csak 69 érte el a biztonságos Északi-csatornát. A kemény falka-összecsapások májusban is folytatódtak. Grönlandtól délre 41 német búvárhajó csapott le egy konvojra, és két nap alatt 12 kereskedelmi hajót küldtek a tenger fenekére. &Aacutem ezúttal alaposan megfizették az árát, 7 tengeralattjárójuk soha nem tért vissza bázisára. Ez a hónap vált a fordulóponttá, hiszen Dönitz flottája összesen 41 egységgel lett szegényebb. 1943 első félévében több mint száz falkatagot ejtettek el a szövetségesek. Novemberben a súlyos kudarcok arra kényszerítették a Harmadik Birodalmat, hogy felhagyjon a farkasfalkák alkalmazásával.

 Az olasz haditengerészet mindeközben SLC-nek nevezett különleges, mini tengeralattjárókat vetett be a második világháborúban. Ezeken a szerkezeteken két békaember foglalt helyet, akik 10-15 méter mélységben az ellenséges hajó alá manővereztek s a hajótesthez erősítettek egy 250-300 kilogrammos időzített bombát. Legnagyobb haditettüket 1941. december 19-én éjjel hajtották végre, amikor is az alexandriai kikötőben kinyitották a záróhálót a visszatérő brit hadihajók előtt. Ezt használta ki egy olasz tengeralattjáró parancsnoka, Valerio Borghese herceg, s egyidejíleg három SLC-t indított el. Bár a hat olasz búvárt utóbb foglyul ejtették, ám addigra a Valiant, a Queen Elizabeth valamint a Sagona tanker durván megrongálódott vagy megsemmisült.

Bár a japánok is különleges fegyverükben, a két főre szabott, 40 tonnás törpe tengeralattjárókban bíztak – bevetésük Pearl Harbortól Ceylonig kudarcot vallott –, páratlan bravúrt mégis egy normál búvárhajóval hajtottak végre. 1942. június 5-én Tanabe fregattkapitány a I–168-as búvárhajó élén tüzet nyitott a midwayi bázisra, ám az amerikai ütegek elkergették. Zsákmányra lesve bolyongott, amikor másnap reggel ráakadt a vontatókötélre vett, súlyosan megrongált Yorktown anyahajóra és rombolókíséretére. A japán tengeralattjáró egyre közelebb osont, a biztos találat érdekében a megszokott 6 fokos oldalszög helyett 2 fokról lőtte ki torpedóit. Az első a Hammann rombolót találta el, a két másik a hordozót. A rombolók azonnal tüzet nyitottak az I–168-asra, ám Tanabe a saját füstjében lemerült, a hadihajók pedig átrobogtak felette. &Oumlsszesen 61 mélységi bombával próbáltak végezni a tengeralattjáróval, ám a japánok kereket oldottak. A Yorktown pedig másnap hajnalban elsüllyedt.

Atomreaktor a víz alatt
A búvárhajók fejlődése a második világháború után újabb lendületet kapott. Az 1954-ben vízre bocsátott USS Nautilusszal a tengeralattjárók teljesen új generációja jelent meg. A 7750 tonnás SSR–586 Triton atom-tengeralattjáró két reaktorral és 170 fős legénységgel már 1960-ban 84 nap alatt megkerülte a Földet – a víz alatt. Az eltelt öt évtized alatt töretlen a fejlődés, egyre korszeríbb nukleáris típusok jelennek meg. Közös jellemzőjük, hogy a külső burkolat csepp alakúvá vált, így a víz alá merülve kisebb a hajótest ellenállása. Háromféle tartályrendszerrel látták el őket. A merülési tartályok a vízszintes kormánylapátokkal vezérelhetőek, az orr- és farokrészben található egyensúlyozó tartályok lesüllyedéskor a hosszirányú stabilitást biztosítják, a ballaszttartályok pedig a függőleges irányú külső hatásokat ellensúlyozzák. A hajótestet speciális burkolattal látják el, mely minimálisra csökkenti a zajkibocsátást, a régi periszkópokat egyre inkább fotonikai árbocok váltják fel. A reaktorokban fítőelemként az urán 235-ös izotópját használják, hengeres tartályokban grafit és bór közé illesztik függőleges rudak formájában, a sugárzásvédelemről neutron-visszaverő réteg, bóros vízréteg, vasbeton védőfalak gondoskodnak. A reaktorokban fejlődő hőt desztillált vízzel vezetik el. Gőz hajtja a fő- és segédgépeket, villamosenergiát termel, míködteti a légkondicionálást, a tengervízből oxigént állít elő.

