Hogyan utazott egy hindu úr a vonaton, tongán, elefánton…

Kevés nép utazik annyit, mint az indus. Ha csak tehetik, elrándulnak rokonokat látogatni; aztán, különösen a hinduk közt, vallásos szokás, hogy végigjárják India sok híres szent helyét.Manapság (1938) a legtöbb ilyen ájtatos zarándok is már a vasutat veszi igénybe. Az indiai vasutakon négy osztály van: első, második, közbeeső (intermediate) és harmadik. A harmadik osztály nagyon olcsó, ami fontos is, hiszen mondottam, hogy India nagy tömegei a világ legszegényebb népsége. De a vonatok, különösen a harmadik és a közbeeső osztály vagonjai, mindig tömve vannak. Igazi kényelem és kellemes útitársak csak az első osztályon találhatók. Ezen utazik minden tehetősebb európai és előkelő indus. Mert az indus, hacsak nem jóval gazdagabb az első osztályon utazó európainál, megelégszik a második osztállyal is, sőt igen gyakori, hogy egészen jómódú indusok, például kereskedők, a közbeeső vagy a harmadik osztállyal is beérik.

Az első osztály valóban kényelmes. Minden szakasznak külön fürdőfülkéje van, zuhannyal felszerelve. A második osztály csaknem olyan kényelmes és jó lenne, mint az első, de a publikuma már sokat levon az előnyeiből. Persze itt is nagyon sok kedves, kellemes, jó modorú indus útitárs akad; de legnagyobb részük az utazás közben is annyira ragaszkodik ortodox szokásaihoz, hogy az európai sokszor kellemetlennek találja az ilyen útitársat. A régi szokásokhoz ragaszkodó indus annyi limlomot cipel magával, hogy egy-két ilyen utas poggyásza betölti az egész, hat-nyolc utasnak szánt fülkét.

Babu saját ágynemível
Valamirevaló indus, ha már a második osztályon utazik, szolgáját is magával viszi az útra. Mulatságos dolog végignézni egy-egy ilyen utas beszállását – illetve mulatságos dolog lenne, ha az ember nem érezné a maga kényelmét erősen veszélyeztetve. Megérkezik az állomás peronjára, mondjuk, egy jómódúbb hindu. Mögötte lohol a szolgája, rengeteg paksamétával megterhelve, noha a babu – így titulálják a hindu középosztálybelit – maga is cipel pár motyót. Az avatatlan szem alig tudná megkülönböztetni az urat a szolgától. Körülbelül egyformán vannak öltözve; fejükön turbán vagy kerek, lapos skatulyára emlékeztető nemezsapka, derekuk köré egy lepedőféle kelmedarab van csavarva, amelynek egyik végét elölről hátrafelé áthúzták a lábszáraik közt, és a lepel csücskét hátul betízték a derekukba, míg a másik vége elöl redőbe szedve verdesi a lábukat: olyan félig nadrág-, félig szoknyaféle ruhadarab ez. Meztelen lábikrájuk elő-előbarnállik a csapongó dhóti alól (így nevezik a leplet), de – legalább az úr – még zoknit és félcipőt is visel, vagy mezítlábra húzott indus papucsot. Európai szabású ing járul ehhez, de nincs begyírve a lábakat takaró lepel alá a derékon, hanem kívül fityeg alá. E fölé ugyancsak európaias szabású kabátot húztak, amely persze rövidebb, mint az ing, úgyhogy az ing kilóg alóla. Sajnos a városi hinduk túlnyomó része már ezt a kevert öltözéket viseli, holott az egészen indus viselet sokkal szebb, és jobban illik az indiaiakhoz.

