Tudósközelben: Juhász &Aacuterpád geológus

IPM: Mi motiválta a kövek iránti eredeti érdeklődését?

J. &Aacute.: Nehezen tudom megmondani, azt hiszem, ez Czeizel Endre szakterülete lehet, mert biztos, hogy a génjeimmel hoztam. Dédapám a Cseh-szász érchegységben született, a Krakkó melletti Wielicskában járt bányaiskolába, majd bányamester lett belőle. A bányamester annak idején nagy ember volt, sok ember élete múlt azon, hogy dédapám értett-e a munkájához. Amikor az 1800-as évek végén Pécs környékén fellendült a bányászat, sok külföldi szakembert hívtak be, így kerültek az anyai ági felmenőim Magyarországra. Anélkül tehát, hogy mélyreható pszichológiai okokat kéne keresni, innen le tudom vezetni a kövekhez való kötődésemet.

IPM: Ez az érdeklődés már gyermekkorában megnyilvánult, vagy csak a pályaválasztás idején indult ebbe az irányba?

J. &Aacute.: Cserkészként rengeteget jártunk kirándulni, s régen a cserkészethez az is hozzátartozott, hogy nemcsak tábortüzet rakni és tájékozódni kellett megtanulni, de ismerni kellett az erdők és a hegyek minden titkát: az alapvető köveket, fákat, növényfajokat, virágokat. Valóságos kis tudósok voltunk mi ott, a cserkészcsapatban, s ez is közrejátszott a természethez való erős vonzódásomban. Amikor pedig megszüntették a cserkészetet, indiánok lettünk. Hadd mutatkozzam be: Kóborló Farkas vagyok, az is maradtam egy életen keresztül. Mivel az indiánkodás illegális szervezkedésnek számított, az a kötelék, amiben mi törzsként éltünk, szoros kapcsolattá érett, hiszen a titok tartotta össze. Külön-külön közelítettük meg a sziklát vagy vízmosást, ahol találkoztunk, hogy ne tínjön fel senkinek. Ma már hihetetlenül hangzik, de Kószáló Éji Sast, aki néhány évvel idősebb volt nálunk, elvitte az &AacuteVO, pedig nem volt más bíne, mint hogy neki volt köztünk a legnagyobb tollkoronája. Először a kistarcsai gyíjtőtáborba került, majd Recskre, s még akkor sem engedték haza, amikor 1956-ban megszínt a recski tábor, hanem levitték Várpalotára, a bányába, rabnak.      

IPM: Emlékszik még rá, mi izgatta leginkább a természetből ebben az időben?

J. &Aacute.: Az ötvenes években, amikor én középiskolába jártam, a bolygókról és a Naprendszerről nagyon keveset lehetett tudni. Az a tengernyi tudás, amivel ma megtöltik a vaskos csillagászati könyveket, akkoriban még nem létezett: nem tudtuk például, milyen az egyes bolygók légköre. Annyi volt belőlük ismert, amennyit innen, a Földről láthatott valaki. Akkoriban engem leginkább ez izgatott, valamint az evolúció. A geológia sokkal tágabb szakterület, mint az átlagember képzeli. Az élővilág története is szorosan kötődik a geológiához, hiszen a fosszíliák tanulmányozása nyomán lehet megmondani, milyen kezdetleges formák révén jutottunk el a fejlődés során az emberig.

IPM: Mi volt gyermekkorában a kedvenc olvasmánya?

J. &Aacute.: A Darwin-naplót bújtam, s e mögött persze ott lapult egy kielégíthetetlen vágy is, hiszen Darwin fiatal ember volt, amikor Beagle-lel körüljárta a Földet. Ezzel szemben, amikor én diák voltam, még azt is nehéz volt elképzelni, hogy valaha átlépem majd a magyar határt. Az egyetemen úgy tanultuk a geológiát, hogy a geológiai egységek véget értek a magyar határnál. Pedig a geológia olyan szakma, amelyben a legalapvetőbb jelenségek, mint a vulkán vagy a tenger, nem képzelhetőek el személyes tapasztalat nélkül. Rettenetesen megalázó, nyomorult állapot volt, hogy az ember még az egyetemi öt évet is úgy járta végig, még a sansz sem látszott arra, hogy valaha személyesen meg tudja tapasztalni ezeket a földtani jelenségeket.

IPM: &Aacutesványokat milyen szempontok alapján gyíjtött?

J. &Aacute.: Az egyetem után a Nemzeti Múzeum ásványtárában kezdtem dolgozni, amely a British Múzeum után Európa legnagyobb ásványgyíjteménye volt. A gyíjtemény alapját a Kárpát-medencei bányák jelentették, amelyek tele vannak fantasztikus ásványokkal. Nemcsak olyanokkal, amelyek egyszeríen csak szépek, hanem valódi kuriózumokkal, formájuk vagy kémiai öszszetételük miatt különleges ásványokkal, amelyeket ráadásul az itteni lelőhelyük, vagy egy-egy magyar kutató után neveztek el. Ezek tehát a nemzetközi szakirodalomból kiirthatatlanná váltak, hiszen a nevüket minden létező ásványtankönyv őrzi, ezeket a neveket nem lehetett annak idején románosítani. &Oumltvenhatban azonban az oroszok belelőttek a Nemzeti Múzeum épületébe, s az ásványtár teljesen kiégett, a kis hőmérsékleten olvadó ásványok szétbomlottak, és elégtek a cédulák is, amelyek alapján tudni lehetett, melyik micsoda. Éveken át semmi mással nem foglalkoztam, mint próbáltam rendbe tenni, amit lehetett. &Oumlt évig szívtam a benzolgőzt, hátha benzolba áztatva le tudom olvasni a szénné égett cédulákról a feliratot. Emellett egymagam tizenhat szekrénnyi ásványt gyíjtöttem össze a magyar bányákból a múzeum  részére.
 
