Haranghistória

Egy 1342-ben keltezett novgorodi feljegyzésben olvasható: „…Vaszilij érsek elrendelé, hogy készíttessék egy nagy harang a Szent Szófia-templom számára. Evégett öntőmestert hozatott Moszkvából, egy bizonyos Borisz nevezetí tiszteletre méltó férfiút.” A feljegyzés tanúsága szerint ugyanez a Borisz sok más város számára is öntött harangot, sőt: egyes feltételezések szerint éppen ő vetette meg Oroszországban a harangöntés alapjait.Az emberek ősidők óta ismerik a harangszót – az asszírok például már az i e. VI. században készítettek harangokat. Egy olaszországi múzeumban olyan régi római harangot őriznek, amelynek hangja az i. e. I. században csendült föl először. Ezek azonban mind kis méretí harangok voltak; nagyobbakat csak a IV–VI. századtól kezdve készítettek Európában. Harang nélkül bármely város, település másodrangúnak számított. Az emberek úgy tartották, ilyen helyen egyhangú, unalmas az élet. Mert valóban a harangszó adott megfelelő ritmust a mindennapoknak, tudósította az embereket, hogy mikor, mit kell csinálniuk: ébren legyenek vagy aludjanak, pihenjenek vagy dolgozzanak, imádkozzanak vagy vigadjanak, siessenek tüzet oltani vagy fogjanak fegyvert.A nép a rendeltetésükre utaló ragadványnevekkel látta el a harangokat. A torinói Kenyérharang például arra figyelmeztette a háziasszonyokat, hogy ideje már bedagasztani a kenyeret; ha Bonnban megkondult a Tisztaság harangja, a polgárok elkezdték az utcák, házak takarítását, a kertgondozási munkákat; az aacheni Munkaharang a munkanap kezdetét és végét jelezte; a lengyelországi Gdanskban a Sörharang első kondulására szélesre tárták a kocsmák ajtajait; Párizsban a Részegesek harangja arra emlékeztette az utcai járókelőket, hogy most már felhajthatnak egy-két pohárkával; Estamp városában a Kapus és az &Aacutelmos hangja hívta föl a lakók figyelmét arra, hogy ideje bezárni a házak ajtaját, mindenki térjen nyugovóra.

Harangok egész hadserege őrizte a nyugalmat és tette pezsgővé az életet a régi orosz városokban is. Ha felkelés, zavargás tört ki, vagy a határon megjelent az ellenség, megszólalt a Vészharang, ha pedig az ellenség körülfogta a várost, éjjel-nappal szólt az Ostromharang, melyet éppen ezért nem is a templom melletti harangtoronyban, hanem az erődítmény falán helyeztek el. A győzelmi harangok zúgásával fogadta Moszkva Dmitrij Donszkoj herceg győztes csapatait a tatárok elleni kulikovói csata után. Harangok zengése-bongása közepette vonultak be Moszkvába a Minyin és Pozsarszkij vezette népfölkelők, akik a svéd hódítók fölött arattak győzelmet. Harang szólította a szabadságszerető novgorodiakat a népgyílésbe, ahol a város sorsát érintő fontos kérdésekről döntöttek. A régi Oroszországban a húsvéti ünnepek idején bárki megkongathatta a templomi harangokat, és sokan örömmel éltek is az alkalommal. Ilyenkor a harangtornyokban nem egyházi himnuszok hangjai zendültek föl, hanem vidám világi énekek. Gyakran a templomi harangozók is igyekeztek a nép kedvében járni, és az egyházi dalok motívumaira húsvéti csasztuskákat írtak. Hódító Vilmos mintegy ezer évvel ezelőtt erőszakkal honosította meg Angliában az esti harangszót, amely az éjszakai kijárási tilalom kezdetére figyelmeztette a meghódított városok lakóit. 1468 óta Európa-szerte egy pápai rendelet nyomán kondulnak meg délben a harangok, Hunyadi János seregeinek nándorfehérvári győzelme emlékére.

Nyelvét kivágták, aztán számízték…
A harangoknak ugyanúgy büntetés járt „bíneikért”, mint az embereknek. &Iacutegy például a hugenotta háború idején (1562– 1598) a protestáns La Rochelle-ben rendet teremtő katolikusok leszerelték Szent Bertalan templomának tornyából a harangot, és a földbe ásták. Később kiásták, és hosszú szentbeszédet tartottak neki, megpróbálva meggyőzni, hogy mondjon le korábbi nézeteiről. Végül újrakeresztelték, és egy másik harangtoronyban helyezték el. Rossz előjelnek számított, ha a harang magától megszólalt. Aki éjszaka harangszót hallott, számíthatott rá, hogy nagy szerencsétlenség éri. A moszkvai Vészharangnak épp emiatt kellett bínhődnie. Történt ugyanis, hogy 1681-ben, egy sötét éjszakán Fjodor Alekszejevics cár rémülten pattant föl ágyából: a Vészharang magától megszólalt. A felbőszült cár másnap reggel magához kérette a legelőkelőbb bojárokat, és tanácskozást tartott. A nagyhatalmú testület úgy döntött, hogy az engedetlen harangot szigorúan meg kell büntetni. Ezért hát egy kolostor börtönébe zárták. De voltak egyéb büntetések is: ha kellett, a harangot megkorbácsolták, kivágták a nyelvét, szégyenoszlophoz kötötték… Uglics város harangját megfosztották nyelvétől, majd a távoli Tobolszkba számízték, ahol három évszázadot töltött. Mindezt azért, mert engedély nélkül értesítette a népet Dmitrij cárevics haláláról. A meghódított városok számára nem volt nagyobb megaláztatás, mint harangjuk elvétele.Amikor például III. Vaszilij moszkvai nagyherceg azzal a szigorú paranccsal küldte az engedetlen Pszkovba Dolmatov diákot, hogy kobozza el a város legnagyobb harangját, a város apraja-nagyja sírva könyörgött kegyelemért. De az uralkodó hajthatatlan maradt, és Pszkov csak akkor kapta vissza harangját, amikor 1510-ben csatlakozott a részfejedelemségeket egyesítő nagyfejedelemséghez.