A mai nukleáris tengeralattjárók akár 60-70 napos víz alatti őrjáratokra is vállalkoznak, ezalatt filmvetítés, zene, sportolási lehetőségek, szauna, szolárium kötik le a legénység figyelmét. A svéd, norvég és ausztrál tengeralattjárók fedélzetén már nők is szolgálhatnak. A fegyverzet is rengeteget fejlődött. A torpedók nukleáris fejjel láthatóak el, de cirkáló rakétákkal, légvédelmi rakétákkal is felszerelik a legújabb modelleket. A legkorszeríbb amerikai egységet, a USS Jimmy Cartert tavaly avatták, víz alatt is képes fogadni illetve kibocsátani személyzet nélküli vízijármíveket (UVV), robotokat, rakétákat, törpe tengeralattjárókat. Egyedülálló abban, hogy az óceánok alatt húzódó üvegszálas kábeleken továbbított telefonos és internetes kommunikációt képes megcsapolni. Az atom-tengeralattjárók mai nemzedéke 500-800 méterre képes biztonságosan lemerülni. Ha mégis baleset történne, akkor rendelkezésre áll a mentőkapszula, illetve a fedélzeten kialakított 3-4 légzsilipre búvárharang vagy mentőhajó csatlakozhat. A legnagyobb veszélyt ma már talán a rengeteg hulladékká váló egység okozza. 1989–1994 között az orosz flottánál nagytakarítást tartottak, s elavult tengeralattjáróikat (az állomány mintegy felét) leselejtezték. Nagyjából százat süllyesztettek le sarkvidéki fjordokba, háromszáz reaktor, több ezer kimerült fítőelemcella kíséretében. A „környezetbarát” intézkedések ellen a skandináv országok hiába tiltakoztak.

Atom-tengeralattjáró harci alkalmazására eddig egyetlen alkalommal került sor a falklandi háború során. A brit S–48 Conqueror a víz alatt haladva kapta meg a míholdról közvetített tízparancsot, és 1982. május 2-án két Mk–8-as torpedóval elsüllyesztette a General Belgrano argentin cirkálót.§

  • Alattomos támadások
    A búvárhajók elleni küzdelem gyakran áthágta még a legelemibb háborús törvényeknek is. A brit Admiralitás például az első világháborúban azt rendelte el, hogy az ellenséges tengeralattjárók legénységét kalóznak kell tekinteni, s elfogásuk esetén a helyszínen kivégzendők. A kereskedelmi hajóknak 500 font jutalmat ígértek, ha legázolnak egy német búvárhajót. A legalattomosabban azonban az amerikai Q-ship hajóraj alkalmazása sértette a hadijogot. Ezek az álcázott hadihajók semleges lobogó alatt tevékenykedtek, rejtett ágyúkkal, tengerészeik civil ruhát viseltek, de tengeralattjárókra vadásztak. Az U–27-es német tengeralattjárót például a Nicosia kereskedelmi hajó átvizsgálása közben pusztították el: a civilnek álcázott amerikai Baralong hadihajó megközelítette, s lövegeivel elsüllyesztette a német tengeralattjárót, kézifegyvereik tüzével a tizenkét fős német személyzetet is megölték. Az Egyesült &Aacutellamok tagadott, de egy hónap múlva ugyanez a hajó, ezúttal Wyandra néven hasonló módszerrel küldött a hullámsírba egy másik  U-Bootot. Az amerikai közvélemény felháborodását váltotta ki, amikor 1915. május 7-én az U–20-as búvárhajó elsüllyesztette a Lusitaniát, amely csillagsávos lobogó alatt hajózott.

