Dedikált századok

A politika – főleg a külpolitika – általános iskolás korom óta érdekelt. Egy, azóta már régen megszínt újságból kivágtam az akkori politikai vezetőkről készült fotókat, s egy nagyalakú, úgynevezett sima lapos füzetbe ragasztottam. Ezt a füzetet a mai napig őrzöm. Nyolcadikos koromban – az 1960-as évek elején – néhány osztálytársam színészfotókat kezdett el gyíjteni. Arra gondoltam, mi lenne, ha én azoknak az államfőknek írnék, akiknek újságképeit oly gyakran nézegettem. Először a környező országok azon vezetőinek írtam, akik a napi politikában sokat szerepeltek. &Iacutegy esett a választásom Walter Ulbrichtra, az NDK akkori vezetőjére, Makariosz érsek ciprusi elnökre, és Norodom Szihanuk kambodzsai uralkodóra. Mindhárman válaszoltak, s elküldték aláírt fényképeiket. Majd jöttek sorban a köztársasági elnökök, miniszterelnökök, pártfőtitkárok és királyi személyek…
&Iacuteme a legérdekesebbek története…&Aacuteltalában közvetlenül az uralkodónak, államfőnek írok, de ez az út sok esetben nem járható. Ilyenkor nagykövetségek, külügyminisztériumok, más politikai vezetők segítségét kérem, akik továbbítják a levelem, illetve néhány esetben megszerzik számomra az eredeti aláírást. A dalai láma ma ismert személyiség, 1968-ban azonban nálunk gyakorlatilag semmit nem lehetett róla olvasni. Csak annyit tudtam, hogy valahol Indiában él. &Iacutertam egy levelet a lámának, s elküldtem Indira Gandhi miniszterelnöknek, hogy továbbítsa azt. Gandhi asszony vállalta a közvetítő szerepét, s pár hét múlva meg is érkezett a dalai láma dedikált fotója, ami abban az időben igencsak ritkaságszámba ment. Akadnak nagyon nehezen elérhető személyek: az európai királyok és királynők általában elzárkóznak az ilyen jellegí kérés elől arra hivatkozva titkárságukon keresztül, hogy „őfelsége csak személyes barátainak dedikál fényképet.” Az elmúlt évek, évtizedek alatt azonban néhány kivételtől eltekintve, valamennyi uralkodótól megkaptam a kedvező választ. Külön kategóriát képviselnek a volt államfők, különösen a számízetésben élők. &#336k – ha egyáltalán ki lehet deríteni a tartózkodási helyüket – szívesebben és könnyebben „írnak alá”. Gondot okoz azonban sokuk lakóhelyének a felkutatása – főleg Afrika, &Aacutezsia vonatkozásában. Többször segítettek helyi méltóságok, ottani médiumok, családtagok, akik révén megkaptam a kívánt címet.

Igyekeztem színesíteni a gyíjteményemet egykori, illetve jelenlegi magyar állam- és kormányfők aláírt dokumentumaival is. Kossuth Lajos kézjegyének megszerzésében kései leszármazottak, barátok segítettek. Az első köztársasági elnök, gróf Károlyi Mihály leánya 1952-ben egy dedikált könyvet talált, amelynek első, aláírást tartalmazó lapját kitépte, s azt küldte el nekem. Tildy Zoltán volt köztársasági elnök aláírását a menyétől kaptam meg. A hölgy egy korabeli meghatalmazást talált, amelyet az apósa aláírt. Horthy Miklós kormányzó menye a 70-es években Portugáliából válaszolt a kérésemre. Rábukkant egy olyan aláírt levélre, amelyet a kormányzó valamilyen okból nem küldött el a címzettnek. Az aláírt részt levágta, s azzal ajándékozott meg – ma is különleges darabja gyíjteményemnek. Nagy Imre miniszterelnök aláírt újévi üdvözlőkártyáját a leánya volt szíves elküldeni egy olyan korabeli fénykép kíséretében, amely fotó még sehol nem jelent meg. Kurt von Schuschnigg egykori osztrák kancellár fiát az USA-ban értem el. Több levélváltás után nekem ajándékozott egy 1937-ben készült fényképet, melyet az apja annak idején aláírt. Az ifjabb Schuschnigg hangsúlyozta, hogy édesapja után ez az egyetlen olyan fotó maradt, amelyen szerepel az aláírása, de ő ezt a gyíjteményem számára elküldi.Többször is hangsúlyoztam az eredetiséget. Ez nagyon fontos, ugyanis mostanában már az államfők is használnak különböző, az aláírást sokszorosító eszközöket. Ezek közül is a legveszélyesebb az „autopen” – elektromos toll, ami utánozza az illető kézmozdulatait, s ugyanúgy „ír alá” mint ha az illető maga tenné. Leginkább az amerikai elnökök, de mostanában már a francia, a német és az angol vezetők is használják. Mivel ragaszkodom az eredeti aláíráshoz, a siker gyakran hónapok, évek múlva érik be. Az alábbiakban néhány, számomra különösen fontos, dedikált fotót szeretnék bemutatni.

