&Oumltvenhat. Boldog órák

Noha az egyházi ünnepek nem keverhetők össze a vallási ünnepekkel, nem oktalanság abból kiindulni – ha meg akarjuk érteni, miért nem tudunk állami ünnepeket rendesen megülni –, hogy miért tartjuk meg az egyházi ünnepeket, hogy azok a folyamatos és nem csökkenő értékvesztés ellenére, miért ünnepelhetők meg tisztességesen, mindenféle handabandázás, és politikai mellébeszélés, és unalmas alakulati gyakorlatok nélkül. Kétségtelenül nem azért, mert az egyházi ünnepeknek szakrális tartalma, háttere van, hiszen a plázák lobogó, eszelős tekintetí vásárlói láttán legfeljebb csak Jézus és a kufárok esete juthat az eszünkbe, nem a betlehemi jászol. Az egyházi ünnepek olyan eseményeket hivatottak újra átélhetővé tenni, amelyekben megnyilvánul az isteni jelenlét…Ha akarjuk, az isteni jelenlét megnyilvánulását belesejthetjük a jobb híján államinak nevezett ünnepekbe is. Ha akarjuk, ötvenhat évfordulója alkalmas lenne arra, hogy meglássuk a történelemben részt vevő felsőbb erőket.Az odaát élménye…
Nem egy emlékező, köztük az író, festő Karátson Gábor is, úgy emlékszik ötvenhatra, mint a magyar történelem szakrális eseményére: egy olyan eseményre, amelyben felismerni lehetett az égi erők szándékait, és ezért, éppen ezért érezte úgy, nem csak Karátson, hanem a résztvevők legtöbbje, hogy soha még nem volt olyan szabad, annyira boldog, annyira önmaga, mint a forradalom napjaiban. Makk Károly keveset méltatott, és valóban nem hibátlan, de erős filmjében, a Magyar rekviemben a hét halálraítélt egyike, az egyetlen túlélő, a Tanár úr – akit nem esik nehezemre Bibóval azonosítani, és ily módon neki is megjósolni a többiekéhez hasonló véget – a cellában azt mondja a Tengerésznek, hogy soha nem lesznek annyira szabadok, mint a bitó felé vezető úton. A Tengerész (Cserhalmi György) szerint nem a halál lesz nehéz, hanem az a tíz-tizenöt lépés az akasztófáig. Nem nyugtatja meg a szabadság gondolata. A lépésről lépésre közelebb kerülő, őrjítő félelem kiízi a szabadság – legalább a halálnak értelmet adó – gondolatát. Ebben a filmben Makk és alkotótársai, Kornis Mihály író, és dramaturgként közremíködő Vásárhelyi Miklós, kísérletet tesznek arra, hogy beleszőjék ezt a forradalmakkal nem feltétlenül együtt járó boldogságot – ami csak részben azonosítható a virtus boldogságával s az ellenálló adrenalinnal telített örömével – de a kísérlet kudarcot vall.

A tankok közt kenyérrel elbicikliző Kismacska (akinek mintaképe a Tízoltó utcai felkelők egyik vezetője, Angyal István): égiekkel játszó, de meglehetősen csalfa tünemény. Szakrális giccs, mint az autó hátsóablakába ragasztható Pál apostolos matrica, Kövess engem! felirattal. A forradalom, a nagyszerí – egyébként Déry Tibort védelmébe vevő – Gustaw Herling-Grudzinski szavával élve, odaát van. Ottlik Géza úgy fogalmazott, ha azok – mármint az olvasók – látnák, amit mi láttunk (a katonaiskolában, a határon), elhílnének, akár Dante a szélfútta lelkek láttán. Bevezettethetünk oda, de nem várható el tőlünk, hogy az ott megesetteket jelentőségükhöz mérten átéljük, hogy részt vegyünk a regény hőseinek sorsában. A hős ezért hős. A sorsában részt venni lehetetlen, a sorsa éppen ezért hősi, egyetlen, és kitüntetett.

&Oumltvenhat hősei osztoznak egymás sorsában. Osztoznak, akár a Kismacska paprikás krumpliján, vagy a közös, egy és oszthatatlan boldogságon. De – bármily eszközzel próbálunk is behatolni ebbe az érzésbe – kívül maradunk rajta, odaát leszünk. &Oumltvenhat beláthatatlan, néma táj marad.