    Több mint ezerkétszázan vesztek oda, közöttük 128 amerikai állampolgár. Hatvan évvel később került nyilvánosságra, hogy a Lusitania fel volt szerelve ágyúkkal, s 400 tonna lőszert és hadianyagot szállított a briteknek. Semmi sem indokolhatta azonban Patzig főhadnagy tettét, aki 1918 nyarán &Iacuterországtól nyugatra megtorpedózta a teljesen kivilágított Llandovery Castle kórházhajót, amellyel 140 embert küldött a hullámsírba. Megtiltotta az U–86-os legénységének, hogy erről az akcióról beszéljenek, a hajónaplót is meghamisította. De a britek kinyomozták, hogy Patzig volt a gyalázatos cselekedet elkövetője, a háborús bínösök listájára került. A felelősségre vonás elől azonban külföldre szökött. A második világháborúban megszaporodtak a hasonló esetek. Az Athenia brit személyszállító gőzös Belfasttól nyugatra szelte a hullámokat 1939. szeptember 3-án. Amikor Lemp parancsnok U–30-as búvárhajója megtorpedózta, 128 amerikai és angol állampolgár vált támadása áldozatává.

    Amikor az angolok nyilvánosságra hozták az esetet, a náci propaganda azt harsogta, hogy brit ügynökök helyeztek el pokolgépet a gőzösön, hogy aztán a németeket vádolhassák érte. Lemp megkapta a lovagkeresztet, de 1941-ben tengeralattjárójával együtt elnyelte az óceán. 1944-ben Heinz-Wilhelm Eck búvárnaszádja, az U–852-es az Indiai-óceánra tartva útja során elsüllyesztette a görög Peleus kereskedelmi hajót, és a parancsnok a vízben hánykolódó tengerészeket kíméletlenül legéppuskáztatta. Három hellén matróz azonban túlélte az égő poklot, s tanúskodtak ellene. Ecket és két társát háborús bínösként ítélték el 1945 őszén Hamburgban, s szégyenteljes tettükért golyó általi halállal lakoltak.

  • Technikai kronológia:
    1773–1775 – David Bushnell elkészíti az első míködőképes búvárhajót, a Turtle-t.
    1801 – Robert Fulton kézi hajtású, hajócsavarral ellátott, fémlemezekkel borított tengeralattjárója, a Nautilus. 1868 – Robert Whitehead tökéletesíti a fiumei Luppis Balázs találmányát, az önjáró torpedót.
    1900 – Az első benzinmotoros-elektromos tengeralattjáró, az USS Holland.
    1902 – Feltalálják a periszkópot.
    1917 – Elektromos torpedó.
    1943 – Akusztikus célkereső torpedó (T–5-ös „&Oumlkörszem”)
    1954 – Az első atom-meghajtású tengeralattjáró, a USS Nautilus.
    1969 – Az első ballisztikus rakétahordozó tengeralattjáró, a George Washington.


  • Hírességek tengeralattjárók élén
    Karl Dönitz (1891–1980) 1910-től a haditengerészetnél szolgált. 1939-től az U-Boot flotta parancsnoka, ellentengernagy, négy évvel később az egész német haditengerészet irányítója volt. Hitler halála után kormányfőként aláírta a kapitulációt. Háborús bínösként hosszú börtönbüntetésre ítélték a nürnbergi perben.

    Chester William Nimitz (1885–1966) Az első világháborúban három amerikai búvárnaszádon is parancsnokolt, majd az atlanti tengeralattjáró flottillát vezette. 1929–1933 között a 20. tengeralattjáró-divízió élén állt. 1941 szilveszterétől a csendes-óceáni flotta főparancsnoka volt, s e minőségében ellenjegyezte a japán kapitulációt.

     Wilhelm Franz Canaris (1887–1945) 1905 óta szolgált a haditengerészetnél. 1935-től a kémelhárító szolgálat, az Abwehr parancsnoka. Amikor Hitler bizalmát elveszítette, kivégezték. 

    Luis Carrero Blanco (1903–1973) Franco bajtársa, a spanyol polgárháborúban tengeralattjárót irányított. Később admirális, 1967-ben spanyol alelnök lett. Franco utódjának jelölte ki, 1973-ban kormányfővé nevezte ki, ám a baszk terroristák egyik csoportja felrobbantotta.

