Melyek voltak a leghíresebb történelmi kísérletek?

A történelem kutatását nagyon sokáig csak karosszékből végezhető tudománynak tartották. A múlt század óta azonban egyre többen próbálták kísérleti úton eldönteni a vitatott történelmi kérdéseket.

Benépesíthették-e a latin-amerikaiak Polinéziát? Mennyi idő alatt építhető fel egy piramis? Meddig juthatott el az ősember egy sötét barlangban? Ezekről a kérdésekről sokáig vitatkoztak, mígnem egy vállalkozó kedví tudós vagy kalandor gyakorlati próbát nem tett. A leghíresebb kísérlet alighanem Thor Heyerdhal norvég néprajzkutató nevéhez fíződött, akinek elmélete szerint a polinéziai szigeteket Dél-Amerikából érkezők népesítették be. Feltevésével kapcsolatban a legfőbb ellenérv az volt, hogy lehetetlennek tartották, hogy a 8000 kilométeres távolságot bármilyen kezdetleges vízi eszközzel meg lehetne tenni. Heyerdhal így öt bátor társával kizárólag hagyományos technológiák alkalmazásával balsafa tutajt épített, amellyel 1947-ben sikeresen áthajózott a Csendes-óceánon. Bár eredménye önmagában nem bizonyította elmélete helyességét, mégis elképzelhetővé tette ezt a változatot. A DNS-kutatások azóta kimutatták, hogy Polinéziát Délkelet-&Aacutezsiából érkező emberek népesítették be, de azt is, hogy őseik között dél-amerikai indiánok is találhatók. &Iacutegy Heyerdhal feltevése az óceánt tutajokon áthajózó dél-amerikaiakról részben igaznak bizonyult. &Uacutetjáról Kon-Tiki címmel írt élvezetes beszámolót.
Mark Lehner amerikai archeológus 1997-ben arra volt kíváncsi, hogy hány ember kell egy piramis felépítéséhez, ezzel kapcsolatban ugyanis több, egymásnak ellentmondó elképzelés létezett. NOVA neví projektjében egy hat méter magas, kilenc méter széles piramist épített fel csapatával három hét alatt. Tapasztalatai szerint egy 12 fős munkáscsapat naponta 8-9 köbméter követ képes kitermelni, ezt a teljesítményt a nagyobb méretekre és hosszabb időtartamra szorozva az jön ki, hogy egy nagyjából 3200 fős csoport 20 év alatt képes lehetett a gízai nagy piramis felépítésére. Ez az adat helytállónak tínik, a feltárt munkásvárosok befogadóképessége is hasonló számú építőre enged következtetni. Kísérletét televíziós mísor örökítette meg.
Hazánkban is végeztek hasonlóan érdekes történelmi kísérletet. 1960-ban Jakucs László, az Aggteleki-cseppkőbarlang igazgatója annak járt utána, hogy korábban létezhetett-e a barlangnak az ősidők óta ismert aggteleki bejárata mellett egy másik természetes bejárata is a jósvafői oldalon. Erre utalt számos nyom: a barlang – akkor zárt – jósvafői végénél emberi lábnyomokat, ősemberek tízhelyére utaló nyomokat és egy rókacsontvázat is találtak. Jakucsék azonban nem találtak olyan járatot, amely valaha a leletekhez közeli természetes bejáratként szolgálhatott volna. Eleinte azt is elképzelhetetlennek tartották, hogy akár a róka, akár az ősember a több kilométerre lévő aggteleki bejárattól juthatott volna ilyen messzire a veszélyes helyek százait rejtő sötét barlangban. A korabeli régészet által elfogadott álláspont is kizárólag a barlangok bejárati zónáihoz közel feltételezte az ősemberek jelenlétét. Jakucs így expedíciót tervezett, kipróbálandó, hogy az ősember által használt faggyú- és gyantafáklyákkal, illetve a lehető legegyszeríbb felszerelési tárgyakkal és ruházattal el lehet-e jutni a barlang legtávolabbi pontjáig. A helyi barlangászok a csapat vezetését olyanokra bízták, akik nem jártak még a barlangban, hogy ne érhesse őket az a vád, hogy helyismeretüket használják. Háromnapos útjuk során bebizonyosodott, hogy a barlang teljes hossza bejárható az ősember kezdetleges világítóeszközeivel, és kiderült az is, hogy a Baradlának nem volt természetes bejárata Jósvafőnél. Jakucs a kísérletéről A faggyúfáklyás expedíció címmel írt könyvet.