Meddig sokasodik a Föld népessége?

„Egy véges világ csak egy véges számú népességet képes eltartani; ezért a népességnövekedésnek nullának kell lennie.”
Garret Hardin: A közlegelő tragédiája (1968)Az emberiség lélekszámának növekedésére vonatkozó tényadatok megdöbbentőek. Tudjuk, hogy valamikor az 1990-es évek vége felé a világ össznépessége átlépte a hatmilliárdos határt. Ehhez a következő tizenkét évben jó eséllyel újabb egymilliárd fő adódik hozzá. Tíz másodpercenként a Föld népessége 27 fővel gyarapszik. Ez azt jelenti, hogy 70 nap leforgása alatt egy New York méretí várossal, s évente egy Nigéria méretí országgal vagyunk többen. De a geográfusok azzal is tisztában vannak, hogy a száraz adatokkal nagyon óvatosan kell bánni…

A számok állandóan változnak, ezért folytonosan ellenőrizni kell a világhálón a legfrissebb adatokat. Emellett azzal is tisztában kell lenni, hogy a világ egyes részei eltérő módon viselkednek. Még ha néhány ország gyors ütemben is gyarapszik, a világ egészére csökkenő növekedési ráták jellemzőek. A népességnövekedés csúcspontja a világ egészére vetítve az 1960-as évekre esett, azóta folyamatos csökkenés figyelhető meg. De számot kell vetni a növekedés jellegével is. Vajon az újonnan születettek az újabb éhes száj terhét jelentik, vagy csodálatos új jövevényeket, tele energiával és tehetséggel?…
    
Paul Ehrlich, a Stanford Egyetem biológusa már a The Population Bomb (1969) címí korszakalkotó mívében az emberiség sokszorozódási ütemére irányította a figyelmet: a történelem során a duplázódási idő 1000 évről 200 évre, majd 80 évre, s legvégül 37 évre csökkent, s a jelenkori növekedés alig több mint felét kevesebb mint egy emberöltőn belül érte el Földünk. Ehrlich arra a megállapításra jutott, hogy ha a világ népessége az akkori növekedési ütem szerint gyarapodna (vagyis 37 éves duplázódási idővel), akkor 3000-ben a Föld felszínének – szárazföld, tenger és jég egyaránt – minden egyes négyzetkilométerén 2000 ember lenne összezsúfolva. Ha ezt a rémálomszerí számítást továbbgörgetjük, egy idő után a világmindenség leginkább egy emberekkel teletömött labdához hasonlítana, amely a fény sebességével terjeszkedik kifelé… A Föld tényleges népesedési viszonyai azért nem ily rémálomszeríek… Igaz, az elméletileg lehetséges szaporodási ütem esetén, ideális környezeti feltételek mellett felső határok nélkül nő az egyedszám.

Ez olyan, mintha kedvenc szobanövényünk növekedését mérnénk, amelyet rendszeresen tápsózunk, öntözünk és körülrajongunk. Természetes körülmények között ugyanakkor azt várhatnánk, hogy a potenciális növekedést valamilyen környezeti – vagy ami az emberiség és az állatvilág esetén egyaránt valószíní – kulturális, társadalmi és gazdasági tényezők korlátozzák. Modell segítségével bemutatjuk ezeket a korlátozó tényezőket és míködésüket.

A környezet eltartóképessége
A túlszaporodás jelensége az állatvilágban (a sáskarajoktól a tengericsillag-telepekig) közismert. E szerint az egyedszám növekedése magával vonhatja az egy főre jutó élelem mennyiségének csökkenését, ami átlagon felüli halandósághoz, s végső soron csökkenő egyedszámhoz vezethet. Mindez fordítva is igaz, az egyedszám csökkenése mozgásba hozhatja azokat a mechanizmusokat, amelyek eredményeként a csoport létszáma ismét az eredeti szintre emelkedik. A modell ebben a formájában igazán elnagyolt, mindazonáltal számos állatfaj esetében közelít a megfigyelt tényekhez.De mi a helyzet az emberiséggel? A világ népességszáma az elmúlt 500 év során folyamatosan növekedett. Ez azt jelentené, hogy az emberiség gyarapodási görbéje kivételesen hosszú hullámot ír le, s majd csak a következő évszázadok során éri el csúcspontját, ahol megállapodik, esetleg csökkenni kezd? Ezt a kérdést lehetetlen kellő bizonysággal megválaszolni, anélkül hogy részletesen megvizsgálnánk az emberi kultúra, a gazdaság és a politika fejlődését… Ezen a ponton azonban az emberiség és más állatpopulációk fejlődése közötti hasonlóságokra hívjuk fel a figyelmet.

