Tudósközelben: Ranschburg Jenő pszichológus

IPM: Hogy miért lesz valakiből pszichológus, arra alapvetően két fő motiváció ismert. Az egyik a pozitív családi példa, pszichológus felmenők előfordulása a családfán. A másik, amikor olyan sérült családból érkezik valaki, hogy gyermekkorában az fogalmazódik meg benne: ha megnövök, meggyógyítom őket.  &Oumln miért ezt a hivatást választotta?

R. J.: A leltározás szakaszánál tartok az életemben, ezért magam is feltettem már a kérdést. A könnyedebb
válaszom szerint azért lettem pszichológus, mert emberként és férfiként is odavoltam azért a nőért, akitől a Gyógypedagógiai Főiskolán gyermeklélektant tanultam. Fiatal, gyönyörí és intelligens volt, s mivel egyrészt hallgatója voltam, másrészt nagyon szép házasságban élt, fel sem merült más, mint hogy intellektuálisan imponáljak neki. Meg kell jegyeznem, magával a pszichológia szóval is csupán a főiskolán találkoztam először. Ide kell ugyanis képzelnünk ehhez egy olyan kort, amikor az ember leérettségizhet úgy, hogy még a szót sem hallotta soha. Az ötvenes években a pszichológia gyanús volt, hiszen magyarra fordítva lélektant jelent, s a lélek ebben az időben nem volt elég materiális fogalom ahhoz, hogy egzakt tudomány tárgya legyen.   

IPM: Mi érdekelte eredetileg?

R. J.: Valójában mindig az érdekelt, miből lesz a cserebogár, s ez fordított erősen a gyerekek felé…

IPM: Azért érdekelték a gyerekek, mert gyermekkorban dől el, milyen felnőtt válik valakiből?

R. J.: A felnőttek érdekeltek, de rájöttem, a gyerekeket kell tanulmányozni ahhoz, hogy bármit megértsünk a felnőtt létezésből. Ha lehetek szerénytelen, a nagy gyermekpszichológus, Piaget biográfiájában bukkantam hasonló momentumra, akit szintén ilyen alapeszmék foglalkoztattak már akkor, amikor még fogalma sem volt róla, hogy pszichológus lesz. Én is, mint kabátot a fogasra, úgy akasztottam fel később a pszichológia szóra az engem érdeklő problémakört.

IPM: A bevezető kérdés valójában arra vonatkozott, kötik-e rokoni szálak a múlt század elejének világhírí magyar pszichiáteréhez, Ranschburg Pálhoz.

R. J.: A családi legendárium szerint ő az én másodnagybátyám, s úgy tudni, a Ranschburg név mögött egyetlen család áll. Amikor ismertté váltam, megkerestek az egyenes ági leszármazottak, s a fia kifejezetten büszke volt a rokonságra. Én azonban első generációs értelmiségi vagyok, apám erdélyi proletárcsaládból származott. Villanyszerelő volt, mégis ott élt benne mindig a Ranschburg-tudat, s azt remélte, a fiának majd sikerül visszatalálnia ahhoz a vélt vagy valós Ranschburg-attitídhöz, amely engem a diplomás létezés felé motivált.

IPM: Piaget nevét említette az imént, aki sok szempontból izgalmas figura, hiszen egész pszichológiai rendszerét saját három lánya fejlődésének megfigyelése nyomán állította fel.  A megfigyelés, mint tudományos módszer az egyik legjobb, ha élőlények viselkedéséről van szó. De felmerül a kérdés: mondja, milyen apa az ilyen?

R. J.: Erre a kérdésre nagyon nehéz válaszolni, mert a magam részéről nem próbálkoztam soha még csak
hasonlóval sem, sőt, az ellenkezőjét gyakoroltam. Mindig megpróbáltam nem pszichológus lenni a gyerekeimmel.

IPM: Ami szintén nem egyszerí.

R. J.: Valóban nehéz volt, a környezet ugyanis folyton visszajelzett a gyermekeimnek, mivel akkor én már ismert pszichológus voltam. Rettenetes teher volt számukra, hogy a Ranschburg gyerekeinek lenni külön kategóriát jelentett, folyton az orruk alá dörgölték, hogy nekik különlegesnek kell lenniük, amit ők, főként a lányaim, meglehetősen rosszul viseltek. Segített azonban, hogy apaként engem a spontaneitás összes velejárója jellemzett: impulzív voltam, érzékeny és sérülékeny, s a gyermekeim ezzel könnyen össze tudtak hangolódni.
 