Elég az hozzá, hogy az úr és a szolga nagyon hasonlítanak egymásra, főként arról lehet felismerni őket, hogy a babu kövérebb, mint a többnyire ösztövér, pipaszár lábú legénye. No meg a szolga inge és dhótija rendszerint sötétebb fehér, mint az úré; olykor már olyan sötét, hogy eredeti fehér színét éppen csak sejteni lehet.
Odaérnek a kiválasztott vasúti kocsihoz és szakaszhoz, s az úr rászól a legényre:
– Darváza khol do! (Nyisd ki az ajtót!)
A legény földre rakja paksamétáinak jó részét, és kinyitja az ajtót. (Az indiai vasutakon nincsenek olyan oldalfolyosós vagonok, mint nálunk, hanem minden szakaszba külön ajtó nyílik a kocsi két oldalán.) A babu nagy szuszogva felkapaszkodik, kiválaszt egy helyet, aztán a szolga feladogatja neki a motyókat. A szakasz egy perc alatt félig megtelik a kötegekkel, kosarakkal és batyukkal. Aztán felkapaszkodik a szolga is, és elkezdődik a berendezkedés.

Indiában egyáltalán nincs hálókocsi, ezért még az első osztályos, előkelő utasnak is magával kell vinnie az angolul beddingnek, hindusztáni nyelven bisztarnak nevezett ágynemí- vagy hálókészletet, derékaljat, lepedőket, takarókat és vánkost, amelyeket vászonhuzatba csomagolnak, és szíjjakkal kötnek át. De az egyszerí babu csak a csíkos takarójába göngyöli az egészet, és kötéllel erősíti össze a csomagot. Most első dolga, hogy az elfoglalt ülésre kiterítse a kibontott bisztart, vagyis nyomban megveti az ágyat, ha mindjárt még csak reggel volna is. Aztán elosztják a sok csomagot. Kerül belőlük a felső fekvőhelyre is, amelyet pedig csak éjszakára szokás leereszteni, de lenn a padlón, az ülések közt is összevissza állnak a dobozok, olcsó kofferek, batyuk és edényeik.

A hithí hindu rézedénye
Az edények igen fontos szerepet játszanak, mert a régi szokásokhoz és ortodox vallási előírásokhoz ragaszkodó hindu nem ehet akármilyen edényből, nem ehet meg akármit, és az is fontos, hogy a kosztját olyasvalaki főzte meg légyen, aki nem származott alacsonyabb kasztból, mint ő maga. Ezért nemcsak edényeket, hanem kosztot is visz magával. A hithí hindu csak sárgaréz edényt használhat, az evőedényeket cinnel futtatják be, mert például a savanyú dolgok tudvalevőleg mérges vegyületet hoznak létre a rézzel. Van hát a babuval egy sereg kisebb-nagyobb réztál, -lábas és -ibrik, külön kendőbe kötve pedig a kész eledel, egy kosárban vagy másik batyuban gyümölcs és csapáti, a lángosra emlékeztető, lapos, kovásztalan, teljes lisztből sütött indus kenyérféle. Az igazi hindu vizet sem ihat akárhonnan, tehát a rituálisan tiszta vizet egy nagy agyagkorsóban cipeli magával, s hogy a korsó ki ne díljön, jókora faállványba van szerelve. Mindez a padlón, az ülésen és az illető, emberhosszúságú ülés fölött elnyúló felső fekvőhelyen talál helyet. Ha az ember ki akar vergődni helyéről az ajtóig, valóságos tojástáncot kell járnia, óvatosan bukdácsolva a sok limlom közt!

A jó hindu úr, miután mindent elrendezett, lehúzza a papucsát vagy a cipőjét, és letelepszik a megvetett ággyá változtatott ülésen, a lábát is felhúzva oda. Ha európaias cipőt hord, éppen ezért nem is fízi be. Vagy egyáltalán nincs fíző a cipőjében, vagy csak meglazítva lóg rajta. Egy pár utasítást ad a szolgának, aki erre föláll az ülésre – esetleg éppen a miénkre –, és a felső fekhelyről előszed egy kisebb batyut, leveszi, és kibontogatja. Az elmaradhatatlan pán van ebben a csomagban: egy dobozban megnedvesített tenyérnyi zöld levelek, kisebb dobozokban apróra tört bételdió, oltott mész és a kaccsa nevezetí piros, csípős anyag (cathecu). A friss zöld bétellevelet a tenyerére fekteti, bételdiódarabokat tesz bele, egy kis meszet ken rá egy kis adag vörös masszával egyetemben, aztán ügyesen összecsavarja a levelet, mint valami kis tölcsért. Kész a pán. A babu a szájába gyömöszöli, mint a cigányok a bagót, és rágni kezdi. Nagy kegyesen int a legénynek, mire ez magának is csinál egy pánt, a pofájába gyíri, és boldogan majszolja. Egy óra hosszat is elrágódnak egy-egy pánon, közben pedig szép, nagy, piros köpéseket eregetnek ki az ablakon. Az indiai pályaudvarok és állomások peronja tele van ilyen piros foltokkal. A közbeeső és a harmadik osztályon is hasonló míveletek mennek végbe, azzal a különbséggel, hogy az ott utazóknak nincs szolgájuk.

