Easy Rider kontra &Iacutezi rájder …

Arra a kérdésre, hogy miért lesz egy film kultikus: dicsfénnyel övezett, fokozottan izgatott rajongói tábort maga köré gyíjtő film, vagyis kultfilm, kétféle válasz létezik, egy derí-, és egy borúlátó…A derílátó válasz
…szerint attól lesz az, hogy van valami megmagyarázhatatlan, sokakra ható varázsa, valami ami a többi filmtől megkülönböztethetővé teszi, ami miatt a filmtörténet magasabb polcára tesszük s többször nézzük meg, mint a nem kultfilmet; ami miatt beleszivárog a napjainkba is, s idézzük, hivatkozunk rá, velünk lesz: amíg csak meg nem kopik a varázsa, amíg csak fel nem adja a küzdelmet a kultfilmek legnagyobb ellenségével, az idővel szemben. Vagyis attól lesz kultfilm, hogy más, ha nem is jobb, de mindenképpen más, eltérő, vonzó film. Ami köré szertartásokat lehet szervezni.

A szertartások lehetnek egyszerí idézések, vagyis lehet, csak annyival adózunk a film nagyságának, hogy szinte önkéntelenül, reflexszeríen hivatkozunk rá (egy régi kultfilm, az És különben dühbe jövünk címí Bud Spencer opus egyik elhíresült mondatát: Bunkó vagy Bugsy, még évek múlva is idézték azok is, akik már azt sem tudták melyik filmből idéznek, hogy filmből idéznek egyáltalán), de van néhány kultfilm, ami köré társaságok, sőt nyelvek szerveződik. Az egyik legtöbbek által beszélt kreált nyelv a klingon, amit a Star Trek szereplői (és alkotói) beszélték eredetileg. A Star Trek találkozók ezen a nyelven – is – folynak. A Star Wars, vagyis a Csillagok háborúja vallási mozgalmakat is elindított, Ausztráliában vannak Jedi hívők. Olyanok, akik a Jedi vallás hívei, lézerkardokkal hadakoznak és azt hiszik, pusztán az akaraterejük segítségével tárgyakat tudnak felemelni. A kultusz ugyanis ezt jelenti: szertartásokban kifejeződő vallásos tiszteletet. A kultfilmet különleges áhíttat, hódolat övezi. Lehetne transzcendens felfogásnak is nevezni a derílátó felfogást, mivel egyrészt azon alapszik, hogy

a kultfilm megmagyarázhatatlan módon jobban meghatározza a mindennapokat (a nyelvet, a ruházkodást), mint más filmek, másrészt, mert vallásos jellegí kultusz szerveződik a film köré.

Ahogy a nagy vallási vezetők sorait citálják a hívők, úgy idéznek a kultikus filmekből a film hívei.  Ezért is nehéz egyértelmíen azt állítani egy filmről, hogy az kultfilm, hiszen az generációnként és országonként, és évenként változik, hogy mit is tartunk kultfilmnek. Ez a hit, a filmbe vetett hit, bár erős, de nem tartós. Sok Guy Ritchie (a Blöff rendezője), és Quentin Tarantino hívő tagadja meg ma már önmagát, mondván a korábbi véleményüket erősen befolyásolta az újságok és barátok véleménye.

A pesszimista felfogás
…szerint az, hogy mi lesz kultfilm, elsősorban a filmkritikusoktól, a forgalmazóktól függ. Vagyis azoktól, akik a közvéleményt alakítják. Itt nem csupán arról van szó, hogy a forgalmazó nagyobb bevételre akar szert tenni, hanem hatalmi harcokról is. A kritikus hatalma és befolyása tulajdonképpen annál nagyobb, minél többször találja el egy kritikájával, hogy mi lesz kultfilm. A kritikusok véleményét ugyanúgy befolyásolja a kor, vagyis a társadalom aktuális állapota, mint a nézők értékítéletét.

Annál inkább sikeres lehet egy kritikus, minél inkább aktuális az ízlése, minél inkább a filmdivatok és egyáltalán a divatok irányítják a véleményét.