IPM: Volt egy évfolyamtársnőnk a pszichológia szakon, akinek egyéves volt a lánya, amikor a fejlődéslélektan félévünket végeztük az egyetemen. &#336 arról panaszkodott, hogy eddig ösztönösen jó anya volt, most azonban, hogy ennyi mindent összeolvasott a gyereknevelésről, fogalma sincs, mit és hogyan csináljon.

R. J.: Én mindig azt hirdettem, és ezt paradox módon könyvben is megírtam, hogy ne könyvekből neveljünk gyereket. Az ember ne akarjon szülőként más lenni, mint valójában, mert az nem míködik. Én is mindig olyan szülője voltam a gyerekeimnek, amilyen ember vagyok. A negatívumaimmal és pozitívumaimmal együtt kell engem szeretni, s én sem akartam soha tökéletes gyerekeket.

IPM: Mi a legnagyobb hiba, amit az ember szülőként elkövethet?

R. J.: Azt hiszem, a belső hangja mindenkinek megmondja, merre kell mennie. A szülőnek az lenne a dolga, hogy segítsen a gyereknek felismerni a saját belső hangját, ne pedig önmaga vágyait, kudarcait préselje bele. Freud azt mondta, a civilizáció ára az egyén boldogsága. Vagyis szerinte az ember eleve boldogtalanságra van ítélve, mert a civilizációban az alapvető vágyait el kell fojtania. Én nem gondolom, hogy mindez szükségszerí lenne. A gyerek akkor lesz boldogtalan, ha a család olyan, nagyon erős felettes ént nevel belé, amely sosem kerül összhangba azzal a belső hanggal. Ha szülőként az ember segít a gyereknek megtalálni a belső hangját, minden másnak – hogy tévémegvonással bünteti, vagy sarokba állítja – az égvilágon semmi jelentősége. 

IPM: Ismeri azt a városi legendát, miszerint Ranschburg Jenő apaként kudarcot vallott?

R. J.: Hosszú időn át keringett egy pletyka rólam, hogy van egy idősebb fiam, aki elzüllött, és miatta bíntudatom van.

IPM: A pletyka mögött ebben az esetben az átlagembernek a pszichológiával szembeni ambivalenciája is megnyilvánulhat.

R. J.: Hajlamosak az emberek a pszichológiában egyrészt a hajdan volt mágikus tevékenységet viszontlátni, másrészt sokan a kritikátlan elutasítás felé hajlanak. Előfordult velem társaságban, hogy egy férfiember mutatott nekem egy fotót egy hölgyről, s azt kérdezte, el szabad-e őt venni feleségül. Amikor azt feleltem, nem tudom megmondani, bizonyítottnak vélte az illető, hogy a pszichológia értéktelen, hisz még ilyen egyszerí kérdésre sem tud feleletet adni. Ez a fajta bizonytalanság a hetvenes évekre különösen jellemző volt. Akkor nyíltak meg azok a csatornák, amelyeken keresztül az emberekre hirtelen rázúdultak a pszichológiával kapcsolatos információk, ezeket nem volt könnyí megérteni és feldolgozni.
 
IPM: Felnőtt egy generáció, amely egyetlen pszichológust ismert, Ranschburg Jenőt. Fontos volt &Oumlnnek ez a közvetítő szerep, amit a televízióban gyakorolt a szakma és a tömegek között?

R. J.: Egészen véletlenül, a hetvenes évek elején kiderült, hogy engem jól tud használni a tömegkommunikáció. Volt előttem pozitív példa is: fantasztikus tanárom, Radnai Béla kezdte a televíziós szereplést, de ő nagyon fiatalon, ötvenévesen meghalt infarktusban. Mivel a szakma lenézi ezt a szerepet, nekem mindig többet kellett produkálnom, hogy érzékeltessem, nem menekülök a meditációba, hanem valóban fontosnak tartom. A pszichológia ugyanis olyan szakma, amelynek mondanivalóját meg lehet fogalmazni emberi nyelven úgy is, hogy a tartalom közben fikarcnyit sem sérül. Én is le tudok írni egy szöveget olyan formában, hogy csak tíz ember értse meg, de az értelmetlenül megfogalmazott pszichológia hátterében véleményem szerint intelligenciakomplexus húzódik meg a szerző részéről. Ami engem illet, élvezem, ha elolvasok valamit kínkeservesen, ráadásul idegen nyelven, majd el tudom mondani mindezt úgy, hogy ne csupán egy unikális tudományos eredmény legyen, hanem mindenki számára érdekes és használható.