II. Simeon
1937. június 16. Szófia –
1943–46 Bulgária utolsó királya
2001–2005 Bulgária miniszterelnöke

Szerencsésnek mondhatom magam, hogy néhány uralkodóval ma is tarthatom a kapcsolatot. Egyikük a bolgár cár, akivel már évek óta levelezésben állok. A Pálffy József által szerkesztett „Magyarország”-ban olvastam először róla, valamikor 1970 táján. Első levélváltásunkkor a cár egy családi fotóval ajándékozott meg. A képen, egy addig nálunk még arcról sem ismert, magas, szimpatikus úriember volt látható szép feleségével és öt gyermekével együtt. Megköszöntem a kedves szavakkal dedikált, a cár és felesége által aláírt fotót. Jó néhány hónap eltelt, majd karácsonyra – az egyetemi kollégiumi címemre – érkezett tőle egy újévi üdvözlőlap. Képzelhetik, milyen nagy sikert aratott az évfolyamtársaim körében! Ettől kezdve minden évben váltottunk lapot, levelet, nyaralásokról üdvözletet. Kedves gesztusként hivatalos útjáról, Budapestről is írt, és sajnálta, hogy csak rövid ideig tartózkodhat nálunk. Az édesapjáról, III. Borisz cárról megjelent szép könyv (Stephane Groueff: Crown of Thorns), egy példányát ugyancsak elküldte. Egyszer, egy interjú során említette, hogy egyik legjobb barátja II. Hasszán, a marokkói király.

Hasszán király soha nem adott nekem aláírt fotót, sőt válaszra sem méltatott. &#336 egy igazi fél-feudális, abszolút monarcha volt. „Elpanaszoltam bánatomat” Simeon cárnak, s megkértem, hogy egy Haszszánnak szóló levelet továbbítson. Egy-két hónap múlva választ kaptam tőle, melyben azt írja: „személyesen adtam át a levelét Hasszán királynak”. Nemsokára egy nagyon szép dedikált fotó érkezett a marokkói királytól. II. Simeon édesanyja, Johanna cárné 93 évet élt. Az idős hölgy már nyilván nem válaszolgatott az enyémhez hasonló levelekre, de a cár – ismerve gyíjtőszenvedélyemet – édesanyját is megkérte, hogy dedikáljon számomra egy képet. A bolgár rendszerváltozás idején Simeon cár még nem térhetett haza, de az akkor tett politikai nyilatkozatában. többek között válaszolt azoknak a bírálóinak is, akik azt kifogásolták, hogy „Simeon miért hallgat…” és miért nem vállal tevékenyen részt az akkori politikai változásokban. A cár a nyilatkozat egy aláírt példányával engem is megtisztelt. Legutóbb, idén júniusban a dedikációkból és fényképekből megrendezett első, debreceni kiállításomra érkezett tőle egy gratuláló levél, megjegyezvén: „Bárcsak ott lehetnék!”.