Az említett hasonlóságok foglalkoztatták Thomas Robert Malthus angol demográfust, mára híressé vált könyve, a Principles of Population (A népesedés törvényei) megírásában, amely 1798-ban látott először napvilágot. Malthus szörnyí ökológiai következményeket tulajdonított az emberiség folyamatos növekedésének. Feltevése szerint az emberiség lélekszáma mértani haladvány, míg a táplálásához szükséges élelemtermelés – még javuló agrotechnika mellett is – csupán számtani haladvány szerint bővül. Ezzel Malthus bizonyítani tudta, hogy a népesség növekedése (legyen bármily kicsi is az) egy idő után szükségszeríen lehagyja az élelemtermelés bővülését. Ha pedig a népességszám túllépi ezt a határt, akkor Malthus szerint már csak „háború, pusztítás és nyomor” jelenthet korlátot.

Mindamellett a mezőgazdasági termelés számtani haladvány jellege soha nem nyert bizonyítást. Sőt, könyvének 1817-es kiadásában Malthus már maga is nagyobb teret szentel a népességszám születésszabályozás útján történő kordában tartásának, mint a háború, a pusztítás és a növekvő nyomor homályos eszközrendszerének. E. A. Wrigley Anglia 1800 előtti népesedéstörténetére vonatkozó kutatásai bizonyították a társadalom azon képességét, amely termékenységét szabályozza, mindezt jóval a modern fogamzásgátló módszerek megjelenése előtt.A Malthus-féle népességszabályozási elmélet egy egyszerí példával világítható meg. Ennek során a népességszám csak egy képzeletbeli pontig növekedhet, s ez a csúcsérték megegyezik a helyi környezet eltartóképességével (vagyis azzal az egyedszámmal, amelyet a terület táplálékkal ellátni képes).

Mi történik, ha a népességszám fokozatosan megközelíti ezt a plafonértéket? Három eset fordulhat elő. Először is, a népességgyarapodás tovább folytatódik, majd a határértéket átlépve hirtelen a nullára zuhan. Másodszor, a plafonértékhez közelítve a népességgyarapodás üteme fokozatosan csökken, míg el nem éri a nullát. Harmadszor, a népességszám időről időre túllépi a határértéket, s az élelemhiánytól vezérelve a határérték közelében ingadozik.
A népességnövekedés azonnali korrekciója, melyet az első lehetőség sugall, kevésbé valószíní. Nem utolsósorban azért, mert egy ilyen hirtelen változás hatótényezői eddig ismeretlenek, s nem nyert megerősítést sem az emberiségre, sem más állatfajokra vonatkozólag a korábbi empirikus vizsgálatok során. A második változat, miszerint a népességnövekedés üteme egyre lanyhul a határértékhez közelítve, sokkal valószíníbb. Ez a megoldás ugyanakkor nagyobb tudatosságot feltételez a környezet jelentette korlátokkal, s a születésszám társadalmi szabályozásával kapcsolatban, mint amenynyivel jelenleg rendelkezünk.

A harmadik lehetőséget, mely során a népességszám fokozatosan éri el a határértéket. Ez esetben a népességszám és az eltartóképesség közötti összefüggés mind a születési, mind a halálozási mutatókban megjelenik. Túl sok ember (vagyis az eltartóképesség fölötti népességszám) az éhezés révén magasabb halálozási arányhoz és kevesebb születéshez vezet, amelynek révén megindul a népességszám csökkenése. A népességszám ingadozása a környezet eltartóképessége által szabott határérték mentén általánosságban megfigyelhető az állatpopulációk esetében. Nagy létszámú és gyér populációs periódusok követik egymást, meglehetősen szabályos ritmusban.Minthogy az első megbízható népszámlálási adatok csak a 18. század vége óta állnak rendelkezésünkre, így nehéz meghatározni, hogy az imént ismertetett egyszerí modellek közül melyik érvényes az emberiségre. A világ népesedésének történelmi jegyei azonban arra mutatnak, hogy az exponenciális növekedés csupán a közelmúlt kísérőjelensége. Az éhezés mint a népesedés korlátozó tényezője, ahogy azt Malthus felvetette, főként az emberiség korai szakaszában játszott szerepet.