Az ipse öt ujjal eszik
Végre mielőtt a vonat elindulna, a szolga alázatos szelámmal elköszön, és átvonul a szolgáknak fenntartott harmadosztályú szakaszba. De mihelyt a vonat valamely állomáson megáll, a szolga kötelességtudón ismét megjelenik a szakaszban. Mindig akad tennivalója. Az állomásokon árusok járnak fel és alá, és hangosan kiabálva hirdetik:
– Hindu ka páni! (Hinduknak való víz!)
Ez annyit jelent, hogy jó kasztból való hindu az árus, és hogy a vizet tiszta kútból merítette, amelyhez nem nyúlhat sem más hití, például mohamedán, se alantas kasztbeli hindu. Galíciában azt mondanák erre, hogy a víz kóser. A szolga friss vízzel tölti meg gazdájának agyagkorsóját, az egész alig kerül egy-két fillérbe. Az árusok más dolgokat is kínálnak. Külön asztalon szamovár áll egy sereg csésze mellett, skatulyában cukor s egy csuporban tej.

– Hindu ka csá! (Hinduknak való tea!) – üvölti az árus, és a hithí hindu utasok nyugodtan ihatnak egy-két csésze teát, mert tudják, hogy hindu rituális szempontból az is kóser.
Más pult mellett ugyancsak teát mérnek, de az árus itt már ezt ordítozza:
– Muszalmán ka csá! (Muzulmán tea!)
Szóval itt a mohamedánok teázhatnak. A figyelmeztetésre nem is annyira a mohamedánok miatt van szükség, hiszen ezek más hitíek ételét-italát is fogyaszthatják megszorítás nélkül (feltéve, hogy nem disznóhús az vagy nem szeszes ital), hanem arra szolgál, nehogy az ortodox hinduk véletlenül a nem-hindu kezeken átment, vallásilag tisztátlan italból vegyenek. Ezek a kiáltások úgy hozzátartoznak az indiai állomások hangulatához, hogy aki már hallotta, annak rögtön eszébe jut az egész kép, az indiai vasutak és állomások egész élete, minden színe, szaga és zaja, hacsak egy ilyen árusszózat az emlékezetébe csendül.

– Dudh garam! (Meleg tej!) – kínálja a hordozható faparázs tízhelyen melegedő tejet az egyik árus.
– Garam puri! (Meleg cipó!) – ordít egy másik, kerek, ropogós kenyérkéket árusítva.
– Khicsri! Hindu ka kháná! – vagy: – Muszalmán ka kháná! Pulao! – bömböl a hindu vagy a mohamedán ételárus, aki nagy pléhtálcát cipel a nyakába kötve faszén parázson gőzölgő fazekakkal, amelyekből paprikás, físzeres indiai eledelek étvágygerjesztő illata árad szét. A vevőknek nagy, tisztára mosott falevelekre méri ki fakanállal az elemózsiát, az ipsék pedig öt ujjal eszik meg a sokszor egészen magyaros ízí eledeleket. Mert a paprika Indiában nemzeti físzer, sőt az volt már 2-3000 évvel ezelőtt is, amikor magyar még talán nem is volt a világon. A paprika neve is Indiából ered, régi szanszkrit szóval papillikának nevezték. Mai hindusztáni neve mircs; hara mircs a zöldpaprika; lál mircs a megtört paprika, amely jóval erősebb, mint a legmokányabb magyar paprika, mert erestől, magostól őrlik meg a hegyes, haragosvörösre száradt paprikát.