Szendrői Török Marianna
May-Djavidan Hanum
1877. Philadelphia USA – 1968. Graz, Ausztria magyar grófnő, Puskás Tivadar nevelt lánya
Egyiptom királynéja, II. Abbas Hilmi Khedive felesége 1910–1913

Szendrői Török Marianna May grófnőről egy royalista internetoldalon olvastam pár évvel ezelőtt. A néhány soros tájékoztató alapján kezdtem el kutatni a későbbi Djavidan Hanum után. Magyar nyelví forrás nem lévén az oszmán császári család leszármazottaival léptem ez ügyben kapcsolatba. Különösen segítőkész volt, bár negatív véleményt nyilvánított II. Abbas Hilmi egyik menye – Abdel Moneim herceg (1899-1979) felesége – Fatma Neslishah hercegnő (1921-) aki 2003. május 7-én kelt levelében a következőket írta: „Török grófnőt sohasem fogadta el sem a királyi család, sem pedig a társadalom. Saját palotája és saját társasági köre volt. Ikbalt tartották a Khedive egyetlen elismert feleségének és hat gyermeke anyjának. Otthon ezt az ügyet (Török grófné ügyét – a szerk.) tabuként kezeltük, és soha senki sem beszélt róla.” A hercegnőtől értesültem arról is, hogy a volt királyné Grazban telepedett le és ott hunyt el. Sikerült olyan személyekkel kapcsolatba lépnem, akik vagy személyesen, vagy szüleik által még ismerték a grófnőt, s egyikük birtokában több eredeti fotó volt, amit a gyíjteményem részére átadott. Mások adatokat, történeteket meséltek az akkor már idős hölgyről, s rendkívül kalandos életéről. Grazban megismerkedtem egy filmrendezővel, akinek eltökélt szándéka, hogy ezt a nem mindennapi sztorit megfilmesíti. (Elgondolkodtató, hogy ez vajon miért nem egy magyarnak jutott eszébe.) &#336 ajándékozott meg egy színes rajzzal, amit még az édesanyja kapott a grófnőtől. A Djavidan által készített rajz háremhölgyeket ábrázol, s szerepel rajta a kézjegye is. Aláírásként a „Djavidan” nevet használja, melyet még királynéként viselt az egyiptomi udvarban. Apponyi Geraldine-nal ellentétben Szendrői Török Mariannát Magyarországon méltánytalanul elfeledték. Pedig ez az asszony történelmünk egy részét képviselte, s talán megérdemelné, hogy akár büszkék is legyünk rá.

Apponyi Geraldine
1915. augusztus 6. Nagyappony – 2002. október 27. Tirana
Albán királyné 1938–1939, I. Zogu albán király
felesége 1938–1961

Geraldine királyné ismert személyiség volt Madridban. 1973-ban olvastam róla. Címét akkoriban képtelenség volt megszerezni – most sem lenne egyszerí dolog – ezért csak annyit írtam a borítékra, hogy Madrid. Miután megkapta a levelem, megajándékozott egy dedikált, korabeli fotóval. A képnek van egy sajátossága: A fényképész neve Juan Gyenes, vagyis a magyar származású Gyenes János (1912-1995), aki 1940-től élt Madridban, s számos fotót készített az akkor Spanyolországban menedéket talált számízött uralkodókról. Egyebek mellett II. Simeon bolgár cárt is ő fényképezte. Gyenes később a spanyol királyi család udvari fotósa lett. De térjünk vissza Apponyi Geraldine-hoz! A királyné később elköltözött Madridból, s évtizedekig semmit sem lehetett hallani róla. Csupán néhány éve kezdtek írni személyéről, s úgy gondoltam, hogy 30 év után még egyszer írok neki. Saját kezíleg írt levélben válaszolt, ami nagy szó volt az akkor már egészségében megrendült idős hölgytől. Levelét így fejezte be: „Isten áldja magukat szép Magyarországban”. Sajnos soha nem látogatott el többet szülőföldjére. Nagyon szerette egyetlen unokáját, a még iskolás Leka herceget. Maga a kis herceg említette egy levelében: „Geraldine királynénak aranyszíve van, sokat tanul velem”.