A népesedés malthusi korlátai: az éhezés
A továbbiakban azt vizsgáljuk meg, hogy az élelmiszer-ellátás mi módon fejti ki hatását a népesedésre, mégpedig két szempontból: a helyi éhínségek és a hosszabb távú, globális folyamatok tükrében.Éhínség és helyi élelemhiány. Egy olyan régióban, ahol az élelmiszer-termelés komoly korlátokba ütközik, s amelynek népessége csak kevéssel az éhezési szint felett részesül táplálékban, s ahol ráadásul az éghajlat évről évre jelentősen ingadozik, ott az éhezés kialakulásának jóval nagyobbak az esélyei, mint más, szerencsésebb régiókban.Bár az éhezésre vonatkozóan nehéz megbízható adatokat találni, a történelem korábbi korszakaiból származó feljegyzések azt tanúsítják, hogy az éhínség a mainál sokkal súlyosabb és áthatóbb jelenség volt. A falusi térségek nagy népsírísége, az ott élők alacsony kalóriafelvétele, valamint a monszunesők időnkénti kimaradása együttesen Dél- és Kelet-&Aacutezsiát a világ éhezés által leginkább sújtott területévé tette. A világ legsúlyosabb ilyen katasztrófája 1877 és 1879 között fordult elő Kínában, amikor a becslések szerint 9 millióan haltak éhen.

Európában a legszörnyíbb éhség okozta katasztrófát a burgonyavész idézte elő &Iacuterországban 1845-ben, amikor nagy népsíríségí területek fő táplálékát egyetlen haszonnövény, a burgonya önellátáson alapuló termelése jelentette. A gombabetegség következtében kieső termés 1845-ben, majd 46-ban hatalmas éhezést idézett elő a malthusi dimenziók mentén. Mindez a halálozási arány ugrásszerí emelkedését, tömeges kivándorlást (öt év leforgása alatt 800 ezer ember hagyta el &Iacuterországot), valamint csökkenő születési rátákat eredményezett, amelynek együttes eredményeként az ország 8 milliós népessége (1841-es népszámlálás) az évszázad végére a felére csökkent.Ha az éhezés okait a környezetben kereshetjük, miként a monszun elmaradása, akkor egyértelmíen a környezet eltartóképességének hullámzásáról beszélhetünk. Ennélfogva elvethetjük a népességnövekedés állandó felső határának gondolatát, s egy változó értékhatárral helyettesíthetjük azt.

A környezeti változások jellegüket tekintve háromfélék lehetnek. Egyfelől ismeretesek egyszeri változások, amelyek természetükből adódóan ugyancsak lehetnek (1) hirtelen bekövetkező változások, mint a termőtalaj vulkáni láva általi elöntése, vagy (2) fokozatos változások, mint a romló éghajlati viszonyok vagy a termőtalaj eróziója. Másfelől beszélünk szabályos periodikus változásokról, mint a termékenység éves szintí ritmikus változása, amely a növekedés feltételeinek szezonális változásaihoz kapcsolható. Ezt a fajta ingadozást például a hideg égövön az alacsony téli hőmérséklet, vagy a mediterrán klímán a nyári szárazság okozza. Harmadsorban ismerünk szabálytalan periodikus változásokat is. Ez alatt a környezeti feltételek szabálytalan időközönként történő változását értjük, mint például a folyóáradás okozta időszakos termékenységcsökkenés a síkvidéki területeken. A helyi közösségek környezetük eltartóképességének változására különbözőképpen reagálnak. Rendszeres, szezonális változásokra megoldást jelenthet az élelmiszer elraktározása a szíkös időkre vagy a rendszeres migráció más területekre. (A szarvasmarhákat az Alpokban ilyen szezonális váltással terelik az alacsonyabban fekvő legelőkről a magasabbakra.) A periodikus, de szabálytalan változások komolyabb problémát jelentenek. Ha a változás viszonylag rövid időre szól (pl. egy árvíz), a terület időszakos elhagyása megoldhatja a gondot. Egy súlyosabb éghajlatváltozás azonban túlságosan tartós és nagy kiterjedésí lehet ahhoz, hogy a terület kiürítése megoldást jelentsen. Ilyenkor jelentkeznek az éhínség klasszikus jelei. Gyakran súlyosbítja a helyzetet, hogy a következő évre szükséges vetőmagot is elfogyasztják, ami a következő évben a terméshozamok csökkenéséhez vezet. Az élelmiszer-termelés hosszú távú visszaesése folyamatos elvándorláshoz és a népesség gyorsuló ütemí fogyásához vezet.

