A mai utazók néhány óra alatt könnyedén megtehetik a modern főváros, Tokió és a régi birodalmi központ, Kiotó közötti utat a híres szuperexpresszen, a Shinkansenen. A korábbi századokban ugyanez az útvonal, az Edót (ez volt Tokió régi neve) és Kiotót összekötő Tokaido-út volt a legnépszeríbb, akár kikapcsolódási, akár vallási céllal indultak el rajta. Az 550 kilométer hosszú úton számos – pontosan ötvenhét – állomás található, amelyek egyszerre pihenőhelyek és vallási kegyhelyek.A jeles fametsző mester, Hokuszai 1818-ban kiadott egy térképet a Tokaido-útról, a látnivalók gyíjteményével együtt. Utóbbiak közé tartozik a szakanositai vízesés. A zarándokok felhághattak a Kijotaki, a tiszta vízesés egyedülállóan szép zuhataga mentén felvezető kőlépcsőkön egészen Kannonnak, a buddhista istennőnek szentélyéig.
Ezt a vízesést és az istenség kegyhelyét a mai napig látogatják, akárcsak az út végén, a régi Kiotó környékén lévő, gyönyöríen ápolt kerteket, szentélyeket és templomokat.
A modern külsőségek mögött a régi szertartások tartják életben a japán kultúrát.
Ösvény és ösvény
Japán két legfontosabb vallása, a sintó és a buddhizmus kibogozhatatlanul összefonódott. A sintoizmus felsőbbrendí szellemei, a kamik a sziklákban, fákban, vízben és az utak menti szent helyekben lakoznak, így azokban is, amelyek a buddhista épületek környékén találhatók.
A zarándokok különböző szándékkal keresik fel a szentélyeket és a templomokat, de maga az utazás, a körforgásba való bekapcsolódás és az elmélkedés természetes velejárója – és ugyanolyan fontos követelménye – mindkét vallásnak. Egy japán zarándoknak általában nincs nyugati értelemben vett különleges célja, mégis egyfajta vallásos tettet hajt végre, ha elvégez egy szertartást, vagy fákról, kövekről, vizekről elmélkedik. Egy 1990-es évek elején végzett vallási felmérés szerint 107 millió japán állampolgár vallotta magáról, hogy valamelyik sintoista szervezethez tartozik.
A buddhizmussal kapcsolatban 96 millióan ugyanígy nyilatkoztak. Pedig Japánban összesen 124 millió ember él. Ez az állapot tovább mélyítheti a felekezeti elhatárolódást a keresztény Nyugattól. A japán kultúra szerves részei a templomok (a kifejezést általában a buddhista szent helyekre, a terákra használjuk) és a szentélyek (a sintó kegyhelyek, a dzsindzsák vagy dzsinsuk) párhuzamos látogatása.
A japánok nem egy elegyített vallást gyakorolnak, és egyszeríen nem is próbálják szétválasztani a véleményüket. Pontosabban a két különálló hitrendszer az élet különböző szempontjainak felel meg.
Japán ősi panteisztikus vallása a sintó (a szent hatalom útja) néven vált ismertté a IV. században, hogy elkülönüljön az újonnan érkezett hittől, a buddhizmustól. A buddhizmust az indiai Gautama Sziddhártha herceg – Buddha – alapította még a Kr. e. V. században. De ez a vallási rendszer Kínán és Koreán keresztül csak mintegy ezer év késéssel érkezett meg Japánba.
A kelet-ázsiai változat számos helyi istent és szokást beépített, így jelentősen különbözik az eredeti, világszerte elterjedt indiai buddhizmustól.
A modern Japánban ez a két eltérő hit egyidejíleg létezik. Egy tipikus japán fiatal talán kevés vallásos hitet érez magában, ennek ellenére, ha templomba vagy szentélybe látogat, nem mulasztja el a szertartásos tisztálkodást, tapsot, meghajlást és a felajánlások megtételét. A sintó rituálékat rendszerint esküvők és ünnepek idején mutatják be, és ezek kedvező hatást gyakorolnak a személyes és a társadalmi életre. A buddhista templomok a komoly és transzcendens alkalmaknak adnak otthont, elsősorban temetéseknek. A két irányzat a kölcsönös egymásrautaltság miatt az elmúlt másfél évezredben általában toleráns volt egymással szemben.
Sehol sem érzékelhető jobban ez a szimbiózis, mint Kiotó városában.
A szentélyek, templomok, imatermek, paloták, kastélyok és kertek a városban és a környékbeli hegyekben megfelelő helyet biztosítanak mindkét vallás hívei számára. Sokan turistaként érkeznek ide, és a nyugati szóhasználat értelmében nem is zarándokok, mégis legtöbbjüket a japán gondolkodás annak tekinti. Ráadásul a templomok és szentélyek látogatása többükben egyértelmí vallásos érzületet is kelt.