Számomra Apponyi Geraldine aláírt fotója csak férje, Zogu királyéval együtt lett volna teljes. A király azonban 1961-ben elhunyt. Az albán királyi család egy jelenleg is aktív tagját, a volt király unokaöccsét kértem meg arra, hogy ha volna a birtokában valamilyen eredeti aláírt darab a királytól, lenne szíves gazdagítani azzal a gyíjteményemet. Egyszer csak cseng a mobiltelefonom, s a vonal túlsó végén a herceg. Elmondta, hogy mindössze egy aláírt fotót őriz Zogu királytól, amit nagybátyja még annak idején Koszovó hercegének dedikált. Készít róla egy másolatot, s azt szívesen elküldi. Rendkívül udvarias formában közöltem a herceggel, hogy köszönöm fenség, de ne fáradjon, mivel kizárólag csak eredeti darabokat gyíjtök, s a másolat nem lenne megfelelő. A herceg hallgatott pár másodpercig, majd azt válaszolta, hogy rendben van, ideadja az eredetit. &Iacutegéretét beváltotta, s pár nap múlva megkaptam a gondosan becsomagolt, bebiztosított eredeti fotót.

Leonyid Brezsnyev
1906 Kamenszkoje – 1982 Moszkva
Szovjet Kommunista Párt főtitkára
Legfelsőbb Tanács Elnökségének elnöke
1964–1982

A szovjet vezetők válaszra sem méltattak egy olyan kérést, mint az enyém. Én pedig szerettem volna egy Brezsnyev-aláírást. A párfőtitkár 1971-ben látogatott Budapestre, itt számos fotó készült róla, én pedig hozzájutottam egy olyan képhez, ahol Kádár Jánossal együtt látható. A közös fotót elküldtem Kádár Jánosnak, kérve, hogy írja alá, s hogy „legközelebbi moszkvai útja során legyen szíves, írassa azt alá Brezsnyev elvtárssal is”. Néhány hónap múlva Kádár Moszkvában járt, s utána visszakaptam a fényképet mindkettőjük aláírásával.

A HETEK… és az 1970-es évek   
Jimmy Carter – USA elnöke
Valéry Giscard d’Estaing – Franciaország elnöke
Helmut Schmidt – Német Szövetségi Köztársaság kancellárja
Pierre Elliott Trudeau – Kanada miniszterelnöke
James Callaghan – Anglia miniszterelnöke
Takeo Fukuda – Japán miniszterelnöke
Giulio Andreotti – Olaszország miniszterelnöke

Szeretem a csoportképeket, főleg akkor, ha azt a szereplők valamennyien ellátják kézjegyükkel. Ezt a fotót a 70-es években indítottam útjára. Először elküldtem az olasz kormányfőnek, aki azt aláírva visszaküldte. Ezután a kanadai, majd a japán miniszterelnök következett. Carter elnök volt soron, azonban úgy küldte vissza a fotót, hogy nem írta alá. Ekkor elpostáztam sorban a többi politikai vezetőnek, majd miután már mindegyikőjük autogramja szerepelt rajta, ismét elküldtem Carter elnöknek. Látva, hogy már csak ő hiányzik, végül hetediknek az amerikai elnök is teljesítette a kérésemet. A fotó összesen 3 évig volt úton, az egyik helyről 8 hónap múlva kaptam vissza. Elég sokat izgultam tartva attól, hogy valahol elvész, de a szerencse mellém szegődött. Sok hasonló csoportképem van, de közülük legalább kettő elveszett, azokat soha nem kaptam vissza.

Augusto Pinochet Ugarte
1915. november 25. Valparaíso, Chile –
1974–1990 Chile diktátora

1973-at követően a Pinochet diktatúra Magyarországon sem vált politikailag elfogadottá – így a chilei diktátor azon kevesek közé tartozott, akinek – mint egyetemista – magam sem mertem írni, tartva egy itthoni válaszlépéstől. 1975-ben azonban két hónapra kijutottam Angliába. Jó alkalom volt ez arra is, hogy néhány – Pinochethez hasonló – államfőtől onnan kérjek aláírt fotót. A tábornok méltányolta egy magyar levelét, s névre szóló dedikált fényképet küldött angliai címemre. A küldeményt, nem kis izgalommal, egy bőrönd alján hoztam haza.
 