Ez persze nem hazákban van így, a mi kritikusaink többnyire csak igazodnak a nagy trendekhez, a korábban megszólaló, többnyire a filmeket már a fesztiválokon megtekintő bírálókhoz. Ezt a felfogást nevezhetjük kritikus felfogásnak. Azt ugyanis nagyon nehéz eltalálni, hogy melyik film is lesz klasszikus, hogy melyik maradandó érték. A klasszicizálódás folyamata évtizedeken át eltarthat, és még egy nyolcvanas években készült filmre sem mondhatjuk azt teljes biztonsággal, hogy kiállta az idő próbáját. A klasszicizálódási folyamatot elemző berlini teoretikus, Walter Benjamin, megkülönböztette a mívek dologi és valóságtartalmát, elmélete szerint minél több van egy alkotásban a dologi tartalomból, vagyis minél korhoz kötöttebb, minél erősebben érezni rajta, hogy mikor is íródott, készült, annál kevesebb az esélye a klasszicizálódásra. A dologi tartalom a mínek azt a részét jelenti, amit csak a mí keletkezése idején élt olvasó értett meg, vagyis a kortársak. A míveknek a dologi részéhez írják általában a lábjegyzeteket, ami nem feltétlenül jelenti azt, hogy az a mí, amit csak a lábjegyzetek segítségével tudunk igazán megérteni, az nem lehet klasszikus.

Az ellenpélda Dante Isteni színjátéka. Ami a maga korában, és még évszázadokig kultkönyv volt. Ha a kult fogalmát kiterjesztjük régebbi korokra. Igaz nagyon sok klasszikus mí – amit erősen lábjegyzetelni kell – ma már olyannyira megkopott, hogy szinte nincs is benne az irodalmi köztudatban. Mint például Arisota Orlando Furiosoja, ami jó néhány barokk opera alapját szolgáltatta (ebből írták a librettót), és az egyik legtöbbet idézett mí volt, ahogy Tasso Megszabadított Jeruzsáleme is. A kult opera egyértelmíen az volt, ami tartalmazott legalább két olyan dalt, amit még a cipészek, akik nem jutottak el operába, is dúdoltak. Mozart kultszerző, ahogy az életéről készült Milos Forman film is kultfilm. Ezért volt könnyí dolguk az osztrákoknak, amikor kultusza köré szervezték a 2006-os év eseményeit. Mozart alkata, a vidám, könnyívérí, cserfes, komolytalan zseni figurája, alkalmas volt arra, hogy kultikus figurává váljon… Majd pedig e figura paródiájává. Más kérdés persze, hogy Mozart korántsem olyan volt, mint a Forman film Mozartja, hogy még zenéjének előadói is Mozart zene megjelenítésére alkalmatlan előadásokat állítanak elő, ha hisznek ennek a romantikus Mozart képnek. A Mozart kultusznak.

&Aacutepol és eltakar…?
A kultusz tárgyát nem lehet bírálni, legfeljebb idézni. Az a kritikus például, amelyik górcső alá vette a Star Warsot és nem átallotta azt állítani, hogy George Lucas alkotása tulajdonképpen fasiszta film, kapott hideget-meleget a film rajongóitól. A Mozart kép, a Mozart kultusz éppen a helyes Mozart értelmezések ellen hatott. Ez a Mozart kép éppen Mozartot takarta el.

Ez a folyamat – hogy a kultusz eltakarja a kultusz tárgyát – megfigyelhető a filmek esetén is. Sok kultikus film csak a kultusz lecsengése után elemezhető, értelmezhető. Amikor már ideje van a higgadt elemzésnek.

Az egyik legismertebb magyar kultfilm, a Tanú, Bacsó Péter filmje, például nem kritizálható film volt, egy kritikusnak sem jutott eszébe, egészen tavalyig, hogy a Tanú tulajdonképpen nem is a rendszert bíráló, hanem sokkal inkább a rendszert támogató, a Kádári konszolidációt segítő film volt, ami elmismásolta, elkente a Rajk pert, éppen azzal, hogy derís dolgot csinált belőle, kabarét, ahogy elkente a Nagy Imre kivégzést is. Nem azt sugallta, amit a hasonló időben készült nagy orosz filmek, hogy valami nagyon nincs rendben, hanem azt, hogy a rendszer tulajdonképpen jó, csak vannak idióták, akik ahogy régen is voltak, tönkreteszik a kisember életét. Az idézett Walter Benjamin a mívek valóságtartalmát tartja fontosabbnak, vagyis azt, hogy mennyire ismerünk magunkra egy szereplőben, hogy mennyire halljuk ismerősnek a szereplő hangját, hogy a míben megcsendülő dallamot olyannak halljuk e, mint egy rég elveszett, de újra megtalált dalt.

