Hamis a baba…?

A bizonyítás tudományos szempontból rendkívül nehéznek és összetettnek bizonyult, ugyanis szinte tökéletes hamisítványok voltak a szobrocskák. A leleplezést az archeometria, vagyis a több tudományág segítésül hívása segítette.A Földközi-tenger vidékén az egyik bronzkori kultúra neve: kükladikus*. Az i. e. második évezredből származó míkincsek ritkaságszámba mennek, különösen a kükladikus kultúra márványból készült kis szoborbabái, az idolok, amelyek kultikus jelentősége mindmáig rejtély. Az egész világon szenzációnak számít, ha egy-egy újabb darab föltínik a piacon. Annál furcsább volt, hogy csupán 1965-ben száznál is több kükladikus szobrocska jelent meg a míkincsek piacán. 1967-ig szabályosan telítődött a piac, miközben a szakembereknek szöget ütött a fejébe, vajon mindegyik szobor eredeti-e.

Az egyik szakértő, Josef Riederer, az archeometria professzora volt az, aki megerősítette a tömegesen föllelt kükladikus idolok körül gyíríző gyanút: egytől egyig hamisítványok. A bizonyítás tudományos szempontból rendkívül nehéznek és összetettnek bizonyult, ugyanis a szobrocskák szinte tökéletes hamisítványok voltak. A leleplezést az archeometria, vagyis a több tudományág segítésül hívása segítette. Az archeometria olyan közös vizsgálati folyamat, melyben fizikusok, vegyészek, geológusok, mítörténészek, restaurátorok és régészek egyesítik tudásukat a mítárgyhamisítók ellen. Az igazi mívészet szolgálatában a kutatók a legfejlettebb technikát és a legkifinomultabb eszközöket mozgósítják. A mítárgyak korát, anyagát igyekeznek meghatározni, és az eljárás során a hamisítás egyértelmíen lelepleződik.

A kékessárga fény hiánya…
A szobrokról származó patinát, a mikroszkopikus méretí márványszemcséket úgynevezett emissziós spektroszkópiával vizsgálták a szakértők. Ennek segítségével határozhatók meg valamely ismeretlen vegyület alkotói. Ha nem is találnak gyanús vegyi anyagot, ám a hamisítványnak vélt szobrocskák patinája különösen tisztának bizonyul, az egyértelmíen felveti a hamisítás gyanúját. A kétségesnek tartott szobrokról származó patina ásványianyag-tartalma is nyomra vezetheti a szakértőket. &Oumlnmagában még nem bizonyítaná a hamisítás tényét, de itt közbelép az egymástól látszólag távol eső tudományágak közötti összefüggés: a földrajz és történelemtudomány elárulhatja, hogy a szobor származási helyén milyen talaj, éghajlat, víz volt, amelyek mind nyomokat kellett, hogy hagyjanak a míkincsen.

A kételyek eloszlatásához Riederer professzor megvizsgálta, hogyan viselkednek a tárgyak ultraibolya fényben. A régi, patinás márvány ugyanis kékessárga fényt ad, míg a friss vörösesibolya színt. A hamis szobrocskák pedig az utóbbit produkálják.

Azt gondolnánk, hogy a harminc évvel ezelőtti módszerek mára mind elavultak, és nem használják őket a míkincs-szakértők. Ez részben igaz is, de nem az ultraviola fényre. Az UV napjainkban is az egyik legfontosabb eszköz a szobrok, festmények, dísztárgyak korának meghatározására, illetve a különböző kötőanyagok, festékek elkülönítésére. Ugyanis eltérően fluoreszkálnak a különböző anyagok az UV-fény alatt. Azért újítás is akad az ultraviolával kapcsolatban. UV-szírővel is vizsgálhatják a tárgyakat a kutatók, így felvételeket is tudnak készíteni a vizsgált kincsről.

Filmréteg a festményen
A mítárgyhamisítás egyidős magával a mívészettel, sőt az is gyakran előfordult, hogy hamis tárgyakról készült másolat, mert megérte… A hamisítók napról napra okosabbak. Szerencsére a szakértők is. Feladatuk, hogy a modern tudomány segítségével egyre pontosabb módszerekkel nyomozzanak. &Iacutegy a hamisítónak is egyre drágább módszerekkel kell dolgoznia, egy-egy tárggyal hosszan elbíbelődnie, ami a várható hasznot alaposan megcsappantja. Számos eljárást, amelyektől a hamisítók félnek, az elmúlt évtizedekben fedeztek föl. Az archeometria szinte évente gazdagodik valamilyen új eszközzel vagy módszerrel. Ilyen például a szén 14-es izotópjával végzett kormeghatározás, amit 1947-ben dolgozott ki egy amerikai vegyész, Willard F. Libby, és amely a kutatónak Nobel-díjat is hozott. A fa évgyíríinek alapján az adott fából készült tárgyak korát is meg lehet állapítani; ez elsősorban táblaképek, régi bútorok és faszobrok korának meghatározásában segít. Egy bizonyos festmény korát például úgy lehet ellenőrizni, hogy a festék olajtartalmát polimerizálják. Ez a módszer még a közelmúltban is szinte csak kísérleti stádiumban volt.

