Az ember szereti, ha az író arról ír, amit ismer. Fáy Miklós színházkritikája.
Ha nem kezd el valaki a kényelmes, fítött otthonában az alaszkai aranyásók életéről írni, mert előbb vagy utóbb úgyis kiderül, hogy fogalma sincs az egészről, nem tudja, hogyan melegítették a havat, miképp raktak tüzet a rettentő mínuszokban. De miről írjon a szerző, ha egész életét a színházban tölti, darabot ír vagy rendez, ha egyik sem, akkor felügyel, nézi a futó előadásait, javítja a hibákat, menti a menthetőt? Nem marad más neki, mint a színház maga, azt ismeri, az az otthon.
Erre persze jön rögtön a tiltakozás, ó, ti elbizakodott csepírágók, mit képzeltek magatokról, mióta szédítitek a lágy lelkí kamaszokat, hogy színésznek lenni nagy és dicséretes életpálya. Aztán nézzétek meg, mi lesz belőletek, kiábrándult, pocakos, ivós nagy gyerek. Körülbelül innét indul A csillagos ég – egy hétköznapi társulat hétköznapi kiégettséggel Bánk bánt próbál. Ami persze nagyon vicces, Tiborc mindig maga alá terít egy takarót, ne kelljen már a hideg földön térdepelnie, Petúr bán az indulattól folyton leköpi szegény Bánkot, Biberach nő, Melinda meg tehetségtelen. Ez utóbbit egy kicsit a kelleténél nagyobb hiteleséggel játssza Andrusko Marcella. A másik aggályos szereplő Pál András, aki mintha folyton ugyanabban a darabban szerepelne, mindig olyan idegesen tekergeti ki a végtagjait, meg magát fékezve, feszülten beszélget a többiekkel. Vannak persze olyan drámák, amelyekben pont egy ilyen alakra van szükség, most viszont egy kisstílí, nagyon megalkuvó színigazgató lenne a figura, azt így, ezzel az eszköztárral meglehetősen bonyolult volna megjeleníteni. Nem is sikerül.
A kérdés persze az, hogy mi lesz ebből a darabból. Mert a történet átlátható, a színészélet egy óra után csak olyan unalmas, mint bárki más élete, egyre nehezebben lehet elképzelni, hogy valami felismerésre ki lehet vergődni. Amire csak az ad enyhülést, hogy hiszen nem is kell. Ez nem egy krimi, ahol meg kell lepődni az utolsó három percben, nem tragédia, amelynek végén másik életet szeretnénk kezdeni, inkább csak jelentés, hogy vagyunk, nem érezzük jól magunkat a bőrünkben, mert hivatásos képmutatók és hivatalos idióták beszélnek bele az életünkbe. Kispálya, de ettől otthonos.
A rosszul teljesítő színészek mellett vannak, akik bravúrosak, Szervét Tibor manírjai most szereppé válnak, annak pedig igazán komikusak, Kováts Adélon pedig már igazán udvariatlanság meglepődni, parádézás nélküli odaadással játssza a Gertrudisba feledkező nagy drámai színésznőt és a míveletlen asszonyt a kulturális bizottságból egyaránt. Nem maradandó darab, de hát mi sem vagyunk maradandóak, magunkra ismerhetünk benne.
