&Uacutejraértelmezve

A PIM Petőfi-kiállítása jutott eszembe a Nemzeti Galéria grandiózus Derkovitsa kapcsán; a feladat, hogy egy megkövülés tudjon újat mondani.

Nincs érettségizett e hazában, aki ne nézte volna történelemkönyvében az úri önkény ellen parasztháborút vezető, tántoríthatatlan Dózsát Derkovits metszetein. E sorozatot 1928-ban a kommunista párt megbízásából készítette, most különteremből üzen, ez nemcsak a polgári jelen felől, de Derkovits életében is zárvány. Csodálkoztam, mikor árveréseket vezetve egyszer megismertem másik oldalát, a Párizsban kiadott Pandamonium erotikus rézkarcsorozatot, mely fantáziadús, intimitásokban nagyot álmodó férfinak mutatja. Ezek nem szerepelnek a mostani kiállításon, de kétszáz míve igen, így árnyaltabb képünk lesz róla a két háború közti korból. &Oumlt irodalmi fogalom tagolja az anyagot; idilli aktjain, árkádiajelenetein táj és szereplői erős zöld-kék egységben léteznek, az elégiához tartoznak prófétaönarcképei is. Azért nem olyan idilliek e képek, pár éve, egy vállaltan szubjektív tárlatvezetésen az Utolsó vacsorát mint Lugosi Béla és barátai együttlétét mutattuk be. Kifejező, érzelmekre ható képeiből a felfokozottak kerültek a dráma szekcióba, a Halottsiratás kórházzöld lepelre fektetett Krisztus-szerí teste köré gyílő alakok sírí expresszivitása szinte letolul a vászonról. A szatíra gazdagokról szóló képei a maguk idejében lázítóak, ma – különösen egy zaklatott Otto Dix mellett – inkább ironikusak; kávéházakban időző húsos képí asszonyok, aukciós katalógusokat lapozgató szivarozó urak. Az esszé rafinált, síkokkal, terekkel játszó képei történetet mesélnek, s közben utalásokkal, szimbólumokkal dolgoznak. Itt láthatjuk igazán, Derkovits mennyire képben volt más mívészeti ágakban, hogyan alkalmazta a fotó, a film friss ötleteit. Az 1930-as Kenyérért képkivágása egészen fotózsurnalisztikus, és Eisenstein Patyomkin páncélosával is rokon. Himnikus míveit a mindennapok feletti magasabb rend, transzcendencia köti össze. Az élet egészét nézve, persze hogy az öregedéssel elkerülhetetlenül megjelennek a nagy, átfogó kérdések, de érdemes tudatosítani, a mindig jegyzetfüzettel járkáló, skicceket készítő Derkovits csak negyven volt, amikor meghalt. Amit látunk, két évtized eredménye. De túl a mícsoportokon, a kortársakon a kiállítás tétje, hogy ki lehet-e Derkovitsot menekíteni a rágumipókozott értelmezések alól. Saját meggyőződésből, tapasztalatból volt osztályérzékeny, asztalossegédből lett festőmívész, balossága nem tudatos, politikai alapú volt, egyszeríen csak nem tudta nem így látni sorstársait. Emiatt képei tökéletesen alkalmasak voltak a kommunista-szocialista tartalom illusztrálására, és noha a személyes vélemény és az államideológia nem fedték tökéletesen egymást, kisajátította a politika. Egy kivetnivalót találtak rajta, és ez az ötvenes évek óta sorozatos viták témája; tartalmában jó szocialista képeit miért festi nyugatosan? A szocreál helyett miért dekadens? Ma tehát részben azért is szól hozzánk az életmí, mert ismerős kérdést feszeget; lehet-e csak úgy valahol állni és valamit gondolni anélkül, hogy ez automatikusan egy kétirányú elágazás valamelyikére soroljon.
DERKOVITS – A mívész és kora 
Magyar Nemzeti Galéria
Nyitva: július 27-ig