Éhínség és migráció. A környezeti változásokra adott válaszok térbeli (migrációs) mozgásokat váltanak ki. Ezek lehetnek (szezonális, periodikus vagy állandó jellegí) kifelé irányuló népességmozgások azokról a területekről, ahol élelmiszerhiány van, illetve befelé irányuló népességmozgás azokra a területekre, ahol felesleg van. Ezek a stratégiák azonban csak lokális éhínség esetén míködnek. A népesség és erőforrások ilyetén mozgása nem segít egy globális éhínség esetén.Globális élelmiszerhiány. Félretéve egy pillanatra a helyi élelmiszerhiány problémáját, fölmerül a kérdés, hogy vajon mennyi ideig képes a Föld kielégíteni az egyre növekvő népesség élelmiszerigényét? &Oumlsszehasonlítva a jelenlegi keresletet a Föld becsült, maximális élelmiszertermelő-képességével, kaphatunk némi képet. Az ENSZ Egészségügyi Világszervezete (WHO) becslései szerint az emberiség ma 107 tonna élelmiszert fogyaszt el évente. Az Erőforrások a Jövőért (RFF) kutatóinak előrejelzése szerint a jelenlegi napenergia-viszonyok és éghajlati rendszer mellett évente legfeljebb 1011 tonna szerves anyag termelődhet a Földön fotoszintézis útján. E két becsült adat összehasonlításából kiderül, hogy a Föld élelmiszer-termelő kapacitásának csak egy töredékét (az 1% századrészét) használjuk ki.

De mennyire helytállóak ezek a becslések? A szerves anyag nem minden esetben fogyasztható. Még gabona esetében is a bruttó termelésnek csak kevesebb, mint a fele ehető. Legelőknél az 1:12 energiaátváltási faktor alkalmazandó, ha át akarjuk számolni azt az energiát, amelyet a marha vesz fel legelés közben, arra az energiára, amit a marha elfogyasztása nyújt az embernek. &Iacutegy az eredeti adatokat lefelé kell módosítani, s legfeljebb 109 tonna lehet az élelmiszer-termelés évente. Ha a WHO adataihoz hozzászámoljuk a betakarítás előtti veszteséget (30%) és a betakarítás utáni veszteséget (30%), a fogyaszthatóságot, átváltási faktorokat és a nem mívelt területeket, akkor a végeredmények gyorsan közelítenek egymáshoz. Valójában a mezőgazdaság a maximális termelési potenciál csaknem 15%-án míködik. Ugyanakkor a Föld élelmiszer-termelő területeire nehezedő nyomás nem egyenletes. A legtöbb élelmet a földfelszín kis területén termelik. A megmívelt területek bolygónk felszínének (szárazföld és víz együtt) csak 2%-át foglalják el, de innen származik az ehető anyagok háromnegyede.

A füves térségek a második helyen állnak a fogyasztható anyagok termelésében. A fotoszintézisből adódó teljes produktivitás és az ehető anyagok termelése közötti szakadék az erdők esetében a legnagyobb. A világtengerekből és egyéb vizekből származó ehető anyagok mennyisége elenyésző, s nem sok bizonyíték van arra, hogy (hatalmas területük ellenére) a világ óceánjai jelentősebb mértékben járulnának hozzá az élelmiszer-termeléshez az elkövetkező egy vagy két nemzedék során.Még a legkonzervatívabb becsléseket nézve is megállapíthatjuk, hogy bolygónk élelmiszer-termelő kapacitása hatalmas, még napjaink technológiai színvonalán is. Ha a termelés színvonalát növeljük, még 7 milliárdnál jóval több ember eltartása is lehetséges. A globális keresletre vonatkozó számítások azonban elrejtik az élelmiszer-fogyasztás hatalmas területi különbségeit. A jól és alultápláltak egymáshoz viszonyított aránya Földünkön 1:6. A fejlődő országok népességének közel 20 százaléka alultáplált (vagyis kevesebb kalóriát vesz fel naponta, mint amennyi az adott klímán szükséges), és 60 százalékuknál hiányos a tápanyagfelvétel (többnyire fehérje).

