Amikor a Mátrix-ban másodszor megy el Neo szeme előtt ugyanaz a fekete macska, Trinity úgy magyarázza meg számára a déjà vu élményét, mint hibát a mátrixban. A pszichológusok szerint valójában az emlékezetünk hibája mindez. Olyan múltra emlékezünk ilyenkor, amely valójában sosem létezett.Szánjon rá egy percet, hogy visszaemlékezzen, mi történt önnel tegnap. Képek és hangok kezdenek bevillanni: emberek, akikkel beszélt, helyek, ahol járt, ételek, amelyeket evett. Egyik helyszín követi a másikat, végigvezetve önt a tegnapi napon. Most kérdezze meg magától: honnan tudja, hogy a képek, amelyek megjelennek a szeme előtt, valós emlékek, nem pedig képzelete szüleményei? A kérdés elsőre talán őrültségnek tínik, hiszen jól tudja, minden felidézett jelenet megtörtént. De mi a helyzet azokkal a képekkel, amelyek valódinak tínnek, mégsem azok? Próbáljon például egy tökéletesen fals emléket iktatni a tegnapi nap eseményei közé: mondjuk, egy jelenetet, amelyben összefut egy hollywoodi sztárral. Képes ezt a képet megalkotni, nem vitás, de nem tínik valódinak. Vajon miért?
Időutazás a nem létező múltba…
Az emlékeink – mint minden rendszer, amellyel állandó, függő viszonyban állunk – a háttérben húzódnak mindaddig, amíg az emlékezetünk helyesen míködik. Csak akkor kezdünk odafigyelni magára a mechanizmusra, amikor valami oknál fogva félrevezet bennünket. Az emlékezet szerkezete hosszú idő óta a pszichológia egyik legmakacsabb misztériuma. Sokáig úgy írták le, mint valamifajta iratszekrényt, amelyben az emlékek szép rendben sorjáznak, s kérésre előhívhatók, bár alkalmanként némelyek elvesznek közülük. Az utóbbi három évtized kutatásai azonban végleg eltörölték az előbbi metaforát. Egy kanadai kognitív pszichológus, Ender Tulving hetvenes évekbeli vizsgálatai jelentették az áttörést, amikor megállapította a különbséget az epizodikus és a szemantikus emlékezet között.
Az epizodikus emlékezet a saját élményeinket, emlékeinket rögzíti, a szemantikus pedig a tényeket, fogalmakat.
Horvátország fővárosának ismerete a szemantikus emlékezet része, horvátországi nyaralásunk azonban már az epizodikus emlékezethez tartozik. Tulving továbbá azt is megállapította, hogy amikor hozzáférünk epizodikus memóriánkhoz, nem pusztán előhívjuk az ott tárolt nyers emlékeket, hanem ilyenkor valójában újraéljük magukat az eseményeket, s az érzés miatt, ami az emlékezéssel együtt jár, tekintjük az emléket valódinak. Az emlékezés mentális időutazás, újraélése valaminek, ami megtörtént velünk a múltban. Tulving úgy találta, az epizodikus memória míködésében a temporális lebeny hippokampusznak nevezett területe játszik központi szerepet. Ezzel egy időben a pszichológusok elkezdték vizsgálni azt a számtalan módot is, ahogyan a memóriánk csődöt mondhat. Nemcsak, amikor elfelejtünk valamit, hanem amikor torz vagy hamis információk kerülnek elő emlékezetünkből. Elizabeth Loftus a University Of Californián kezdett kísérletsorozatot akkor, amikor a gyermekkori szexuális visszaélések kapcsán felmerült a gyanú, hogy ezen emlékek egy része nem valódi. Loftus vizsgálatai során bebizonyította, valóban lehetséges hamis emlékek létrehozása. Más kutatók azt demonstrálták, hogy ha valaki az „ágy”, „a pihenés”, az „álom”, az „ébredés” és a „szundítás” szavakat hallja, később hajlamos úgy emlékezni, hogy az alvás szó is elhangzott.