A polimerizálás, mint a míkincsek korának meghatározására használt módszer, ma sem használatos. Ehelyett ma is egy jól bevált metódussal állapítják meg a míalkotások korát, amelynél a tudomány mellett a szakmai tapasztalatnak is nagy tér jut. A festményt egy filmréteg konzerválja. Különböző korokban különböző anyagokat használtak erre. Ennek, illetve az olajnak a fajtájából lehet következtetni a festmény korára. Emellett, mint új módszert, leggyakrabban az infravörös vizsgálatokat alkalmazzák a festményeknél. Ezzel az eredeti rétegek alá láthatnak, akár felvételeket is készíthetnek a rétegekről. Felfedi az előrajzokat, ami utal a festő módszerére. Ez olyan a festményeknél, mint a kézírás. Egyedi, és nem jellemző másra.

Nem mind arany…
Az aranytárgyak hamisítása szintén kimutatható. Egy mai hamisító ugyanis csak száz esztendőnél fiatalabb aranyhoz juthat hozzá, hacsak régi tárgyakat nem olvaszt be. (Ezt pedig nyilván nem teszi, hiszen a régi aranytárgy eleve érték.) A röntgenfluoreszcenciás spektrometria olyan régi forrasztásnyomokról, illetőleg olyan szennyeződésekről árulkodik, amiket egy eredeti ókori ékszer nem tartalmazhat. Természetesen ugyanez a vizsgálat más fémtárgyak esetében is eredményesen használható. Néha más korabeli adatok is a kutató rendelkezésére állnak, amelyekkel a vizsgált anyagot össze lehet vetni: középkori céhszabályok a fémek ötvözésére vagy megbízható információk arról, hogy a különböző területeken mely ércek voltak az adott időben hozzáférhetők.

Az évszázadok során nemcsak az anyagok, hanem a technikák is nagyot változtak. Az ókori arany ékszerek hamisítványait egyszerí mikroszkóppal is le lehet leplezni. Az ókori ötvös nem húzta a vékony aranyszálat vagy drótot, hanem kalapálta és sodorta. Ez a módszer spirálszerí mintát hagy a huzalon, a ma használt nyújtási technika akkoriban ismeretlen volt. A húzás mellesleg hosszanti vonalakat hagy maga után. A szakember tehát azt is meg tudja mondani, hogy egy kerámia, márványszobor vagy fémtárgy milyen technikával készült, vagy az adott korban készülhetett-e olyan eljárással, amely nyomot hagyott a mítárgyon.

Pigment és patina…A festmények vizsgálatakor a pigmentnek, a színező anyagoknak van óriási jelentősége. Sokféle festék, amelyet a régi mesterek használtak, ma bármelyik jól ellátott papír- és festékboltban megvásárolható, de más összetételben. Mindez könnyen vizsgálható.Csak a röntgenspektrométer elé tartják a képet, s néhány perc elteltével a számítógép sornyomtatója már kopogja is, hogy a festménynek mik a kulcsvegyületei. Ha mondjuk a pigment ólom alapanyagot tartalmaz, akkor elég egy mikroszkopikus méretí szemcsét a tömegspektrométerbe helyezni, ez ugyanis kimutatja, milyen arányban tartalmaz az anyag ólom-210 izotópot Ennek rendkívül rövid a felezési ideje, mindössze huszonkét év. Ha tehát jelentős sugárzást jelez a készülék, a réginek tartott kép egyszeríen hamisítvány. Továbbá a pásztázó elektronmikroszkóp segítségével húszezerszeres nagyításban, háromdimenziós képen azt is meg tudják állapítani, hogyan készítették a festéket A régi mesterek ugyanis mozsárban törték az anyagokat, így a festékszemcsék különféle méretíek és durvábbak, mint amelyeket a modern gépekkel készítenek.