&Aacuteltalában az indus szokások csak úgy, első pillantásra, felületesen szemlélve látszanak komikusoknak vagy értelmetleneknek. Valójában a legtöbb régi indiai szokás mögött okos megfigyelés eredményei, sőt természettudományosan is helytálló ismeretek rejlenek. &Iacutegy például nem üres szokás a rézedények használata sem. A modern tudomány csak nemrég fedezte fel, hogy a fémeknek csíraölő, mikrobapusztító hatásuk van. Megfigyelték például, hogy veszedelmes járványok idején az arany-, ezüst-, réz- és nikkelpénzek, amelyek pedig sok kézen mennek át, vagy teljesen mikrobamentesek maradtak, vagy a hozzájuk tapadt mikrobák a legrövidebb idő alatt elpusztultak. Nägeli svájci és Krause német tudósok kísérletei azzal az eredménnyel jártak, hogy a vízbe tett kis mennyiségí ezüst vagy réz, illetve az e fémekből a vízbe átható ionok teljesen elpusztítottak minden csírát a vízben. Ebből is látható, hogy a hinduk már évezredekkel ezelőtt sok olyat tudtak, amit mi csak újabban fedeztünk fel. Az indus házakban a vizet mindig rézedényekben tartják, mint ahogy általában ilyen edények használatosak a konyhában is.

Igen helyes szabály az is a hinduknál, hogy ételt nem szabad egyik napról a másikra eltenni. A nép nagy tömege persze nem tudja, mire jók ezek a szabályok, egyszeríen szokásból, vallási előírások miatt követi azokat, de így is hasznukat látja.  

A tongán a hajtóé a kényelem
A vasutakon kívül még autóbusz-közlekedés is van, amelynek sok előnyét láthatjuk, különösen az olyan tájakon, amerre nincsen vasút. De nemcsak ilyen modern alkalmatosságokon utazik az ember Indiában, már tudniillik akkor, ha nem csak a turisták megszokott útvonalain jár, hanem felkeresi az országnak olyan vidékeit is, ahová európai csak ritkán vetődik. Az ország belsejében már ugyancsak furcsa módon kell utazni. A leggyakoribb jármí – olyan utakon, ahol autó már nem mehet – az úgynevezett tonga. Ez kétkerekí kordé két üléssel; a két ülés széltében foglalja el a kordé közepét, közös támlájuk van, tehát az első ülésen a menetirány felé, a másikon hátrafelé fordulva ülhet az ember. De az elülső ülésen a kocsis foglal helyet, az utasnak a hátsó ülés van fenntartva. &Iacutegy a boldogtalan utas jár rosszul, mert a kocsi súlypontja hátul van (így könnyebb a kettős rúd közé fogott lovacskának a kocsit húznia), tehát a kocsis kényelmesen hátradílhet, míg az utas állandóan reszket, hogy a hátrafelé lejtő hátsó ülésről egy-egy zökkenő alkalmával lecsúszik, és lepottyan a jármíből. Meg is kell vetnie a lábát alaposan a hátsó lábtámaszon, nehogy kicsússzék. Tapasztalt utas tehát inkább az elülső ülésre telepedik, a kocsist pedig a rúd tövére ülteti, bár így a súly előrebillen, és megnehezíti a szegény kis ló dolgát. Mégis, a tonga még a legkényelmesebb és leggyorsabb jármívek egyike Indiában.

Az ökrös vagy bivalyszekér sokkal nehézkesebb alkalmatosság. A kocsis, ha a szekér meg van rakva, elöl ül a vaskos rúdon két ökre vagy bivalya közt, a maga alá gyírt pokrócon. Vannak tájak, ahol csak ilyen belgárrin lehet utazni. A keleti ember nem törődik az idő múlásával, neki az idő semmi, de az európai utasnak ősz szakálla nő, mire jármívével célhoz ér. Hozzá még kegyetlenül süt a nap; a tongára legalább árnyékot vet a vászontető, de az ökrös fogaton nincs ilyen berendezés. Kivéve persze az egészen régimódi, egyenesen személyszállításra szolgáló ökrös szekeret; de az ilyenen az idegen puhára főne a rettenetes hőségben. Ugyanis az ilyen. „elegáns” jármívön függönyökkel teljesen bezárt, méhkas formájú építmény emelkedik. Inkább csak a régi szokásokhoz ragaszkodó indus nők kocsikáznak az ilyen jármíveken; ugyanis őket – különösen a mohamedán nőket – idegen szemnek nem szabad meglátnia, s ezért még 45 fokos hőségben is a teljesen zárt, sötét és levegőtlen kasban kell kuporogniok.

