Életük és vizük – Duda Éva Társulat: Faun

A Faun a táncmívészetben foglalt név, kell némi bátorság a megidézéséhez. Valaha, bő száz évvel ezelőtt ez volt a balett egyik nagy fordulata. Az IPM színházkritikája.

Debussy zenéjéhez Vaclav Nizsinszkij készített táncjátékot, új, addig még soha nem látott mozdulatokkal és pózokkal, amelyeket állítása szerint a görög vázákról vett át. Mások állítása szerint Nizsinszkij egyszeríen elnézte a kiállítási termet a Louvre-ban, és az egyiptomi gyíjtemény kicsavart figuráitól kapta az ihletet, de a mívész élete ilyen: újít, a közönség meg értetlenkedik és gúnyolódik. 
Ma legfeljebb visszakívánhatjuk azt a kort, amikor egy táncest még széles körí társadalmi vitákhoz és felzúdulásokhoz vezetett. Duda Éva sikerét nem az mutatja, hogy az utcasarkon összesereglett emberek emiatt esnek egymásnak, hanem hogy három év elteltével a Faunt újra játszani lehet, új szereplőkkel, de alapjában véve a régi formákkal. 
Hogy a régi formák mennyire újak, az csak egy idő után derül ki. Eleinte csak a sötétséget látjuk, aztán jön a zene, és lőn világosság. Furcsa teremtéstörténet, nem látjuk, hogy ki az, aki a zöld négyzeten mozog, csak annyi világos, hogy él, színes a bőre, mintha tetovált lenne, mintha rejtőzködne, mozog, játszanak az izmok a bőr alatt, él, lassan kibontakozik önmagából, ha lehet így mondani. Ember. Emberféle, bár Nizsinszkij mozdulatait is magával hozta a múltból. Faun, de nem a nimfákat üldöző, örök vágyakozó csúfság, hanem élőlény, mozogni, lélegezni képes szervezet. Nincs is egyedül. Hamarosan két hímnemí egyed érkezik mellé, ekkor derül ki, hogy a zöld sziget körül a szürke, homogén felület víz, arasznyi mesterséges tóban pacsálnak a táncosok. A víz persze tökéletes meselényélőhely, úgy táncolnak, csúsznak, vergődnek az emberi testek, mintha valami római szökőkút éjszakai álma volnának, megelevenedett márványok, huncut vízköpők.  
A huncutságot nem gyermeki értelemben mondom, a játék egyre testibbé válik, egyre erősebb az egymás keresése, újabb lények csatlakoznak, nőnemíek, újabb csoportok, formációk alakulnak és bomlanak föl, de végig központban marad a hosszú lábú, hosszú kezí, karcsú faun. Négykézláb – ez az alapvető pozíció, a teremtéstörténet kezdetén vagyunk, fárasztják egymást a vadak, leszorítják, harapják, szívják a faun bőrét, aztán otthagyják, maradj magadnak. 
Ekkor a távolban, árnyként valami kinő a földből. Nem látjuk, csak a körvonalait, majdnem a kezdetekhez térünk vissza. Valami organikus, mozgó, változó, növekedő. Aztán kirajzolódik egy férfi, megtermett, erős lény, széles váll, erős láb. Valaki, aki a faun párja lehet. A vászon föltekeredik, a férfi előrejön, fölnyalábolja a halálosan kimerült faunt, vállára veszi, megfordul, és elmegy vele. &Aacutedám és Éva? Talán. Boldogság? Talán. 
Bethlen téri Színház