A különböző spektrométereket Magyarországon nem alkalmazták régen, és ma sem alkalmazzák, nem vált be a gyakorlatban. A szakértők csak a fizikusok elméleti módszerének tartják ezeket az eszközöket. A makro- és mikromikroszkópok viszont fontosak a míkincsek vizsgálatának gyakorlatában ma is: a kötőanyagok vizsgálatánál jutnak fontos szerephez, illetve fa mítárgyaknál a csapolások tanulmányozásában, hiszen ezek az iránymutató pontok a szakembereknek.    A röntgen módszerét viszont manapság is gyakran használják az egyes rétegek vizsgálatához, megállapítandó, hogy mennyi átfestés került egy-egy festményre, illetve fatáblára.

Az egyik megkülönböztető jegy a szobrok és hamisítványok között a patina. Egy hamisítónak ugyanis az az elsődleges célja, hogy a tárgy eredetinek, réginek látszódjon. Ezért fontos a patina analizálása.Régi trükk, hogy a bronzhamisítványt néhány hétre beássák egy trágyadombba. A fekáliától patinásodik, de kősóval és ecettel is kezelik. Ettől lesz érett,  zöldes-vöröses színí.Szabad szemmel nem is lehet megkülönböztetni az igazi patinától, amelyet az évszázadok során a levegő szén-dioxid- és klórtartalma hozott létre. De mikroszkóp alatt kiderül, melyik az eredeti és melyik a gyorsított eljárás eredménye: a valóban régi tárgyon nagy malachit kristályok alakulnak ki, amelyek az évek teltével egyre nőnek a talajban vagy a levegőben található vegyületek hatására. A savakkal kezelt hamisítvány felszínét viszont nagyon finom, porszerí réz-oxid-réteg és árulkodó rozsdafoltok borítják.

Amikor a hő rávilágít…
A termolumineszcencia jelenségén alapuló vizsgálat a kerámia- és terrakottatárgyak korának meghatározására kidolgozott módszer. A XVII. században a neves angol fizikus, Robert Boyle figyelte meg először a jelenséget: gyémántdarabkát helyezett gyertyaláng közelébe, s úgy tapasztalta, hogy az ragyogni kezd a sötétben. Közel 250 év kellett hozzá, hogy megértsük a jelenség okát, az uránium és rubídium radioaktív sugárzását. A sugárzás átigazítja egyik-másik neutron pályáját, különösen az agyagban és a kőben, minek folytán ezek a neutronok instabil állapotba kerülnek. Ha az anyagot hevítik, a kristályokba „befagyott” atomok a melegítés hatására a gerjesztett energia egy részét leadják, így létrejön a fotonsugárzás, ami a ragyogást okozza. Ezt nevezik termolumineszcenciának. Minél erősebb ez, annál idősebb a tárgy. Angliában az oxfordi egyetem régészeti kutatólaboratóriumában Martin Aitken, az archeometria egyik tekintélyes mívelője elsőként végezte el a jelenség segítségével bizonyos kerámiatárgyak kormeghatározását Az elmélet egyszerre eredeti és magától értetődő: amikor a tárgyat kiégetik, a termolumineszcencia megszínik. A kemencéből kikerülő tárgy mentes a korábbi sugárzástól. De radioaktív elemek ettől még maradnak benne, s ha a cserepet újból erős hő hatásának teszik ki, a jelenség megismétlődik.&Uacutegy míködik az egész, mint egy óra. Amikor a tárgy kikerül az égetőkemencéből, az óra nulláról indulva ketyegni kezd. Évszázadokkal, évezredekkel később, amikor a laboratóriumban újra izzítják, elárulja, mennyi idő telt el azóta, hogy először kiégették.

 

Idő és energia kérdése
Számtalan olyan tárgy is akad, amelyek előtt tanácstalanul áll az archeometria &Uacutegy tínik, legalábbis egyelőre, hogy sok gondot okoz a kortárs mívészet, illetve a gránit és az elefántcsont, amelyeknél általában nem állapítható meg az anyag kora. Nehéz például megkülönböztetni egy görög vagy római elefántcsont szobrot egy reneszánsz vagy neoklasszikus másolattól.

Az elmúlt évtizedekben sem változott sokat a helyzet ezeknek az anyagoknak a tekintetében. A gránit továbbra is fejtörést okoz a szakértőknek. Az elefántcsont esetében azonban lehet nyomravezetőt találni. Minél öregebb, annál ridegebb lesz az elefántcsont anyaga, így egyre nehezebb megfaragni. A hamisítók ugyan be tudnak szerezni korabeli alapanyagot, de a faragás megmutatja, hogy a megmunkálás előtt vagy után keményedett-e meg az elefántcsont.