A Benjamin által elemzett Goethe míveiben is igen sok volt a dologi tartalom. Holott Goethe volt tulajdonképpen az első, akit már életében klasszikusnak mondtak. &Uacutejraolvasva például a kultikus szerző, Brett Easton Ellis könyveit, nem is túlságosan meglepődve vettem észre, hogy a szövegük avíttnak hat – ahogy néhány &Oumlrkény és Déry szöveg is, hogy néhány magyar kultszerzőt is mondjak –, hogy a dologi tartalmuk határozza meg a míveket. Ellis divatot, kultuszt teremtett. Sokan utánozták a stílusát is, holott az legalább annyira dologi tartalmú, mint a szöveg tartalmi része, hiszen stílus is lehet divatos, korhoz kötött és esendő. A megidézett Goethe stílusa is esetenként az.

A könyvvásárlókat – egy német felmérés szerint – a többiek (a barátok, a kollegák, a megbízható vagy még inkább a hasonló ízlésínek ítélt ismerősök) véleménye befolyásolja a leginkább, nem a reklámok, és nem is a kritikák. A filmek esetén alapvetően más a helyzet – a filmek nagy részét az úgynevezett trailerből, vagyis az összevágott, izgalmas jeleneteket tartalmazó rövidfilmből (amit – sokszor – elég is megnézni) ismerik meg a későbbi nézők Mégis, a filmek kultfilmstátusának kialakulásában is nagy szerepe van a szájhagyománynak, vagy ahogy a politológiában mondják, a suttogó propagandának. Egy társaságot a film iránti rajongás is összeköthet. A film ugyanúgy beszédtéma lett, mint a régi közösségekben a szomszéd vagy más falubeli viselt dolgai. A film hősei mitologikus alakká nőnek. Hollywood tulajdonképpen azt a szerepet tölti be, mint az Olympus, az itt élő félistenek és titánok küzdelmeivel van tele a sajtó, erről esik szó az agorán, vagyis a piacon, a munkahelyeken, az esti vacsorák közben. Ezért is hívja Enzensberger a televíziót vezetékes drognak.

Nem csak nézni, beszélni is
Magam inkább a transzcendentális és nem a kritikus felfogás híve vagyok. Annak, hogy egy film kultfilm lesz – szerintem – kevés köze van a kritikusokhoz. A hatvanas években a Cahiers de Cinema köré gyílt francia kritikusok, elutasítva vagy még inkább elunva az úgynevezett papa moziját, felfedezik az amerikai film noirt, a bínfilmeket, a B filmeket, és azokról, mint nagyszerí alkotásokról írnak. Köztük a folyóirat vezetője, Andre Bazin, vagy a később filmrendezőként szerencsét próbáló Francois Truffaut, és Jean Luc Godard. Az ötvenes években még Alfred Hitchcock filmjeit is lesajnálták, tucatszemétnek mondták a kritikusok. A fordulat tulajdonképpen ezzel a kritikusi körrel kezdődött. De ebben az esetben szó sem volt kritikusi hatalomról, ahogy dacról sem. Nem szemben állni akartak a korízléssel a Cahiers kritikusai, hanem felfedezték Samuel Fuller filmjeinek, Orson Welles drámáinak értékeit. Ez a kritikai fordulat eredményezte a kultfilmkultusz kialakulását. Hasonló fordulat volt ez, mint ami a színházban történt a XX. század első felében. A nagyon deklimált, súlyos, brokát és bársony előadásokat felváltották a könnyí polgári darabok. Vagyis a Nemzetiből átszoktak az emberek a Vígbe.

Ekkor alakult ki – a hatvanas években, a francia újhullámmal – a mozirajongók közössége, ekkor szerveződtek az első filmklubok, ahol már nem csak nézni lehetett a filmeket, hanem azokról beszélgetni is. Ez a kritikusi fordulat megváltoztatta a filmkészítők hozzáállását is: nem lehetett többé semmibe venni a B filmet sem. Ez egészen odáig fajult, hogy ma már vannak olyanok, akik a kifejezetten rossz, a minősíthetetlenül gagyi filmekért rajonganak. Kultikus rendező lett Ed Wood, a világ legrosszabb rendezője, akiről Tim Burton, egy joggal kultikus rendező, készített filmet, vagy Russ Meyer a nagydudás nőket szerepeltető softporno filmek rendezője. Meyernek legalább annyi rajongója van, mint mondjuk John Schlesingernek, a nyolcvanas évek kultikus rendezőjének (Éjféli cowboy, Marathon életre-halálra), és bár a Meyer filmeket nem olyan remek forgatókönyvírók írtak, mint Schlesinger filmjeit, legalább annyian idéznek Meyertől, mint William Goldmantól. Igaz, azért, mert Meyer annyira csapnivaló.  A múlt év egyik legnépszeríbb és legviccesebb kultfilmje a Napoleon Dynamite (magyarul: Nevetséges Napóleon) éppen erre játszik rá: hogy a rossz is lehet kultusz tárgya. A Napoleon Dynamite néhány jelenete annyira kínos, hogy eltárolja és nem is könnyen dobja ki az emlékezet; ezért könnyen idézhető.