    Jimmy Earl Carter (1924–) Elvégezte a Haditengerészeti Akadémiát Annapolisban, majd 1946–1953 között amerikai tengeralattjárókon teljesített szolgálatot. 1977–1981 között az Egyesült &Aacutellamok elnöke volt.
  • Balesetek, rejtélyek
    – A világ legnagyobb tengeralattjárója címmel a második világháború elején a francia Surcouf dicsekedhetett. Feltöltve 22 ezer kilométert is képes volt megtenni, 22 torpedót szállíthatott, páncéltornyában két 200 milliméteres löveg ágaskodott. A brit hadiflotta 1940 júliusában foglalta le, bár a francia legénység zöme fellázadt, s a 150 főből mindössze 14 volt hajlandó tovább szolgálni a németek ellen. Ezért francia önkéntesekből, kereskedelmi hajók tengerészeiből töltötték fel a személyzetet. Louis Blaison kapitány azonban meglehetősen gyengekezí parancsnoknak bizonyult, állandóak voltak a fedélzeten a súrlódások, veszekedések. A tengeralattjáró 1942. február 18-áról 19-ére virradó éjjel Bermudáról a Panama-csatornához vezető úton tínt el. A hivatalos magyarázat szerint egy amerikai teherszállító gőzössel ütközött, ezért egész legénységével együtt odaveszett. Az Admiralitás azonban elutasította, hogy a nyomozás aktáiba a szövetséges franciák is beletekinthessenek, ezért sokan azt rebesgették, hogy a Surcouf legénysége fellázadt, s Martinique szigetére akartak menekülni, ám az amerikai és angol hadihajók elsüllyesztették őket.

    – Köd gomolygott a Temzén 1950. január 12-én. A rossz látási viszonyok miatt a folyó torkolatában a brit Truculent búvárnaszád összeütközött egy svéd tartályhajóval. A kiürítést azonban szabályszeríen megvalósították, így mind a 67 tengerész épségben elhagyta az elsüllyedt tengeralattjárót. &Aacutem a mentőalakulatok érkezéséig a legtöbben megfulladtak vagy megfagytak közülük a metszően hideg vízben.  

    -Az USS Tresher vadász-tengeralattjáró fedélzetén 129 fős személyzettel valószíníleg merülési kísérleteket végzett New England partjai előtt 1963. április 10-én. A gépházban, a vízszállító csövek labirintusában történhetett a végzetes hiba. Talán egy cső megrepedt azok közül, amelyek az atomreaktor köré vezették a hítővizet, így a sós vízpára zárlatot okozott az elektromos rendszerben, áramszünet keletkezett a reaktornál. A személyzet hiába küzdött azért, hogy újraindítsa, elveszett a felhajtóerő, s egyre mélyebbre süllyedt a tengeralattjáró, mígnem a tenger fenekén, másfélezer mérföld mélységben állapodott meg a roncs. A tragédia percek alatt játszódott le, ám adódik a kérdés: miért nem küldtek vészjelzést, bocsátottak fel a bójákat?   

    -A tenger erősen hullámzott 1966. szeptember 14-én, amikor a nyugatnémet Hai búvárhajó kifutott az Északi-tengerre. A hullámok át-átcsaptak a fedélzeten, s a légzőcsőaknán keresztül tengervíz zúdult be a hajótestbe. A légrekeszeket nem fúvatták ki rendesen, így a felhajtóerő egyre zsugorodott. Az átalakított légzőcsőakna alig 70 centimétrrel emelkedett a fedélzet, s 130 centimétrrel a tengerszint fölé, ezért viszonylag könnyen bejuthatott a víz. &Aacutem ezúttal a légzőcsőakna nyílásait a parancsnok tájékoztatása nélkül üzemeltette a legénység, hogy frissebb levegőhöz jussanak. Erről a toronyban mit sem tudtak. Azt hitték, hogy egy léken keresztül szivárog a hajótestbe a tengervíz, és utasítást adtak a búvárnaszád kiürítésére. Ha minden szelepet és nyílást lezárnak, a vizet könnyedén kinyomhatták volna a hajótestből. A fejvesztett menekülés végül tizenkilenc áldozatot szedett.    -Egy kanadai indián törzs által készített totem mása díszítette azt a korszerí brit tengeralattjárót, amelyet 1967-ben két „testvérével” együtt eladták az izraeli haditengerészetnek. A legenda szerint ez ugyan mindenféle ártó szellemektől megvédelmezte utasait, az izraeli legénység mégis eltávolította a különleges szimbólumot. A három búvárhajó közül elsőként 1968. január 9-én a Dakar úszott ki Portsmouth kikötőjéből a rátermett korvettkapitány, Jákov Ránan parancsnoksága alatt. Amikor január 26-án éjfél körül utoljára jelentettek, már elhagyták Kréta szigetét. Ettől kezdve azonban nem lehetett rádiókapcsolatot teremteni velük.