Nem szólhat róla igazat – legfeljebb csak híséggel – bármilyen alkotás. A Húsz órában, Fábri Zoltán filmjében Elnök Jóska (Páger Antal) erről beszél; az odaát élményéről: „azt mondom én, aki a maga fajtájával nem állt még szemben, mégpedig úgy, hogy puska kinn, puska benn, annak nemigen tudom elmondani, miképpen van ez…” (A forradalom, mint szakrális esemény jelenik meg egyébként a másik oldal, vagyis a szocialista kurzus – a forradalmat elítélő – filmjeiben is. A Dobozi Imre mívéből készült Virrad hősei (ugyanazok, az alkotók, akik a remek a Tizedes meg a többieket is készítették, de elképesztő a különbség) azok a katonák, akik a forradalmat leverni érkeznek Pestre. Az osztag vezetője megdicsőül. Az alkotópáros, Keleti Márton rendező és Dobozi, egy évvel korábbi filmje, a Tegnap is azért készült el, hogy igazolja a kádári terrort. A megtorlásokat, amelyekről sokan tudtak, de nem beszélt senki. )

A megtorlás – más hangsúlyokkal – Makk Károly legkiválóbb filmjében, a Szerelemben, mint háttér szerepel. Itt, a háttérben tínnek fel a forradalom alakjai. Például a kivégzett újságíró Gimes Miklós kedvese, a nemzet aktuális özvegye, Halda Alíz. Az ifjabb Gimes Miklós, később dokumentumfilmet készített az anyjával, anyjáról, ötvenhatról, Anya címmel. Az élénk és nagyon okos valódi özvegy, ha vetélytársnőjéről kérdezik, úgy tesz, mintha szenilis lenne. A Szerelem főszereplője, Darvas Iván is megjárta a Kádár-rendszer börtöneit. Akárcsak a filmet ihlető novella szerzője, Déry Tibor, aki valóban álleveleket írt beteg édesanyjának, németül, melyekben nem szemenszedett, inkább árnyalt hazugságokkal, külföldi forgatással próbálta leplezni a valóságot: hogy valójában – újra – börtönben ül.

A Szerelem az ötvenhatról szóló filmek közül, és nem csak azok közül, azért is emelkedik ki, mert a három főhős csodálatos alakítása elemeli a filmet a konkrét történelmi eseményektől, nem csupán egy merész film a megtorlás időszakáról, hanem felemelő emberi dráma, a szerelemről, arról, hogy miért érdemes kivárni a reménytelenül hosszúnak tínő börtönéveket, hogy hogyan lehet túlélni a fogságot, a levegőtlen tereket, a diktatúrákat. Nem csak az ötvenhat utáni megtorlásról, nem egyértelmíen a Kádár-korszak pereiről, a Kádár-korszak üldözötteiről szól, de azért – az értő keveseknek – odatett egy utalást Makk az egyik köztéri padra: egy Esti Hírlapot. Ez az orgánum 57-ben jelent meg először.

A Szerelem a mámor utáni, az öröm percei utáni csendről is szól, a döbbent csendről, amiben nagyon erős az első villamosok hangja, mert az, hogy újra indul a forgalom, újra beindulnak a gépek, az említett Karátson Gábor szerint is, egyértelmívé tette, a forradalmat a felkelők elveszítették. Elkezdődött a beletörődés időszaka. És a beletörődéssel együtt járt valami kóros enerváltság, depresszió, amit hitelesen ábrázoltak akarva-akaratlan a korszak nagy filmjei, Szabó István, Jancsó Miklós, Kósa Ferenc, Gothár Péter filmjei. A legkiválóbb ötvenhatos filmekben ötvenhat csak történelmi háttér, valahol ott döng a háttérben a gyalázat, de a történet fővonala: a magánélet. Az ünnep eseményei, egy valamirevaló ünnep eseményei, éppen azt próbálják meg, amit a film: átélhetővé tenni azt, ami odaát volt.

&Aacutetérezni ötvenhat örömét.
Isten újra és újra átvérzi a történelem szövetét, írta Pilinszky János. Az ünnep az átvérzett szövet felmutatása. A zsidó ünnepek mintha éppen abból indulnának ki, hogy a nagy eseménynek, a történelmi események – történelmi esemény alatt olyan eseményt ért a Biblia, aminek a hatása alól egyetlen kortárs halandó sem tudta kivonni magát, és ebben az értelemben történelmi esemény volt ötven-hat –, úgy tehetők átélhetővé, hogy rítusokra, szabályokra feszítjük fel őket. (A jeruzsálemi szentély visszafoglalására emlékeznek a hívő zsidók Hanukkakor, s nyolc gyertyát gyújtanak meg, az új év kezdetét a sófár hangja jelzi, egyes közösségekben ilyenkor morzsát szórnak a folyóba, mert az új év ünnepe az életet meghatározó erők ünnepe, annak felidézése, hogy József kiszabadult a fogságból.) Némelyik ünnep olyan, mintha valaki csak álmodta volna az előzményeket, nem az a fontos, hogy mire kell emlékezni, hanem az ünnep rendje, ami úgy szabályozza az ünnep napját, akár a micvák, a parancsolatok a köznapokat. Az sem egészen biztos, hogy a forradalom győzelme után nem a csehekéhez hasonló, vagyis Gomulka rendszeréhez hasonló rendszer váltotta volna-e fel Rákosiét. Vagyis egy, a Kádár-rendszertől alig különböző. Hiszen még az említett Angyal István is mindvégig kommunista maradt. Életrajzából, amit a börtönben írt, kihagyta, hogy testvére Auschwitzban halt meg, és hogy ő is megjárta a koncentrációs táborokat. Nem akarta megsajnáltatni magát.