Metropolita moll hangulatban
Moszkva és Jaroszlavl között épült föl az erős falakkal körülvett Rosztov Velikij. A jelenlegi épületegyüttes a kegyvesztett Jona Sziszojevics metropolita idején készült el, akit eretnekség miatt távolítottak el Moszkvából. Az ő utasítására készítette el 1682-ben Pjotr Doszajev építész az Uszpenszkij székesegyház harangtornyát. A benne elhelyezett harangoknak csodálatos volt a hanghatásuk: hangjuk ugyanis nem fölfelé, hanem vízszintesen terjedt. A harangok, ha egyszerre kongatták meg őket, moll hangnemben szóltak, s így mintegy összhangban voltak a kegyvesztett Jona metropolita hangulatával. A számízött főpap azonban lassan megbékélt helyzetével, és szeretett volna valami vidámabb, ünnepibb hangot hallani. Elhatározta hát, hogy készíttet egy kétezer pud (32 760 kg) súlyú harangot. A munkával Frol Tyerentyevet, a híres mestert bízta meg. Tyerentyev nagyszeríen teljesítette feladatát, Jona elégedett volt a harang hangjával, és apja emlékére Sziszának nevezte el.

Rosztovban minden híres harangnak külön neve volt: Nagy Szisza, Hattyú, Éhező, Vörös, Bakkecske, Kenetteljes. Minden harangnak megvoltak a maga jellemző futamai, s e futamokon belül minden hangzásnak a maga elnevezése. Némelyik csak ünnepi alkalmakkor hangzott föl, és olyan is akadt, amelyik feszes, táncos ritmusával ütött el a többitől. Néhány évvel ezelőtt a rosztoviak egy szokatlan harangkórus hallgatói voltak. A harangtoronyba egy ritka, csaknem teljesen kihalt szakma mesterei, A. Butilkin, M. Uranovszkij, N. Koroljov, V. Csuskin és P. Sumilov harangozók másztak föl, és megkongatták a harangokat, melyeknek szépen zengő hangját lemezre vették. Megvan lemezen a Kreml Szpasszkij-tornyának harangjátéka is, melyben oly szívesen gyönyörködnek a Moszkvába látogató turisták. Amikor a toronyóra nagymutatója a tizenkettes számhoz ér, a 135 pud súlyú harang méltóságteljesen megkondul. Minden délben, 1769 óta, amikor fölszerelték Szemjon Mozszsuhin mester remekét.§


  • Mesterek és mítoszok
    A legnagyobb harangokat ágyúöntő míhelyekben készítették. A harangöntés megtisztelő és felelősségteljes munka volt, nem bízták akárkire. A harangöntő pontosan kiszámította, mennyi rezet, ónt, ezüstöt kell fölhasználnia a harang elkészítéséhez: milyen formájúra kell öntenie, hogy szépen szóljon. A különösen jól sikerült harangok készítőinek nevét gondosan följegyezték a krónikák hogy az utókor is becsülje az egykor élt mester tudását, ügyességét. Tver városában följegyezték Mikula Krecsetnyikov öntőről: „Olyan mester, akihez hasonló még a külhoniak között sem akad.” Mindmáig fennmaradt a leghíresebb és legnagyobb orosz harang, a „Harangcár” készítőjének, Andrej Csohovnak a neve. Titokban tartották viszont a harangöntés fortélyait, mégpedig nemcsak Oroszországban, hanem szinte egész Európában. Angliában például, halállal lakolt vétkéért, aki elárulta a titkot, akár oly módon, hogy harangöntéshez használható nyersanyagot vitt ki az országból. A harangöntés fortélyaihoz tartozott az is, hogy a különösen nagyszabású harangmestermívek készítése előtt a városlakók a legfantasztikusabb történeteket találták ki az öntőmester csodálatos képességeiről, a felhasználandó fémek ritka becses értékéről, papok, polgárok, hivők bőkezí adományairól. &Uacutegy vélték ugyanis, minél fantasztikusabb a „harangmítosz”, minél messzebbre terjed a híre, annál erősebb lesz majd a harang hangja is.