A poszttraumatikus stressz kutatói pedig azt találták, a traumatikus élményen átesettek emlékei gyakran eltorzultak, nem valódiak. Mindezek a kutatások egyazon kérdés megfogalmazásához vezettek: Hogyan lehetséges, hogy az emlékezetünk ilyen könynyen képes bolonddá tenni minket? A válasz természetesen nem szükségszeríen az emlékeinkben, hanem azok felidézésben és előhívásában keresendő.Chris Moulin, a Leedsi Egyetem kutatója egyike azoknak, akik ma a déjà vu élmény tudományos vizsgálatával foglalkoznak. A francia kifejezés any-nyit tesz, mint „valaha már látott”, az élmény pedig – amelyen az emberek legalább 70%-a, merészebb becslések szerint pedig már 96%-a átesett életében – egyesek számára furcsa, sehová nem tehető, zavarba ejtő, míg másoknak felvillanyozó, izgalmas, vagy akár spirituális tapasztalat is lehet. Bármikor előfordulhat velünk, pár másodperctől akár percekig is eltarthat, s gyakran jár együtt valamilyen előérzettel. Nem csupán a helyzet tínik tehát ilyenkor ismerősnek, de tudatos elménk reflektorfénye mögött a jövőnek is felvillan valamifajta víziója.A déjà vu elfogadott tudományos definícióját 1983-ban egy seattle-i pszichiáter, Vernon Neppe fogalmazta meg. Eszerint a déjà vu egy jelen idejí élmény nem definiált múltból származó ismerősségének szubjektíven helytelennek tetsző benyomása. A „helytelennek tetsző ismerősség” a definíció gyenge pontja, ennek pontos megértése még várat magára. A vallások, illetve a parapszichológia felajánlja persze a saját magyarázatát, azt állítva, a déjà vu bizonyíték előző életek bevillanására. Mivel a folyamatot bonyolult, ha nem lehetetlen, laboratóriumi körülmények között reprodukálni, a kutatóknak nem sok lehetősége van ezeket az elképzeléseket igazolni vagy cáfolni.
Ugyanazon a fán ugyanaz a madár ugyanazt a dalt…
Chris Moulin érdeklődése akkor fordult a déjà vu élmények felé, amikor neurológus PhD-hallgatóként egy nyolcvanéves lengyel emigráns kereste meg azzal, gyakori, majdhogynem állandó déjà vu élmények gyötrik. Ha tévét nézett vagy újságot olvasott, mindig az volt a benyomása, nem először látja ezeket a képeket vagy oldalakat. Amikor azonban a felesége arra kérte, mondja meg, mi lesz a következő jelenet, azt felelte: „Honnan tudnám? Nem jó a memóriám.” Az élmény akkor is éles maradt, ha sétára indult: folyton arról panaszkodott, hogy ugyanazon a fán ugyanaz a madár ugyanazt a dalt énekli. Ha pedig vásárolni ment, azt gondolta, bizonyos tételeket nem kell megvennie, mert azokat tegnap már beszerezte. Az idős úr esete nem egyedi: máskor is előfordul, hogy – többnyire idős páciensek – gyakori és mindent átható déjà vu élményekről számolnak be. A mindennapos déjà vu-höz képest – amelynél az észlelés nem helyénvalónak, rossz helyen lévőnek tínik – ezek a személyek nem érzik, hogy bármi furcsa történne velük.
Számukra az élmény egyszerí emléknek tínik. Másrészt, amikor nekünk déjà vu-nk van, nem teszünk semmit, ők viszont abbahagyják az újságolvasást, vagy kikapcsolják a televíziót, amikor úgy ítélik meg, az adott mísort már látták. A szituációkat nem pusztán ismerősnek ítélik, hanem meggyőződésük, hogy ezek valódi emlékeik. Egy idős hölgy például, egy kávéházban ülve így kiáltott fel, amikor a szemközti asztalnál egy kisgyerek elkezdett sírni: „Ez a kölyök mindig itt van, és mindig ugyanúgy sír!” A másik visszavitte az olvasójegyét a könyvtárba, mondván, már mindent elolvasott, ami a polcaikon megtalálható. A harmadik pedig első párizsi útjának minden percét feleslegesnek érezte, mert úgy találta, a város minden zegét-zugát ismeri. Olyan valóságba tesznek tehát az érintettek időutazást, amely valójában sohasem létezett.
Mintha egyszerre létezne két idősíkon
A déjà vu történeti leírása az irodalomban is számottevő, annál is inkább, mert az írók és költők gyakran mutatkoznak a tudósoknál talpraesettebb megfigyelőnek. Déjà vu-szerí élmény első említése Szent Ágostonnál történik, időszámítás előtt 400-ban. Sir Walter Scott úgy fogalmazza meg, mint az előző létezés élményét, és Dickens, Tolsztoj és Proust is leírja a maga hétköznapi formájában. A tudósok körében a déjà vu időről időre új elnevezést kap: hívták már ‘paramnéziá’-nak és ‘az emlékezet illúziójá’-nak is. A kutatás első hulláma az 1890-es években indult, amikor prominens pszichológusok azon vitatkoztak, hogyan tehetnének különbséget a paramnézia fajtái között. 1896-ban egy tudományos tanácskozáson a neurológus F. L. Arnaud tesz javaslatot arra, hogy egyesítsék ezeket a leírásokat a déjà vu terminus alatt. Ő ismerteti Luis, a harmincnégy éves nő esetét is, aki maláriából épült fel, s utána újságcikkekről úgy vélte, azokat már olvasta korábban. Luis úgy érezte, szinte minden élményét átélte már korábban, mintha egyszerre létezne két idősíkon. Arnaud professzor elvitte a fiatal nőt Pasteur temetésére is, hogy lássa, arra is emlékszik-e. Emlékezett rá. A behaviorizmus huszadik századi népszerívé válásával a déjà vu kutatásának csillaga leáldozott. A behaviorizmus pszichológiai irányzata a személy szubjektív élményeivel szemben pusztán a viselkedést tartja vizsgálatra érdemesnek, így a déjà vu értelemszeríen kiesett az érdeklődés fókuszából.