A Napoleon Dynamite hívők, ha összejönnek, pár pillanat alatt megtalálják a közös hangot, vagyis áldoznak a Napoleon Dynamite-vallásnak, felidéznek a filmből részeket, az is megeshet, hogy olyan részeket, amik nem is kerültek be a filmbe, csak a DVD-re. Vagyis egy film –  és ezért vagyok inkább vallója a transzcendentális elméletnek, inkább attól lesz kultfilm, hogy lehet róla beszélni, hogy a híre – az iskolai, munkahelyi vagy a baráti közösségben futótízként terjed.

A kultfilmeknek – az esetek nagy többségében, tisztelet a kivételnek – nagyobb a dologi, mint a valóságtartalma.

Nagyon erősen tapadnak az adott korra. Még attól is függhet, hogy éppen melyik film lesz kultfilm, hogy éppen milyen drogokat fogyasztanak a fiatalok a legszívesebben. A Trainspotting a kemény drogok filmje, azoké (is), akik nem merik, nem merték kipróbálni a heroint, de át szerették volna élni, hogy milyen lehet élvezni ezt a szert, hogy milyen lehet lejönni róla. A Beatles rajzfilmje – a Sárga tengeralattjáró – az LSD-korszak filmje volt, a Hair a könnyí drogoké (és Vietnamé), a Mátrix a speedé, a gyors, felpörgető szereké, az amfetaminszármazékoké, a Nagy Lebowski a marihuánáé.

És ahogy a drogok, úgy a divat, hajviselet, öltözködés is hat a filmesekre: ezért vicces ma már a nyolcvanas évek jó néhány kultfilmje, a Falsh Dance vagy Prince filmje, a Purple Rain, aminek minden képkockája elviselhetetlenül, vagyis komikusan tartalmazza azt a bizonyos dologi tartalmat. Megesik persze, hogy egy film vagy egy sztár hat a divatra. Pólót, ezt a ma már teljesen általános viseletet, ami tulajdonképpen a tengerészek alsóruhája volt, Marlon Brando hordott először.

Szinte évente változik egy kultfilm megítélése, az egyik leghíresebb és legelismertebb kultfilm, Tarantino Ponyvaregénye, régóta tartja kultfilm státuszát, holott ennek a filmnek is igen jelentős a dologi tartalma. Nagyon sok poénja – pár év múlva – nem esik le. Pedig ez a film nem csak a külvárosi bérgyilkosok beszédstílusát határozta meg egy darabig, hanem az értelmiségét is. Hatással volt nem csak a filmkészítőkre, de az irodalmárokra is. Tarantino ugyanis nem a filmben feltínő veszedelmes alakok nyelvét utánozta, hanem saját nyelvet kreált, egy pörgő, a huszadik század végére jellemző, cinikus, laza nyelvet, aminek több köze volt a B filmekhez, mint az alvilághoz. Francis Ford Coppola sem az olasz maffia nyelvéből, és még csak nem is Mario Puzo nyelvéből indult ki, amikor megírta a valaha volt leghíresebb kultfilmet, a Keresztapa sorozatot.

Marlon Brando nem úgy beszél, mint egy maffiózó, hanem úgy, mint egy buddhista bölcs, mint egy a hatalomtól nem megrészegült, azt bátran használni tudó, rendíthetetlen ember. Nem, mint maffiózó válik kultikus alakká, nagysággá, hanem mint a vallási vezető. A Keresztapa kultusz egyik istene.