Egy igazán jó hamisító ugyanúgy megvizsgálja a nagy mester munkáit röntgennel, mint a kutató, hogy lássa, miként dolgozott, hogyan alapozott, milyen az ecsetkezelése. Analizálja a festéket, egyáltalán mindent pontosan utánoz. Régi, kézi szövésí vásznat is szerez, ami nem is olyan nagy dolog, sőt avítt, szúette fát is, ezt még a vászonnál is könnyebben megkapja.Az egyik legjellemzőbb azonban a régi festményeken a repedezettség, amely az alapozás és a festék száradásával jön létre. Ez nemcsak évszázadról évszázadra, hanem mesterről mesterre is változik. Lucas Cranaché (a reformáció korában jelentős német festő) például nagyon jellegzetes: olyan pókhálószerí erezet, amelyet minden mívészettörténész fölismer. Egy restaurátor képes bárminő  erezetet produkálni: az elkészült képet leszedi a hajlékony alapról és ráhelyezi a régi vászonra vagy fatáblára, majd egy kemencében az egészet kiégeti. Aprólékos, időrabló munka, de egy restaurátor számára mindennapos feladat. A végeredmény minden hitelességvizsgálatot elbír, csak attól függ, hogy a hamisító mekkora energiát szánt a munkájára.

Mindig is volt, és ahogy a dolgok állnak, mindig is lesz mítárgyhamisítás. De a hamisító is haszonra dolgozik. A kutatók közzéteszik a tudományos eredményeiket, a hamisító pedig tanul belőle… Teljesen mindegy, mennyit árulnak el a titkaikból, a kérdés továbbra is az, mennyi az az idő és energia, amit a hamisító ráfordíthat a munkára. Ezért mondják a tudósok azt, hogy hosszú távon ők nyerik a versenyfutást. Még egy fontos szempont: a hamisítók többsége nem a tudományos laboratóriumokat, vagy a szakértőket akarja becsapni, hanem a vásárlókat. Mire egy hamisítvány föltínik a piacon, mire a vevő veszi magának a fáradságot, hogy elvégeztesse az analízist, a hamisítónak bottal üthetik a nyomát.Lehetséges, hogy az archeometria nagy veszélyt jelent a mítárgyhamisításra, de bizonyos, hogy nem szolgál a mohóság ellenszeréül. A mívészet világának titokzatos, szövevényes útjain sem könnyíti meg a tájékozódást.

Megjelent: IPM, 1986.9. Mívek, sugarak, hamisítók –  John Dornberg, rövidített és kiegészített változat

A Kikládok (Kükládok) szigeteinek népét a mai napig sem ismerjük. Azt tudjuk róluk csupán, hogy a krétai kultúra mélyen hatott rájuk, miközben őrizték saját múltjuk értékeit is, mígnem egy hatalmas robbanás a tengerbe süllyesztette előbb a házaikat, majd elpusztította a menekülő embereket is. A töredékesen megmaradt  Thíra( Santorini)  régészeti emlékei olyan virágzó kultúráról árulkodnak, hogy sokan ott keresték, keresik a mesebeli Atlantiszt.

Flóra újságpapírral Mesterségesen létrehozott szerves vegyületek egyszeríen azáltal lepleződnek le, hogy a vegyész tudja: az adott vegyületet először mikor készítették. &Iacutegy bizonyította be Josef Riederer, az archeometria professzora, hogy a Nyugat-Berlinben őrzött Flóra-szobor a XIX. században készült stílusutánzat. A Flóra egy életnagyságú félakt, amelynek arcán titokzatos Mona Lisa-mosoly látható. A Porosz Királyi Múzeum egykori kurátora 185 ezer aranymárkát fizetett érte 1909-ben abban a hiszemben, hogy Leonardo vagy legalábbis egyik tanítványa mívét vásárolta meg. Még ugyanabban az évben egy angol szobrász, Richard C. Lucas egyik fia azzal állt elő, hogy a szobrot az apja készítette 1846-ban. A szobor véletlenül összetört és a szobrász saját kezíleg javította ki. Ez elfogadható magyarázat lehetett volna a szobron látható számos repedésre, valamint arra, hogy hiányzik az alkarja.— Csak nézzék meg a szobor belsejét, ott múlt századi újságpapírok láthatók — tette hozzá az ifjú Lucas —, amelyeket apám a ragasztáshoz használt.A múzeum igazgatója dühödten utasította vissza a javaslatot Ragaszkodott hozzá, hogy a Flórát igenis Leonardo készítette. Az angol legfeljebb restaurálhatta, a fia nyilván ekkor látta a míteremben, s ha volna benne újságpapír, akkor az csak így kerülhetett bele. Flórát tehát még több mint hetven esztendeig Leonardónak tulajdonították, míg a laboratóriumban alaposan meg nem vizsgálták. Anyagában kimutattak egy olyan szerves savat, melyet először csak 1833-ban állítottak elő. Immár bizonyos, hogy a szobrot a XIX. században készítették, talán tényleg Lucas.