IPM: Akkor is hajlamos egy szakma idegen nyelví szakkifejezéseket használni, ha nem szeretné, hogy kiderüljön: többnyire evidenciákat fogalmaz meg.

R. J.: Én is ezt érzem, és mindig kézzel-lábbal küzdöttem ellene, mert egyrészt ettől nem lesz a pszichológia elismertebb, másrészt használni sem lehet vele. Pedig az lenne a lényeg, hogy az emberek kamatoztatni tudják a megszerzett ismereteket.

IPM: Tudományos kutatóként mi volt a témája?

R. J.: Két kérdés kísérte végig az életemet: a gyermeki agresszió és a nemi identitás kérdése, továbbá az altruizmus, ami azonban az agresszió komplementerének tekinthető. Az emberek ugyanis hajlamosak a világot feketének vagy fehérnek látni, pedig – hogy mondjunk egy példát –, ha a televíziótól valóban agresszívvá válnak a gyerekek, vagyis a tévé ilyen értelemben modellként tud hatni, akkor a másik irányban is hatnia kellene, ugyanolyan hajlamossá kellene válniuk a dobozból jövő pozitív példákra is.

IPM: Említette az imént egy tanárát. Kegyetlen kérdés: hiteles lehet egy olyan pszichológus, aki fiatalon meghal infarktusban?

R. J.: Alapvető kérdés, és mindmáig vitatott, hogy az infarktus mennyire pszichológiai betegség. Azt mondják, az A típusú személyiségek, tudja: az a rohanó, türelmetlen fajta, aki befejezi a másik mondatát, mert nem tudja kivárni a végét, hajlamosabbak rá. De éppen mostanában jelennek meg a világban azok a személyiség-lélektani tanulmányok, amelyek arra utalnak, hogy olyan emberi érzések, mint az irigység, féltékenység, ha valaki nem tud örülni a másik sikerének, jelentik a legkomolyabb kockázati tényezőt. Ami Radnai Bélát illeti, hozzám hasonlóan ő is a népszeríség keresztjét hordozta, ugyanis emiatt nem akarták tanszékvezetőnek kinevezni.  Engem is megfúrt a szakma, amikor a Haynal Imre Egyetemen önálló tanszéket alapíthattam volna. Nem sok híja volt, hogy én is rá nem mentem. Az mentett meg, hogy a legmélyebb depresszió időszakában megkeresett egy kiadó azzal: kiadnák a főiskolás koromban írt gyerekverseimet, amelyekből akkor már egy sem volt meg, ezért két hónapon át gyerekverseket írtam. Ez húzott ki a gödörből. Életem egyetlen kudarcaként ma is azt tartom számon, hogy azóta – bár 30 éven át az ELTE tanára voltam – nem taníthatom egyetemi szinten azt, amihez a legjobban értek.  

IPM: Annak idején azokból lett jó sámán, akik valami súlyos betegségen estek át, majd abból felgyógyultak. A pszichológussal mi a helyzet? &Aacutet kell mennie a saját poklán ahhoz, hogy jó szakember legyen?

R. J.: Egy kutató pszichológus nagyszerí eredményeket produkálhat anélkül, hogy bármi köze lenne ahhoz, amiről eddig beszéltünk. A gyógyító pszichológus azonban valóban a klaszszikus sámánokkal, vagy a mai lelkészekkel mutat rokonságot. A kérdés az, hogy amikor gyógyul a pszichológus betege, akkor mitől gyógyul. Vajon a technikától? Meggyőződésem, hogy amikor eredményes vagyok, akkor, ha a helyembe ülne valaki, és pontosan ugyanazt csinálná, nem feltétlenül lenne eredményes. És fordítva is. Van valami az alkalmazott metódus mögött, ami hat, s amit nagy valószíníséggel kommunikációs aspektusokkal lehet magyarázni.  

IPM: És mit szól az új kor új típusú tévépszichológusához? Hitelesnek tartja Csernus doktor figuráját?

R. J.: Az én személyiségem teljesen már, Csernus doktor stílusa idegen nekem. De nyitottnak gondolom magam, és el tudom képzelni, hogy van, akinél ez a módszer hatékony. Hadd tegyem hozzá, világéletemben elutasítottam azoknak a betegeknek a jelentkezését, akiknél olyan konfliktusokat véltem felfedezni, amelyek rokonok az enyémmel. Ilyenkor ugyanis az ember óhatatlanul köldöknézővé válik, s tulajdonképpen saját magát gyógyítja a betege segítségével, a betege pénzén. Ami engem illet, mindig csak azokon a területeken tudtam használni, ahol a saját személyiségemet intaktnak éreztem.