Császár és sógun
A klasszikus japán korszak, más néven a Heian-időszak 785-ben az új birodalmi főváros, Heian-kio, azaz Kiotó alapításával kezdődött. Ez a periódus a hosszú ideig tartó sógunátus kialakulásával ért véget, amikor 1185-ben Minamoto no Joritomo hatalomra került. Kiotó megtartotta fővárosi státusát a következő hétszáz évben, de főleg mint szertartási központ. A katonai vezető, a sógun fő erődje már Edóban állt.
A feudális társadalomban a sógun egyes régiók feletti uralmát a daimjók biztosították, ezek a helyi hatalmasságok, akik csak a sógunnak engedelmeskedtek. A daimjókat pedig a katonai arisztokrácia tagjai, a szamurájok szolgálták. A sógun névlegesen a császár fennhatósága alá tartozott egészen 1868-ig, amikor végleg megdöntötték a sógunátust. Ekkor lett hivatalosan a birodalom fővárosa Tokió.
Ebben a hadurak által irányított feudális légkörben virágzott fel Kiotó; több száz, ha nem több ezer templom és szentély ékesítette a várost. Bár számos, elsősorban fából készült régi épület a tíz martalékává vált, néhány mégis átvészelte a Heian-időszakot. Ezek közül néhányat napi rendszerességgel keresnek fel zarándokok és utazók, míg legtöbbjük alig ismert a világ előtt.
Ünnep és szertartás
A sintó inkább az élet ünneplése, mint vallás, amelyben a legfontosabb szerepet a termékenységi rítusok játsszák. Ezek a szertartások mind az emberi, mind a mezőgazdasági termékenységgel foglalkoznak. A vallás a rizstermesztésből eredeztethető: ősi istensége volt a napnak, a viharnak, valamint a hegyeknek, folyóknak és tavaknak, amelyek összegyíjtötték és biztosították az öntözéshez szükséges vizet.
Az ősök és a múltban nagyra tartott emberek tiszteletét is megőrizték. A sintó a császár és a császári családi kultusz közvetítője is lett. Ennek a vallásos formájú tiszteletnek a végső kiteljesedése az 1860-as és az 1940-es évek közötti periódusban az államsintó volt, amelyet Japán II. világháborúban elszenvedett veresége után felszámoltak.
Bár az államsintó megszínt, az alapvető hitbéli és viselkedési formák megmaradtak: a japán társadalom szenvedélyes rend- és tisztaságvágya, valamint a természet iránti hódolat és tisztelet. A sintó szertartások leginkább a macuri ünnepek alkalmával ismerhetők meg. Ezek a fesztiválok érvényességi területük szerint lehetnek helyiek,
regionálisak vagy nemzetiek, jellegük szerint pedig visszafogottak vagy örömteliek.
Ilyen például a régi naptár szerinti újév, amely február 2-ára és 3-ára esik, amikor az ünnepség alatt a kiotói templomokban és szentélyekben tüzet gyújtanak, és démoni táncosok járják táncukat. A város közelében található Josino-hegység leginkább áprilisban, a holdnaptár szerinti harmadik hónapban vonzza az érdeklődőket, hiszen ebben az időszakban a cseresznyefák csodálatos virágjukban pompáznak.
Kétszáz évvel ezelőtt Hokuszai, az ünnepelt fametsző mívész egyik alkotásán megörökítette azt a pillanatot, amint két zarándok közeledik felfelé a hegyen a sintó szentély felé, tengernyi fehér cseresznyevirág között. A virágzási időszakra eső modern zarándoklat egy teljes hétig tartó dorbézolássá vált, míg októberben a Korok fesztiválja és a Tíz-fesztivál, azaz a dzsidai macuri és a hai-macuri több ezer érdeklődőt vonz.
A kultúra néhány területe érintetlen maradt a másik nagy vallási behatástól, a buddhizmustól. Az eredeti, Indiában alapított buddhizmushoz képest a japán vallási irányzatok – a leghíresebb ezek közül a zen – hosszú folyamat során alakultak ki úgy, hogy egyesítették magukban a sintoista eredetí és a különböző, Buddha tanításain kívül eső hiteket. Az istenek komplex rendszere középpontjában a négy Niorai (Buddha) áll – köztük a történelmi Buddhával –, és őket veszik körül a Boszacuk (az indiai terminológiában Bodhiszattvák). Boszacu a hatalmas szellemi jóság teremtményeinek gyíjtőfogalma, akiket azért választottak ki, hogy mások védelme érdekében elodázzák a megvilágosodást.
Kannon a legelső ezen lények sorában – eredetileg egy hindu isten volt túlméretezett testtel, akit a könyörület és a részvét buddhista istennőjévé alakítottak át Kínában és Japánban.