Már akkor kellemesebb teve- vagy elefántháton utazni. A teve főleg a homokos vidékeken használatos, például Rádzsputána északnyugati határvidékein; ahol a rádzsputok földje a nagy Thár-sivataggal érintkezik. Az elefántot erdős vagy dombos vidéken alkalmazzák. A teve gyorsan jár, és valóságos természetadta pneumatikus párnákat hord a talpán, de puha, ruganyos talpának ellenére is meglehetősen kirázza a lelket az emberből, ha ügetni kezd. A tevén rendesen két utas ül, kettős nyeregben, egyik a másik mögött – valahányszor ilyen tevetandemet láttam, eszembe jutott a tüzérségi vicc, hogy az ágyún azért ül két tüzér, mert egy nem bírná ki a rázást. A teve szépen lehasal a földre, a lovas – jobban mondva tevés – felszáll a hátára, a teve felemelkedik, de közben az az érzése az embernek, hogy egy földrengés kellős közepébe került.

Durva mahut nem ülhet elefántra
Az elefánt sokkal lágyabban, egyenletesebben jár, igaz, hogy csak lépésben hajlandó közlekedni. A vidéki elefántok, amelyeket az erdőkben, az uradalmakon használnak, nincsenek felszerelve olyan kényelmes, zárt hintókasféle ülésekkel, mint a maharadzsák díszelefántjai vagy a tigrisvadászatokon használt ormányosok. Többnyire csak egy fível vagy szalmával keményre tömött, nagy matracfélét kötnek a hátára, a kötelekre hurkokat alkalmaznak, hogy az utas vagy az utasok megkapaszkodhassanak. A vezető – indus szóval mahut – az elefánt nyakába ül, két lábát az elefánt nagy fülének lebernyegei olyan szépen betakarják, hogy jobb se kell. Szöges végí botjával biztatja a derék vastagbőrít. De a jól nevelt elefántot alig kell biztatni, ért az a szóból is. Ha fel akarnak szállni a hátára, a vezető csak egy szót szól a hatalmas jószágnak, mire ez szép szelíden lehasal. Első lábait előre, hátsó lábait hátra nyújtja, térdel a szó szoros értelmében. Az ember rálép a hátsó lábára – ez is egy jó negyedméteres lépcsőfokot jelent –, aztán rálép az elefánt felkunkorított farkára. Ez az izmos testrész már nemcsak lépcsőfokot szolgál, hanem a lift szerepét is játssza. Az elefánt farka minden különösebb megerőltetés nélkül emeli a ránehezedő utast a magasba, úgyhogy ez szépen megfoghatja az ülés hátsó kötelékét, és felkapaszkodhat a széles matracra. Akkor azután a mahut megint odaszól az emeletes állatnak, és ez szépen talpra áll – persze e mívelet alatt jól meg kell kapaszkodni a kötelekben. A mahut ismét szól egyet:
– Szelám karó! (Köszönj!)

Az elefánt hátragörbíti az ormányát a homlokára, és nagyot tülköl. Mint ahogy a mozdony is füttyent indulás előtt. Azzal elindul. Lágyan, finoman lépked. Ha sírí, bozótos dzsangalon (erdőn) át visz az út, az elefánt nem sokat teketóriázik azzal, hogy járható ösvényt keressen. A mahut biztatására ormányával megfogja az útját álló fákat, egyet-kettőt taszít rajta, és – a fa gyökerestől kiszakad a földből! Egyáltalán, bámulatos, mi mindent tud véghezvinni az ormányával egy jól betanított elefánt. Felszedi vele a földről a legapróbb tárgyat, akár egy darabka papirost is. Súlyos gerendákat, hatalmas szikladarabokat cipel kilométerekre is az ormányával. A vezetőt, amikor a nyakába akar ülni, az ormányával maga emeli fel, aztán feladja neki a földről a lebernyegét vagy a botját. És ha kell, ütni is tud fejének e hasznos nyúlványával; csont törik, izom szakad, ahová lecsap. Amellett az elefánt talán a világ legokosabb állata. Az indusok egyenesen bölcsnek tartják. Ha egy mahut, teszem azt, részegségében – az elefántvezetők általában nem vetik meg az italt – durván bánik valamelyik állattal, másnap a telep egyetlen elefántja sem engedi a nyakára ülni az illetőt. Számtalanszor megfigyelték, hogy esténként, a munka után, az elefántok összeállnak, a szó szoros értelmében összedugják a fejüket, és furcsa horkantásokat hallatnak. Nyilván megbeszélik az aznapi eseményeket. &Uacutegy látszik, ilyenkor mondják ki a bojkottot a magáról megfeledkezett mahutra is. Mindebből látszik, hogy az elefánt tényleg előkelő helyet foglal el eszével az állatvilágban, és ha egyáltalán adna a címekre, kétségtelenül megérdemelné az ormányfőtanácsosi titulust