IPM: Megkérdezhetem, milyen területeken érzi sérülékenynek magát?

R. J.: Ma már mindenen túl vagyok, úgyhogy megkérdezheti. Nagyon gátlásos voltam kisfiúként, nehezen létesítettem kapcsolatokat, barátit és heteroszexuálisat is. Sokáig nagyon féltem a női nemtől, mintha méltatlannak éreztem volna magamat Magukhoz. Voltak gyötrően nagy, eleve kudarcra ítélt szerelmeim, eleve olyat választottam mindig, ami nem is lehetett más. Azután keseríségemben sok éven át semmiféle kapcsolatom nem volt nőkkel. Ha huszonnyolc éves koromban nem jön egy tizenhat éves kislány, aki keresztültör ezen a gátlásrendszeren, minden bizonnyal ma egy megkeseredett agglegénnyel ülne szemben. S annak ellenére, hogy a világ legszebb házassága lett a miénk mindenféle szinten, sosem vállaltam a praxisom során szexuális problémákat. Borzasztó kevés tapasztalatom van a női nemmel, s ezen a téren még ma is zavartnak érzem magam.

IPM: Pedig nem kizárt, hogy a bevett gyakorlat inkább az, hogy a pszichológus szakmailag arra orientálódik, ahol személyesen érintett valami módon, ahol a legtöbb sérülése van.

R. J.: Én sem véletlenül választottam az agressziót kutatási témámnak. Az agresszió ugyanis a másik fájó pontom: nem a sajátom, hanem a másoknak velem szemben megnyilvánuló agressziója. A klinikai gyakorlatban azonban olyan területeken, ahol sérülékeny, sérthető, sérült vagyok, nem játszom el, hogy terapeuta vagyok. Terapeutának lenni ugyanis egy szerep, s nagyon fontos, hogy valaki mennyire hiteles benne. Hogyan nézne ki, ha egy ponton összeomlanék a beteg előtt, s két beteg ember kezdene haverkodni? Aki betegként jön hozzám, éreznie kell a biztonságot, amit nyújtani tudok.

IPM: Terapeutaként mi volt a legelőnytelenebb tulajdonsága?

R. J.: Minden bizonnyal az empátiám ártott legtöbbet nekem és a kezelések hatékonyságának is. A legjobb terápiás attitídöt a szakirodalom role takingnek nevezi, ami annyit tesz: bele tudjak bújni a bőrébe, tudjam, mitől és mennyire szenved a páciens, de nekem mindez ne fájjon! Az empátia rokkanttá teszi az embert, ahogy az évek során engem is nagyon megviselt a terápiás munka.

IPM: Az imént nagy tisztelettel beszélt a nőkről, miközben a feministák rendre megvádolják azzal, hogy nem támogatja egyenjogúsági mozgalmukat. Jót tenne nekünk, ha egyformák lennénk a férfiakkal?

R. J.: Évtizedekkel ezelőtt egy ismert sakkozónő kérdezte meg tőlem, hogyan lehetséges, hogy mindig kikap azoktól
a férfi versenyzőktől, akik nála kimutathatóan gyengébben játszanak. Azt hiszem, valami hasonló játszódik le akkor is, amikor leülök a feleségemmel Scrabble-t játszani. A feleségem arra megy rá, hogy szép szavakat rakjon ki, és nem érdekli, hogy az mennyi pontot ér. Én folyton a pirosra akarok tenni, mert az háromszoros pontot jelent, s hiába haragszom ezért magamra, mégis rettentően akarok nyerni. És közben érzem, hogy amit a feleségem csinál, az nőies, amit én, az férfias. De hiába vannak ezekre, a mentális különbségekre évtizedek óta konkrét pszichológiai kutatási eredmények, mégsem tudnak átkerülni a köztudatba. Az emberek egy része nem akarja megérteni, hogy versenyhelyzetben, amikor lányok és fiúk együtt indulnak, a fiúk speciális előnye az, hogy a lány nem hiszi el, hogy győzhet, és talán nem is akar győzni a fiú ellen. Mindez változóban van, amit én nagyon sajnálok. Nem azért, mert ezentúl nehezebb lesz legyőznöm egy nőt, hanem mert nagyon mély filozófiát érzek mögötte. A nőiesség, a női gondolkodás lényegét érzem elveszni, s amikor a nőből irtani kezdjük a női gondolkodásmódot, ugyanazt a veszteséget érzem, mint amikor Ceaucescu leégette a régi magyar falvakat. §