Freud szerint az élményt a jelen szituációnak egy elnyomott fantáziához való hasonlósága okozza, de a jelenséget túl zavarba ejtőnek találta ahhoz, hogy vizsgálni kezdje.
A tudományos vizsgálatok mindössze annyira vállalkoztak, hogy kérdőíves formában feldolgozzák a vizsgálati személyek korábbi déjà vu élményeit. Ezek szerint az emberek 30-90%-ának volt már élete valamely pontján ilyen tapasztalata, a legjellemzőbb becslésnek mindenesetre a kétharmadost tartják. A kutatások szerint nyolc-kilenc éves korban fordul elő először, ami arra utal, bizonyos fejlődési szintet el kell érnie az agynak ahhoz, hogy a jelenség megjelenjen. Ha azonban egyszer előfordul, egyre gyakrabban esik meg az illető húszas-harmincas éveiben, s főként olyankor, ha fáradt vagy feszült. A vizsgálatok azt mutatják, az idő előrehaladtával csökken a gyakorisága, bár a kutatók nem tudják pontosan megmondani, miért. Másrészről pedig, idős korban jön elő néhány esetben az az intenzív formája, amit Chris Moulin páciensének esete szemléltetett.Számtalan tudományos elmélet létezik a jelenség okainak leírására. A kettős feldolgozás hipotézise szerint déjà vu esetén két, normális esetben elkülönült agyi folyamat aktiválódik rossz időben. Úgy lehet mindezt a legegyszeríbben elképzelni, mint egy magnószalag két fejét: az egyik rögzíti, a másik lejátssza az élményeket.
Ha az agy elkezd a felvétellel egy időben lejátszani is, a jelen emlékképnek tínik.
Az emlékezeti magyarázatok szerint az agy valami módon félreérti a hasonlóságot a jelen szituáció és egy valós emlékkép között. Egy szék, amely hasonlít egy másikra a nagymama nappalijából, az elmélet szerint beindíthatja az érzést, hogy ez az új hely valahogyan ismerős. A kettős érzékelés hipotézise szerint az agy ilyenkor hirtelen megzavarodik, ugrál jelen és múlt között, s amikor visszatér a jelenhez, valódi emléknek tínik a jelen helyzet. Semmilyen garancia nincs természetesen arra, hogy minden déjà vu élmény mögött ugyanaz az egyetlen ok áll. Ahogy egy gyomorfájást is számtalan dolog okozhat, itt is lehetséges akár négy-öt különböző mechanizmus is. A déjà vu talán legfontosabb karakterisztikuma, hogy több egyszerí ismerősség érzésnél.
Ha belépünk valaki irodájába, s ott látunk egy lámpát, amihez hasonlót korábban már láttunk, ettől nem lesz déjà vu-nk. Annyit gondolunk csak: igen, ismerős. A gondolatot azonban nem kíséri semmilyen riasztó, furcsa érzés. Ezt a riasztó érzést nélkülözi azoknak az idős embereknek a beszámolója is, akik folyamatos déjà vu-ről számolnak be: ők, úgy tínik, furcsa módon a jelenre emlékeznek vissza. Kísérleti helyzetben ismeretlenek fotóit nemcsak, hogy ismerősként nevezik meg, de sztorikat is költenek hozzá, mondjuk: az illető a helyi festő. A folyamatos déjà vu-ről beszámoló betegeknél a temporális lebeny sérülése figyelhető meg: ez a terület felelős az epizodikus memória helyes míködéséért. Azok az epilepsziások, akiknél a temporális lebeny érintett, gyakran számolnak be néhány perc hosszúságú álomszerí állapotról, amely hasonló a déjà vu-höz. A hétköznapi formája pedig talán mindennek egy egyszeríbb verziója. §