Lovak a szakadék peremén
India némely részén még lóháton is szokás utazni, de a ló általában csekélyebb szerepet játszik, mint a teve, az elefánt, az ökör, a bivaly vagy a csacsi. Lovas embert nagyobb számmal főleg Rádzsputánában láthatunk. A rádzsputokban még él a régi harcias szellem, India mai lefegyverzettségének dacára is marcona, önérzetes, katonás emberek, és szívesen járnak lóháton. Igen jó szolgálatot tesznek a Himalája ösvényein. Kasmír hegyvidékeit, majd – 1928 nyarán – nyugat-tibeti utamat lóháton jártam végig, kivéve a tibeti útnak azokat a szakaszait, ahol csak jakháton vagy gyalogszerrel lehet átvergődni. A jak vagy himalájai tulok erős, zömök, hosszú szőrí szarvasmarhaféle; a tibeti hegyvidék pótolhatatlan háziállata, mert tejet ád, húsát is eszik, úgy mászik át a vad hegyvidék legmeredekebb akadályain, mint valami alpi turista, teherhordó és hátasállatnak egyaránt használható, s ami a legfontosabb, a kopár , kietlen hegyvidéken még ott is megél, ahol már a kecske sem talál magának elegendő táplálékokat. Sohasem felejtem el, milyen bámulatos biztonsággal, megfontolt okossággal és hihetetlen hajlékonysággal cipelt át engem felnyergelt jakom Nyugat-Tibetnek olyan szörnyí ösvényein, amelyeken még gyalog járni is kockázatos dolog.

Hanem mint említettem, a hegyi ló is kitínő szolgálatot tesz, mert ha nem is tud átvergődni olyan akadályokon, amelyekkel csak a jak képes megbirkózni, azért nagyon nehéz terepen is biztos lábbal, és a jaknál gyorsabban viszi előre a lovast vagy a poggyászát. Nyugat-tibeti utamon sokszor megfigyelhettem, milyen megbízható, biztos járású állat a kasmiri, tibeti vagy járkendi hegyi lovacska. Van egy különös szokása, mely eleinte igen kellemetlen érzést kelt az utasban. A meredek, mély szakadékok fölött vivő, olykor alig fél méter széles sziklapárkányokon vagy a szinte merőlegesen emelkedő szirtfalakba vágott, keskeny ösvényeken a himalájai hegyi ló mindig az „út” külső peremén lépdel, patáit alig öt centiméternyire rakosgatva a szakadék szélétől. Az első menetnapokon mindenképpen igyekeztem rávenni hátaslovamat arra, hogy az ösvény belső oldalán járjon. De hiába. A lovacska rosszallóan rázta buksi fejét, mintha azt mondaná: „Micsoda szamár ez az úr, aki a hátamon ül! Hiszen én jobban értem a csíziót ezen a tájon, tudom, hogyan kell járnom!” – Később aztán rájöttem, hogy a lovacskák tényleg értik a dolgukat. Ha az ösvény belső oldalán járnának, a magasba emelkedő sziklafal kiszögellései vagy kiálló kőkoloncai beleütköznének a hátukra kötözött málhacsomagokba vagy lovasaikba, és a mélységbe taszíthatnák őket magukat is.