A háttér ereje…
Azok a mívek, amelyek kifejezetten azért születtek, hogy erősítsék ötvenhat emlékét, hogy emeljék a fényét, rendre kudarcot vallottak. &Iacutegy Mészáros Márta Temetetlen halott címí filmje is, Nagy Imréről, és Szabó István Napfény íze címí munkája is. Ennek a mívészi kudarcnak a legvalószíníbben éppen az volt az oka, hogy híségesek akartak maradni a valósághoz. Nem az a baj, hogy nem telt még el elég idő ötvenhattól máig ahhoz, hogy hitelesen filmre lehessen vinni az eseményeket, hanem az, hogy nem történt még meg ötvenhat pontos feltárása, nem folyt még le az a társadalmi párbeszéd hazánkban, ami után elfogulatlanul, helyesen, és nem félreérthetően lehetne ötvenhatról beszélni. &Oumltvenhat sokaknak még mindig odaát van, és minden kísérlet, ami közelebb akarja hozni, kudarcba fullad. A mívészi szempontból is legeredményesebb filmek azok – ahogy korábban említettem is – amelyeknél, csak mint egy mennydörgés, mint távoli fény, vagyis a háttérkép eseménye van jelen ötvenhat. A Sztálin-szobor ledöntése meg-megjelenik filmekben, Mészáros Márta Napló trilógiájában éppúgy, mint habkönnyí vígjátékokban. A Csinibabában Andor Péter a Sztálin-szobor fallosznak látszó mutatóujjával ijesztget. Gárdos Péter vígjátéka, a Szamárköhögés is igazi jutalom a színészeknek, Garas Dezső, Hernádi Judit komédiázik benne önfeledten. Ez az igen szórakoztató mí éppúgy szól a hétköznapi, nem forradalmár alkatú ember zavaráról, mint arról, hogy valahol minden forradalmi helyzet (zavargás) tele van komikus elemekkel.

Egy olyan kiváló filmet, mint az Eldorádó, Radnóti Sándor esztéta azért bírált, mert „56 súlyosabb eseménye történelmünknek, életünknek, semhogy egy másról szóló film zárlataként föl lehessen használni.” Bereményi Géza másik filmje (ezt is szívesen tulajdonítom neki, holott csak a forgatókönyvet írta) a Megáll az idő, ötvenhatban kezdődik. A magyar filmek viszonyítási pontja, a nullpontja: ötvenhat. Tucatnyi, vagy még több film van, amiben ötvenhat epizód (Mészáros Márta Naplói, Koltai Róbert filmje, a Világszám stb.). A Világszám hősnőjét ötvenhatban lövik le. Ebben a filmben még az a városi legenda is szerepet kap, ami szerint az itt posztoló szovjet katonák a Vörös-tengert keresték nálunk. Hiszen a mi forradalmunkról a Szuezi-válság terelte el a figyelmet. (Egy elég rossz amerikai filmben, az ukrán származású Anatol Litvak Journey (vagyis Utazás) címí filmjében is megidéződik ötvenhat. A szerelmi történet két hőse (Deborah Kerr és a később westernhősként ismertté vált Jason Robards) egy angol arisztokrata hölgy, és egy KGB-ügynök. A filmben játszott Yul Brynner, és a francia film későbbi sztárja, Anouk Aimée is. A forgatókönyvet Tábori György írta.)