A népesedés malthusi korlátai: zsúfoltság és konfliktusok
Eddigi modelljeinkben azt az egyszerí alaphelyzetet tételeztük fel, hogy az emberiség egységes egésze közösen aknázza ki Földünk erőforrásait. Mi történik ugyanakkor, ha a világ társadalma kisebb részekre oszlik (például „tehetősekre” és „szegényekre”), akik egymással versengenek a felhasználható erőforrásokért? Visszanyúlhatnánk Malthus elméletéhez, és azt mondhatnánk, hogy a versengés konfliktust szül, a konfliktus pedig háborúkat, melyek a népességszámot csökkentik. Ugyanakkor az elmúlt 250 év háborús szörnyíségei ellenére sem mondhatjuk, hogy azok gátat szabtak volna a népesség exponenciális növekedésének. Hogy meggyőződjünk ennek igazáról, elég Franciaország példáját vennünk, amely súlyos véráldozatokat szenvedett az első világháborúban, viszont ennek demográfiai hatásai csak alig egy generáció során érződtek. Egy, az emberiség összlétszámát érdemben érintő konfliktus sokkal több halálos áldozatot igényelne, mint a legnagyobb eddigi háborúk. Ezt jelzi a 2. táblázat, amelynek tanulmányozása során tekintettel kell lenni arra, hogy itt csak a becsült áldozatok számát tüntettük fel, s a férfiak számának csökkenéséből, valamint a családok szétszakításából fakadó alacsonyabb születési ráta hatásait nem vettük figyelembe.

Mivel egy esetleges nukleáris háború emberáldozataira vonatkozó korábbi becslések nem sok támpontot jelentenek, ezért másként kell spekulálnunk. L. B. Slobodkin ökológus elméleti modelljében két eltérő szaporodású, de azonos területen élő és egymással versengő népcsoport példáját vette alapul. Mindkét csoport népesedési görbéje ellaposodik, amint a népsíríség a terület eltartóképességének határához közelít.Egyensúlyi állapot csak abban az esetben érhető el, ha mindkét csoport növekedése leáll. Minthogy azonban mindkét csoport ugyanazokért az erőforrásokért küzd, egyikük gyarapodása fordított arányban áll a másik növekedésével. Slobodkin azt kívánta megvizsgálni modelljében, hogy az adott feltételek közepette a két népcsoport békés egyensúlyi állapota valósul-e meg, vagy az egyikük fokozott dominanciája jut érvényre az erőforrások felhasználásánál a másik rovására. Elméleti modellje két lehetséges eredményt kínált. A két népcsoport vagy békésen együtt él, s ez esetben mindkettőjük lélekszáma elmarad a lehetséges maximumtól, vagy csak egyikük marad fenn, az ő számuk viszont közelít a lehetséges plafonhoz. Más, bonyolultabb esetekben mindkét csoport lélekszáma időszakosan fluktuálhat. Bár a Slobodkin-modell csak két népcsoportra vonatkozik, és arra is meglehetősen leegyszerísítve, ökológiai üzenete a különböző népcsoportok és alcsoportjaik között fönnálló versengés vonatkozásában igen jelentős. Bemutatja, hogy miként szimulálhatunk jövőbeli konfliktushelyzeteket, s ezeket miként kerülhetjük el. Ezen túlmenően arra a tényre is rávilágít, hogy nem annyira az erőforrások mennyisége, sokkal inkább földrajzi eloszlásuk aránytalansága áll a népesség-erőforrások dilemmájának hátterében.

A népességnövekedés trendjei
Most megpróbálunk előretekinteni és megvizsgáljuk jelen évszázadunk következő évtizedeinek népesedési trendjeit… Valamennyi létező prognózis azokat a trendeket tükrözi, ami születésük pillanatában jellemezte Földünket. A rendelkezésre álló adatok azt bizonyítják, hogy az infrastruktúra és az egészségügy fejlődésében rejlő hatások, melyek révén a halálozási arányszámok a múltban jelentősen csökkentek, mára egyre inkább kimerülőben vannak. Ezzel együtt a születési arány is csökkenni fog, ami a fogamzásgátlás különféle eszközeinek, valamint a családtervezés növekvő szerepének köszönhető.Meg kell jegyezni, hogy a tévedés lehetősége a prognózis időtávlatával együtt növekszik. A legtöbb demográfiai előrejelzés épp ezért csak 2030-ig halad előre. Ez egy szaporátlan faj esetében, mint az ember, mindössze egyetlen generációt jelent, s figyelembe veszi a ma élők gyerekeit, de az unokáit már nem. A számításokat azonban néhány évente újra elvégzik, ami folyamatosan újabb ablakot nyit a jövőbe.