A Kannonnak szentelt legnagyobb templom Kiotóban a Szandzsuszangen-dó, amelyben az istenség ezer díszes szobra található száz átlós sorban; minden egyes sor tíz szobor mélységí. 1606 óta minden év január 15-én egyfajta zarándoklatnak ad otthont a Szandzsuszangen-dó íjászverseny formájában. A japán hívők a nyilaikat használják imáik és könyörgésük hordozóinak, ahogy a katolikus templomokban a hívek a gyertyákat.
A kiotói Tó-templomban az óév végén (december 21.) és az új év elején (január 21.) rendezett buddhista fesztivál megemlékezés a VIII. században élt, nagyra becsült szentre és tanítóra, Kúkaira, későbbi, ismertebb nevén Kóbó daisire, aki a singon szektát alapította. (Sikoku szigetén tartják Kúkai legnagyobb ünnepét, ahol a zenhívők végigjárják a nagy körzarándoklat nyolcvannyolc állomását.)
Jóval komorabb hangulatú az éves Rokudo zarándoklat augusztus 7. és 10. között, amelynek során a családok hajóra szállnak, hogy köszöntsék a halottak szellemeit lámpásokkal és gongokkal. Ez a Kijomi-dzu-tera környékén lévő templomokban zajlik, amely valaha temetőként funkcionált.
A halottak fesztiválja, az óbon egy héttel később kezdődik, és a dajmondzsival ér véget. Ekkor a családok őseik szellemét dicsőítik, és öt hatalmas máglyát gyújtanak a Kiotót körülvevő hegyekben. Holdfigyelő ünnepségeket rendeznek a szeptemberi telihold idején a Daikoku-dzsiben és Udzsiban, e két birodalmi kegyhelyen.
Zarándokok és utak
Fusimi Inari Taisa, a legnagyobb sintó szentély az Inari-hegy oldalán található, Kiotó központjától délkeletre.
Ez Inari, a rizs és ezáltal a pénz és a gyarapodás istenének tiszteletére épült. Japán egyik legrégebbi fennmaradt szentélye: a VIII. században alapították, és épületei egészen a XV. századig átvészelték a történelem viharait.
A hegyet másodlagos szentélyek védik, és a csúcs felé vezető zarándokutat több ezer vörös torii (kapu) íveli át, amelyek szorosan egymást követve alagutat formálnak. A kapuk költségei levonhatóak az adóból, és feltüntetik rajtuk az azokat létesítő, isteni jóindulat után áhítozó cégek nevét. Rengeteg zarándokbolt található a kapuk tövében, szinte olyan közel egymáshoz, mint maguk a toriik, ahol faragott rókafigurákat, templomőröket vagy kisebb méretí kerámia emléktárgyakat vásárolhatnak az utazók.
Sem a Fusimi Inari Taisa, sem a sintó állam kegyhelye, a Heian Dzsungu, a Heian uralkodók tiszteletére 1894-ben emelt szentély nem zár be soha. Számos kisebb vagy nem annyira közismert templom, például az Anraku-dzsi, ahol a buddhista dzsódo szektát alapították; a Reikan-dzsi, a kis birodalmi kolostor vagy a Daitoku-dzsi, a zen épületkomplexum viszont csak az év néhány napján fogadja az érdeklődőket. Leginkább novemberben látogatják ezeket a helyeket, amikor a juharfák és a páfrányfenyők látványos őszi színeikben pompáznak. Mindenfelől érkeznek a zarándokok, hogy a szépségről és az elmúlásról elmélkedjenek a fák között.
A Daitoku-dzsi gyönyörí, klasszikus japánkerttel rendelkezik, amely fantasztikus kiegészítője a kiotói szentélyeknek: a híres kínai Szung-táj képek kicsinyített másolata kavicsból, kőből áll, minimális növényzettel. Ez a kolostoralapító szerzetes, Kogaku és a mívész, Szoami között a XIV. században létrejött együttmíködés eredménye. Amióta létezik, mind az elmélkedéshez, mind az inspirációgyíjtéshez tökéletesen megfelel.
Szépen gondozott kavicsos kertben gondolkozni, vízesés mellett felmászni, a természet csodáit élvezni – ezek a japán zarándoklatokat egyedivé alakító szempontok. Abban az esetben is igaz ez, ha összehasonlítjuk – ahogy mondani szokták – Portugália azon részeivel, ahol a vallási szertartások és zarándoklatok ugyanúgy a mindennapok részei, mint Japánban. A templomokat, szentélyeket, a cseresznyefákat a régi birodalmi főváros környékét felkereső zarándokok egy része talán nem értékeli eléggé árnyaltan, mégis öntudatosan ragaszkodnak a régi tradícióikhoz. Az előttük élő generációk lábnyomaiba lépnek, és elvégzik ugyanazokat a szertartásokat, így kötődve őseikhez.