A hetvenes években Hollywoodban indult, többnyire olasz vagy zsidó származású rendezőkre felszabadítóan hatott a Cahiers fordulata: megváltoztatták egész Hollywoodot, és szinte valamennyien – Coppola, Spielberg, Brian de Palma, George Lucas, Martin Scorsese – kultikus szerzők lettek. Nem velük kezdődik a remekül megírt, pergő párbeszédekre épülő forgatókönyvek korszaka, hiszen voltak már ilyenek korábban is, mint például sok film noir, a Máltai sólyom vagy a Mindent Éváról forgatókönyve (ami mind a mai napig friss és lenyígöző). Ekkor emelkednek ki a B filmek közül az új mífajok is, amik ilyen forgatókönyvekre épülnek: a krimi, a maffiafilm vagy a horror.
 
Lucas már tudatosan készül arra, hogy kultikus filmet készítsen. Az orosz néprajzkutató, Propp meséről írt könyveit tanulmányozza, hogy olyan világot tudjon kreálni, aminek saját szabályai, saját rendszere, törvényei vannak. Amiben nem az euklidészi geometria a meghatározó. Lucas már gondol arra is, hogy nem csak a filmet, hanem a szereplőket is el kell adni, hogy lehet majd csinálni míanyag figurákat a birodalmi lépegetőkről. Vagyis beszáll a merchandising” üzletbe is. Azért lesznek az említett új-hollywoodiak mérhetetlenül gazdagok, mert megérzik, milyen erő van a kultfilmekben, hogy a filmek milyen hihetetlen hatással vannak az emberekre.

Magyar státusszimbólumok
Hazánkban kevés film tett szert kultstátusra, de azért minimum egy tucatnyit fel lehetne sorolni, amiből rendszeresen citálnak egy italozó asztaltársaságban. E filmek közül legalább kettő Bereményi Géza nevéhez fíződik, az Eldorado, aminek rendezője is volt, és a Megáll az idő, aminek a forgatókönyvét jegyzi (rendező: Gothár Péter). A Megáll az idő legalább annyira Bereményi Gézáé, mint a rendezőé, a film különleges helye a magyar film történetében – a legtöbbet idézett film lett; hősei, Pierre, a Kis Köves, a gimnáziumok nagy hősei lettek, egy tévémísorban még most idézik a jeles mísorvezető Pierre néhány mondatát (Kezeket a paplan alá, éljenek ka csajok!) – elsősorban neki köszönhető.

Volt két ismerősöm, akik lefekvés előtt vagy Tímár Péter Csapd le csacsiját vagy a Rideg Sándor regényéből készült tévéfilmet (hiszen nem mozifilm volt), az Indul a bakterházat nézték meg, és reggel, reggeli közben azt beszélték meg, hogy melyik résznél aludtak el.

Az utóbbi idők filmjei közül a Kontrollt, Antall Nimród filmjét szokták emlegetni, holott e köré a film köré, érzésem szerint nem szerveződött rajongói kör. Kultfimnek mondott film a Valami Amerika vagy a Moszkva tér, de ha őszinték akarunk lenni a magyar filmmel, akkor az utóbbi időben éppen olyan film nem készült, ami olyanképpen citálható lenne, mint Sándor Pál klasszikusa, a Régi idők focija vagy minden idők legkultikusabb magyar filmje a Tizedes meg a többiek. Mindenki ismeri az ebből előcsalogatott mondatokat (kell egy csapat, az oroszok már a spájzban vannak). Ahogy a Le a cipővel címí gyerekfilm csacska mondatait is (enyém kulup, egy követ, minden követ követ). Csukás István – egyébként Bereményi mellett – a legnagyobb magyar kultfilm író, annak ellenére, hogy csak gyerekfilmeket írt. A Kemény kalap és krumpliorr rigmusa – Itt van, megjött Bagaméri, ki fagylaltját maga méri! – kultikusnak bizonyult.

Az utóbbi időkben készült magyar filmek közül mindössze egyre lehetne teljes joggal azt mondani, hogy kultikus film (igaz közelebb áll a Russ Meyer-i, mint a coppolai vonalhoz): aki nem látta az &Uumlvegtigrist, az nem tudja, miért van csotrogányokra vagy kismotorokra ráragasztva míanyag betíkkel: &Iacutezi rájder, öcsém. És tulajdonképpen az már önmagában tanulságos – és sokat elárul a kultfilmek lényegéről – hogy ez a mondás éppen egy másik filmet, a Jack Nicholson és Henry Fonda főszereplésével készült hippi filmet, az Easy Ridert idézi meg.