    Nemzetközi mentő- és kutatóexpedíciót indítottak, ám mindez kevés eredménnyel járt. Egy egyiptomi halász 1969 elején Gáza partjainál bukkant rá a búvárhajó jelzőbójájára, ezután 30 évig azonban semmi. Végül 1999. május 28-án Kréta közelében, 2900 méter mélységben egy amerikai-izraeli kutatócsoport találta meg a Dakar roncsait. Pusztulásának oka azonban továbbra is rejtély maradt. Legvalószíníbbnek talán egy olajtankerrel való ütközés tínik, mivel a torony antennái elgörbültek, s a kormánylapát is deformálódott. Az egyiptomiak azt híresztelték, hogy ők küldték a tenger fenekére a búvárhajót, ám ez legfeljebb fellengzős dicsekvésnek minősíthető. Mások azt terjesztették, hogy a szovjetek ejtették fogságba a legénységet. A hihetőbb változatok közé sorolhatjuk, hogy míszaki hiba miatt szivárgás támadt az orrszekcióban, ezért a tengeralattjáró teljes haladási sebességgel alábukott, egyensúlyát veszítette, aztán a kritikus mélységben szétroppantotta a nyomás. A fantaszták persze nem érték be ilyen egyszerí magyarázatokkal, arról suttogtak, hogy idegen lények rabolták el a Dakar 69 fős személyzetét. A tenger talán örökre megőrzi a titkot. A legénység viccesen csak USS Roncsnak becézte a 3500 tonnás amerikai Scorpion tengeralattjárót, mivel annyi kisebb míszaki hiba adódott rajta. Végül úgy határoztak, hogy a norfolki támaszpontra való visszatérése után nagyjavításra küldik. Éppen az Atlanti-óceánt szelte át, amikor az Azori-szigetektől nyugatra 1968. május 21-én hirtelen eltínt. A hidroakusztikus felvételek alapján úgy vélték, hogy valami felrobbant a búvárhajón, aztán további detonációk követték, szétszakítva a kamrákat. A haditengerészet Trieste-II típusú egysége 1969 nyarán 3300 méterre merült, hogy megvizsgálja a mélyben pihenő roncsot.

    &#336k derítettek fényt arra, hogy a katasztrófát az egyik kivetőcsőben felrobbant torpedó okozta. Az orosz Irkutszkon a tragédia 2001 őszén történt. A szerencsétlenség reggelén a legénység éppen a Kövér névre keresztelt, kéttonnás torpedót tesztelte, amikor az becsúszott a sínen az indítócsőbe, s mielőtt az ajtó rázárult volna, felrobbant. 8000 Celsius-fokos tízlabda borította el az első rekeszt, amely a parancsnoki állásba is átcsapott, mert a szabályzatot áthágva nem zárták le a fedelet. A legtöbben a légnyomástól a padlóra zuhantak, szénné égtek vagy a sírí, mérgező füstfelhő fojtotta meg őket. A tengeralattjáró megremeget és lassan megállt. A túlélők aktiválták a vészjelzőrendszert és a viszonylag ép kilencedik rekeszbe vonultak vissza. Közben azonban folyamatosan süllyedtek. Huszonhárman voltak még életben, amikor megszakadt az áramszolgáltatás, a hőmérséklet folyamatosan csökkent, és az oxigén is fogyatkozott. A kétségbeesett emberek ekkor megírták búcsúleveleiket. A szén-monoxid még aznap este mindegyikükkel végzett. Az orosz mentőalakulatok öt napon át képtelenek voltak bármiféle kapcsolatot teremteni a Kurszkkal. Ennek ellenére azzal áltatták a családtagokat, hogy jelzéseket hallani a tengeralattjáróból. Végül kilenc nappal később norvég és angol búvároknak sikerült felnyitniuk a Kurszk hátsó vészkijáratának fedelét, s meggyőződtek arról, hogy a katasztrófa a teljes legénységet elpusztította. A gyásszal borított Zapadnya Lica városa a Kola-félszigeten azóta is Oroszország legfontosabb nukleáris tengeralattjáró-bázisa, amely otthont ad a tengerészeknek és családtagjaiknak. Zárt terület, ahonnan nem szivároghatnak ki a mélyben lappangó titkok.