Az ilyen lovas utazás, különösen Kasmír csodaszép völgyeiben és hegyei közt, valóban nagy élvezet és feledhetetlen élmény. Igazi nomád élet. Az utasnak minden szükségletét magával kell vinnie, sátrat, élelmiszert, szolgákat. A poggyászt rövidebb úton kulik, teherhordó emberek cipelik, hosszabb úton málhásállatokra rakják. Egész ilyen kis karavánnal jártam be Kasmír hegyvidékeit. Ahol megtetszett a táj, s alkalmasnak mutatkozott táborozásra, ott megálltunk, és felütöttük a sátorfánkat. Kasmíri szolgám tábori tízhelyet készített, és nemsokára felszolgálta a teát vagy a vacsorát. A hajcsárok összekötözték lovaik első lábait úgy, hogy lépdelni tudtak, de futni nem, aztán szabadjukra eresztették a kis állatokat, hadd legeljenek. Különösen az esték voltak leírhatatlanul hangulatosak a lobogó tábortíz mellett. És az ember csak akkor élvezheti igazán a pompás tájat, ha ilyen lassan, nomád módra vándorol.

A modern turista, aki autón robog át a legszebb hegyvidékeken, elsuhan a legszebb részletek mellett, és voltaképpen nem is tudja, mi az igazi öröm a hegyvidéki életben. Ezer szépség, a természet számtalan arculata, megkapó vonása csak akkor tárul fel a vándor előtt, ha nem a városi, mesterséges élet eszközeivel, gépekkel járja a Föld felséges tájait, hanem megelégszik az ősi, természetes, egyszerí eszközökkel és alkalmatosságokkal. Aki autón, motorkerékpáron, gramofonnal, rádióval, kártyával és képes újságokkal felszerelve megy ki a természetbe, annak fogalma sincs arról a testi-lelki újjászületésről, arról a megrendítően és boldogítóan csodálatos élményről, amelyet a természettel való bensőséges, igénytelen, ősi emlékeket ébresztő kapcsolat ád.  §

  • Nikotin vízzel, levegővel
    A vasúti árusok közül persze nem hiányzik a dohányárus sem. A
    harmadosztályú utasok rendszerint ragacsos, nyers cukorral kevert
    indiai dohányt vesznek a magukkal cipelt huka, vagyis vízipipa részére,
    vagy biddit, az olcsó, barna papírba csavart, tölcsér alakú indus
    cigarettát. A vízipipa is hozzátartozik az úti felszereléshez. A
    talapzata víztartály, amelyből két cső vezet ki; az egyiken át szívják
    a vízen keresztülszírt füstöt, amely a másik, a vízipipa nyakában rejlő
    csövön át jut a tartályba. A pipa nyaka csészeformájú, nagy
    dohánytartóban végződik, ezt megtömik a melasszal kevert dohánnyal,
    izzó faszenet tesznek rá, aztán tele tüdővel szívják, jobban mondva
    „isszák” a füstöt. Közben a tartályban kedélyesen bugyborékol, rotyog a
    víz – ez a hang hozzátartozik a pipázás élvezetéhez. A vízipipa
    szopókáját előzékenyen átengedik egymásnak a jó indusok. De nem veszik
    a szájukba, hanem az öklükbe szorítják, és az öklükön át, a nagyujj és
    a mutatóujj közt hagyott kerek nyíláson szívják a füstöt. A cigarettát
    is így tartják, úgyhogy a füst a markukon át, azaz levegővel vegyülve
    jut a szájukba. Ez kevésbé káros, mint a nyugati dohányzási mód, mert a
    füst a vízzel vagy a levegővel érintkezve elveszti nikotintartalmának
    és egyéb káros alkatrészeinek egy hányadát.

  • Egyszer használatos

    Cserépedényt – mázatlan, égetett cserepet – szintén használhatnak
    étkezéskor, de csak egyetlen alkalomra, aztán össze kell törniök; az
    ilyen cserépedény hihetetlenül olcsó, tucatja alig kerül néhány
    fillérbe, tehát nem nagy áldozat betartani a bölcs szabályokat, hiszen
    a likacsos, nedvességet magába szívó cserépedények falán az indiai
    melegben rövid idő alatt rengeteg mikroba keletkezne.