Szabó István korai filmjeiben is benne van a forradalom, illetve a következményei, leginkább persze a Szerelmesfilmben. Ennek a love strory-nak éppen ötvenhat vet véget, ha nem is olyan brutálisan, mint a Világszám love story-jának. Az ötvenhat környékére tájolható filmek java részében megjelenik, mint megoldás, mint konfliktusforrás, ötvenhat. A Szerencsés Dániel (Sándor Pál) hőse ott téblábol, ahol a Journey hősei. Disszidálni készül, akárcsak a Megáll az idő fiatal hősei. Vagy a Szerelmesfilm hősnője. A Megáll az idő – ezt talán észre sem vették a Kádár-rendszer cenzorai – alapvetően a disszidálásról szól, arról, hogy a döntéshez („elhagyom az országot”) bátorság kellett – hogy hogyan és miért készültek elhagyni az országot azok, akiknek ötvenhat legfeljebb csak gyerekkori élmény. A film hősei, a Kiskövesék, már a Balatonnál rácsokba ütköznek: nekimennek egy kerítésnek. &#336k már nem a forradalom mártírjainak, Mansfeld Péternek a kortársai. (Az egyébként, hogy az említett hős esetén kivárták, hogy tizennyolc legyen, hogy ki tudják végezni, csupán legenda, amely jól tartja magát, hiszen Mansfeld kivégzésekor tizenhat év volt a halálos ítélet korhatára.)

Az Eldorádó óta készült ötvenhatos filmek ismeretében nyugodtan mondhatjuk, amit a jeles esztéta felrótt a Bereményi-filmnek, azt azóta már nem róhatjuk fel neki, sőt, megállapítható, hogy éppen azok a filmek törnek az igazi ötvenhatos film titulusra, amelyek a legkevésbé sem azzal a szándékkal készültek, hogy megelevenítsék a forradalom vagy a megtorlás napjait: az egyetlen kivétel  Fábri Zoltán említett filmje, a Húsz óra. Ez a film a színészek miatt (is) lett – mint a Szerelem – a magyar film kitüntetett pillanata. Feledhetetlen az az epizód, amelyben Görbe János az ingét széttárva – hogy szakadnak a gombok – ront az ávósok felé, „ide lőjetek”, ordítja nem is dühvel, hanem félelmetes keseríséggel. Görbe partnere, Páger Antal is elementáris erővel alakít: küzdelme, a már említett égi és az emberi aljasság képében megnyilvánuló földi erők ellen, egészen megrendítő. Minden politikai szólama, kitétele ellenére ez a legnézhetőbb és legmegrázóbb ötvenhatos film, elsősorban a rendezőnek, és a forgatókönyvíróknak, Köllő Miklósnak és Bíró Yvettnek köszönhetően.

Görbe János korábban, egy sematikus filmben, Fejér Tamás Arc nélküli város filmjében is szerepet vállalt. Ez a film, ahogy korabeli történész szakmunkák is, megpróbálja összemosni a lázadókat, arctalan tömeggé degradálni az utcára vonultakat. Nyíltan állítja, hogy ötvenhatot is a horthysta nyughatatlan tisztek robbantották ki. Éppen az ilyen filmek miatt sem alakulhat ki megnyugtató, mindenki által elfogadott álláspont ötvenhatról. Még egy családon belül is viharos vita tárgya ötvenhat. Valaki valóban úgy gondolja, hogy sértett arisztokraták vonultak az utcára. És nem is igen változik addig semmi, amíg a forradalmat a politika sajátítja ki, használja fel céljaira. Még egyes személyek megítélése sem egyértelmí. A Mansfeld hőse is, akárhogy forgatjuk, inkább köztörvényes, mint hős. Igaz, ezt a róla készült Szilágyi Andor-film sem tagadja (éppen ez a film egyik erénye). Eörsi László könyvében (Mítoszok helyett – 1956, Noran kiadó) az tínik fel elsősorban, hogy mennyire nem egyértelmí a mitizált hősök hozzáállása. Hogy milyen kevesen – mint például az emlegetett Angyal István – vannak a makulátlanok.
 
Csak egy olyan stilizált, durva mese tud igazat mondani – amíg az az áhított megegyezés, vagy konklúzió, vagy egyszeríbben csak béke meg nem születik – mint a nemrég elhunyt Halász Péter Herminamezője, ami inkább bábfilm, mint játékfilm. A szövege engem leginkább Pilinszky János befejezetlen regényének néhány elkészült vázlatára emlékeztet, egyáltalán a Pilinszky-szövegekre – és végtelenül keserí, ugyanakkor bájos darab. Ilyenek lehettek az ötvenhatos hősök, mint Zsibi. A lábánál fogva felakasztott Ken-figura, Barbie jó barátja, egy egyszerí fiú; egy srác az utcából. Valószíníleg csak ilyen csupasz és már-már komikusan nem filmszerí filmmel lehet ötvenhatról szólni, egy ilyen film segíthet kitalálni az ötvenhatos ünnep szertartásrendjét. §