Drágakövek direkt fényben

Ha végigsétál az ember a Nemzeti Galéria Rozsda Endre-kiállításán, elfoghatja egy érzés, amely valami egészen másra emlékezteti. Sokmilliós gyémántgyírík szoktak így felragyogni elegáns ékszerboltokban, ott szokták fénnyel ennyire mesterien dramatizálni a ritka példányok szépségét. Kiállításajánló.

Ez alapvetően kiállítástechnikai kérdés, de pont ilyenkor lehet megérteni, miért van e mífajnak önálló ipara, miért költenek galériák, aukciósházak, szerencsés esetben múzeumok is vagyonokat speciális világításra. Az idő ölelésében több 1934-es képpel indít, megadva a felütést annak, hogy most egy megdöbbentően változatos életmí következik. Vörös, sárga, kék színí tehenek sírísödnek az elsőn, mintha Aba-Novák-képet látnánk – nem csoda, Rozsda életének egyik legfontosabb emberi és mívészi tapasztalása, hogy nála, szabadiskolájában tanulhatott. Szemben egy lágy, puha szürkékkel, sárgákkal festett kép egy sírkőfaragó telepről; négyzetes elemek töltik meg a felületet, mintha ködön vagy poron át néznénk, jobbra lent egy ironikus, ide alig illő reklámfelirat: ajtó, ablak csak itt. Rozsda amúgy szinte mindenen viccelt, külön öröm ezek nyomait felfedezni a festményeken. Marianne néz ránk szemből, nyugodt, klasszikus portré, igazi aukciós kedvenc lehetne a mí; a fotelban ülő, fehér blúzos, bubifrizurás nő átlósan tart maga előtt egy élénkpiros albumot. Rozsda úgy emlékszik vissza gyerekéveire, mint a mívészeti albumok lapozgatásának aranykorára. Ha hisztis volt, szülei menten kezébe nyomtak egy képes kiadványt, később nem is értette, hogy lehet az igazi természetért és nem tájképekért rajongani. &Uacutejabb meglepetésként érik a nézőt a pár méterrel későbbi absztrakt kompozíciói – olyan élénk, neonos színeket használ, hogy hamarabb gondolnám kortársnak, mint negyvenes évekbelinek. Ezeket már Párizsban festi, ahol elkezd rajongani a szürrealistákért, de ahonnan a háború közepén, halált megvető bátorsággal – a náci esztétikai-ideológiai diktátumokkal szembemenő zsidó származású festőként –, vonattal, Berlinen keresztül (!) hazajön Budapestre. Részt vesz az Európai Iskola megalapításában, a progresszív mívészcsoporthoz később Anna Margit is csatlakozik, választott elődjei között pedig ott találjuk &Aacutemos Imrét is. Velük, szerelmük emlékével, &Aacutemos festészetével két emelettel lejjebb találkozhatunk a kiállításon. Az 56-os forradalom után Rozsda végleg Párizsba szökik. Sokat segít neki Andre Breton, aki a kommunizmus elől menekülő szökevényt látja az amúgy teljesen apolitikus Rozsdában. Kaleidoszkopikus, ritmikusan ismétlődő elemekkel teli képeket fest – ezek közül pár szabadkőmíves szimbólumokat tartalmaz, és van, amelyik ólomüveg ablakot idéz, ami a szintén lejjebb látható Chagallhoz kötheti a nézőt. &Oumlnarcképeit rá nagy hatással bíró festők önportréi közé rendezve láthatjuk, késői fotóin is látszik, tudta, mitől míködik egy kép. Rozsda pontosan száz éve született, a címadás az idővel is játszik – Proust szintén száz éve megjelent főmívére is utalva. Nem az örökkévalóságnak megmaradás vonzotta, egyszeríen semmi nem izgatta, szórakoztatta annyira, mint festeni egy míteremben.
Rozsda Endre: Az idő ölelésében
Magyar Nemzeti Galéria, 1014 Budapest, Szent György tér 2.
Nyitva: 2014. március 2-ig.