Az említett korlátok miatt előrebocsátandó, hogy bármely 100 évre vonatkozó (tehát három generációt átfogó) népességprognózis nem több puszta forgatókönyvnél, s közel sem tekintendő pontos előrejelzésnek. Mindazonáltal az évszázad hátralevő időszakának legvalószíníbb népesedési folyamatai már kimutathatóak (ld. 3. ábra). Ennek öt fő összetevője: növekedés, lassuló ütem, földrajzi súlyponteltolódás, urbanizáció és elöregedés.
› Növekedés.  A világ népességszáma a várakozások szerint az évszázad során tovább növekszik. A közepes becslések a Föld népességszámát 2100-ban 10 és 11 milliárd közé teszik.
› Lassuló ütem. Ha a világ népességszáma helyett az évtizedenkénti átlagos szaporodási ütemet vizsgáljuk, már teljesen más kép vetül elénk. Eszerint a globális növekedési ütem az 1990-es években érte el történelmi csúcspontját, s ettől kezdve egy fokozatos csökkenéssel a 2090-es évekig nullára csökken.
› Földrajzi súlyponteltolódás. A világ népességének földrajzi megoszlásában óriási eltolódásokat jeleznek előre. A 3. ábrán mindkét diagram színezése a világot két részre bontja, fejlett (nagyjából Észak-Amerika, Európa, Japán, Ausztrália és &Uacutej-Zéland), valamint fejlődő régiókra (a Föld többi része). Jelenleg a világ népességének egyötöde a fejlett, négyötöde a fejlődő országok lakója. Az előre jelzett növekedés csaknem kizárólag a fejlődő világra fog esni. Századunk végére a Föld minden tíz lakosából kilenc a ma fejlődőnek nevezett országcsoportban fog élni. A 4. táblázat a világ tizenkét legnagyobb népességí államát tünteti fel csaknem hatvan év viszonylatában. Figyeljük meg, hogy 2050-re India várhatóan megelőzi Kínát, és a világ legnépesebb országa lesz. Addigra az Egyesült &Aacutellamok marad az egyetlen fejlett állam a tizenkét legnépesebb között.
› Urbanizáció.  Az egyenlőtlen földrajzi eloszlást tovább súlyosbítja majd az urbanizáció. A fejlődő országokban, ahol már most a népességnövekedés súlypontja található, a városi népesség száma kétszer olyan gyorsan növekszik, mint a falvaké. A városlakók növekedési üteme éppen azokban az országokban a legmagasabb, amelyek a legkevésbé városiasodottak. Ha konzekvensen ugyanazt a definíciót alkalmazzuk a városokra, akkor 1800-ban a városlakók a Föld népességén belül 5%-kal részesedtek, ami 1900-ig 10%-ra növekedett. A 20. század során a városlakók részaránya csaknem elérte az 50%-ot, s ez a folyamat a jelen évszázadban sem ér véget, az évszázad végére a falusi népesség kisebbséggé zsugorodik.
› Elöregedés.  A világnépesség korösszetételére vonatkozó előrejelzések a fiatal (15 éven aluli) népesség arányának csökkenésével, és az időskorúak (65 év felettiek) növekedésével számolnak. Világviszonylatban a fordulópont, amikor az időskorúak száma először meghaladja a fiatalokét, 2030 táján várható. Bár az öregedési folyamat intenzitása eltérő a fejlett (pl. Svédország) és a fejlődő országokban (pl. Srí Lanka), a trend mindenütt ugyanaz.

Az a benyomásunk, hogy a fokozódó felismerés ellenére, miszerint a Föld népessége nem sokáig növekedhet tovább a jelenlegi ütemben, a növekedési ráták csökkenése igen lassú folyamat lesz, ha a születésszabályozással kapcsolatos jelenlegi kulturális ellenszenv továbbra is fennmarad. A születések szintjének a reprodukciós szintre történő csökkenése nem jelentene azonnal zéró népességnövekedést, sőt, egy hirtelen csökkenés a természetes szaporodás és fogyás hirtelen hullámzását váltaná ki, ami a következő tíz-húsz generáción vonulna végig. Most a legvalószíníbb előrejelzés, hogy a világ népessége a következő néhány generáció során még tovább növekszik, ám a homo sapiens szaporodása végül is visszaesik majd. §