Dr. Fidel Castro Rúz
1926 Mayari –
Kubai Kommunista Párt elnöke
Kuba miniszterelnöke
1959–

Fidel Castro a kezdetektől fogva csak nyomtatott, sokszorosított aláírt fényképet adott. Egész „szép gyíjteményem” jött össze faximile aláírásaiból. Mindenképpen szerettem volna egy eredetit. 1972-ben egyetemistaként olvasom az újságokban, hogy Castro másnap Budapestre érkezik. Rövid volt az idő, de gyorsan megírtam egy levelet az elnöknek, vonatra ültem, s még aznap délután Szegedről Budapestre utaztam a Külügyminisztériumba. Korábbi levelezéseimből ismertem ott valakit, aki fogadott, s megígérte, hogy valahogyan megpróbálja megszerezni Fidel Castro aláírását. Ez meg is történt, s nem sokkal később elküldtek egy kártyát, amelyre Fidel Castro a nevét piros golyóstollal írta rá. Azóta írtam még Havannába is, de a kubai vezető hí maradt korábbi szokásához, s csakis sokszorosított aláírásokat küld.

Alexander DubcĄek
1921 Uhrovec – 1992 Pozsony
Csehszlovák Kommunista Párt első titkára
1968–1969

A „Prágai Tavasz” vezéregyéniségének a forradalom után sokszor írtam – eredmény nélkül. Tudtam, hogy házi őrizetben tartják, ennek ellenére reméltem, hogy megkapja a levelemet. Nem így történt. 1971-ben behívattak a rendőrségre, s közölték velem, hogy a csehszlovák belbiztonsági szervek kifogásolják, hogy leveleket küldtem Pozsonyba. A beszélgetés végén erélyesen felszólítottak, hogy „hagyjam abba a DubcĄeknek való irkálást”. Természetesen nem hagytam abba, de választ sem kaptam. Évekkel később híre ment, hogy egy riporter felkereshette DubcĄeket, és interjút készíthetett vele. Ennek a riporternek a segítségével végül is eljutott egy levelem a volt csehszlovák vezetőhöz. DubcĄek két aláírt fényképet küldött. A levele feladó részén azonban nem az ő, hanem a felesége lánykori neve szerepelt. Ez már szerencsére nem tínt fel azoknak, akik ellenőrizték a levelezéseit.

Antonio de Oliveira Salazar
1889 Santa Comba Dao – 1970 Lisszabon
Portugália miniszterelnöke
1932–1968

Salazar azon kevés diktátorok közé tartozott, akik nem szerették a nyilvánosságot. Puritán életet élt, nem szívesen utazott, visszahúzódó volt. Sose házasodott meg, gyermeke sem született. Igazi munkamániásnak volt mondható. Persze a vele nem azonos nézeteket vallókkal azért kíméletlenül leszámolt. Érdekelt a személyisége, ezért már a 60-as években írtam neki. A hivatala küldött néhány könyvet, és egy nagy fotót, de aláírást nem kaptam tőle. Később is többször próbáltam, de nem jártam sikerrel. Salazar 1968-ban agyvérzést kapott, magatehetetlenné vált, de tudatánál volt. &Uacutej miniszterelnököt választottak, de egészen haláláig – még 2 évig – soha, senki nem merte megmondani neki, hogy már nem ő Portugália miniszterelnöke. Amikor elhunyt, elkezdtem kutatni a családja után, ez nem volt egyszerí, mert egy lánytestvérén kívül – aki már nem élt – alig volt rokona. Nagy nehezen sikerült kapcsolatba lépnem unokaöccsével, aki készségesnek mutatkozott, és sok levélváltás után „dupla-ajánlott” küldeményben (ilyennel azóta sem találkoztam) mellékelt egy 1937-es levélrészletet, rajta a nagybácsi teljes, szép, lendületes aláírásával. Az unokaöccsel azóta is kapcsolatban állok, küldött fotót egyebek mellett Salazar szülőházáról, és újévkor mindig kifejezzük egymásnak jókívánságainkat…

Az elmúlt jó negyven év alatt mintegy 1200 aláírást, aláírt fotót, levelet, illetve névjegykártyát kaptam. És valamennyi darabom eredeti, saját kezíleg aláírt dokumentum! §