IPM: Milyen ambíciókat dédelgetett ezekben az időkben? Hová szeretett volna szakmailag eljutni?

J. &Aacute.: Az ember fiatal korában mindig megpróbál kitörni a megszokott keretekből. Régebben úgy képzeltek el egy ásvány- vagy kőzettani kiállítást, hogy vitrin áll vitrin mellett, minél több, annál jobb. Az &Aacutesványtár igazgatója ezért állandóan szívbajt kapott az ötleteimtől, mert mindig igyekeztem kitalálni, hogyan lehetne egy-egy darab egyediségét megmutatni. Mondjuk, egy olyan homokkövet, aminek az a lényege, hogy a homokszemcsék piskóta alakúak, és mivel ezek kötőanyag nélkül kapcsolódnak egymáshoz, a kő hajlítható – hagyományos formában nem érdemes kiállítani. Ha nem tudom megmutatni, hogy ez hajlítható, az egész semmit nem ér. Ugyanez vonatkozott a lumineszcens ásványokra is: egy fülkét hoztunk létre, hogy láthatóvá váljon, ezek maguktól világítanak a sötétben.

IPM: Ebben a momentumban már érzékelhető az ismeretterjesztés vágya: közel hozni a kövek világát azokhoz, akiktől eredetileg távol áll.

J. &Aacute.: És itt kapcsolható be a történetben a genetika másik ága, hiszen apai ágon a felmenőim mind egyszerí, falusi kántortanítók voltak. Meggyőződésem, hogy nekem nem kellett erőltetnem ezt magamra, olyan erős bennem a késztetés arra, hogy amit tudok, másnak is elmondjam. Huszonéves koromtól voltak rádiós mísoraim geológiai témákban, egy véletlen folytán pedig a televízióhoz csapódtam, a Ki miben tudós? vetélkedőbe ugrottam be mint mísorvezető.

IPM: Melyik késztetés volt erősebb: a szakmai vagy a közvetítői?

J. &Aacute.: Egészséges egyensúlyt próbáltam találni a geológus szakma és az ismeretterjesztés között. Időközben kőolajkutató lettem, olyan fúrómagok kerültek akkor a kezembe, amelyeket emberi szem még nem látott. A Kőolajipari Trösztben azonban nem nézték jó szemmel, hogy nem elégedtem meg házi jelentések készítésével, hanem a maguk  tanulmányozásának eredményeit elkezdtem tudományos folyóiratokban is publikálni. Huszonnégy publikációm jelent meg ebben az időben, a cégnél pedig mindig fölfelé buktattak, hogy ne okvetetlenkedjek annyit, így egészen fiatalon míszaki-gazdasági tanácsadó lettem. Azt a feladatot nagyon untam, főként azért, mert maga a kutatási program teljesen kamu volt. Olyan helyeken a világban, ahol kőolaj van, ezeket a kutatásokat már mind elvégezték, azok a kőolajfajták pedig, amelyek itthon vannak, tulajdonságaik miatt alkalmatlanok voltak ezekre a kutatásokra. Egyértelmí volt, hogy valójában a pomádé király új ruháját kell dicsérni.

IPM: A tipikus geológust magának valónak képzelnénk el, aki valamilyen oknál fogva menekül az emberektől. A tömegkommunikációs munka azonban visszacsatolta &Oumlnt ebbe a világba.

J. &Aacute.: Mindez már személyiség kérdése, s valóban, van bennem valami skizoid ebből a szempontból. Nem hiszek a horoszkópban, de én speciel tényleg tipikus Ikrek vagyok. Egyrészt ugyanis született exhibicionista vagyok, a mai napig állandóan szerepelek, a társaságban is központi szerepet viszek. Másrészt életem során többször is előfordult, hogy fogtam magam és elmentem a hegyek közé egyedül, egy szál pokróccal. És teljesen boldog voltam akkor is. Mindkét helyzetben jól érzem magam, magányosan és társaságban is.
  
IPM: A környezetvédelem téma megjelent bármilyen szinten a rendszerváltás előtt?

J. &Aacute.: Amikor &Oumlveges professzor ötlete alapján létrehoztak egy természettudományos stúdiót, én lettem az első igazgatója, s ott maradtam tizenhat éven át. A pártállami rendszerben mindez egy kedves, megtírt dolognak számított, hogy laboratóriumokat hoztunk létre, és természetvédelemről, környezetvédelemről beszéltünk, mert a hivatalos politika szintjén mindez teljesen ismeretlen fogalom volt. Én pedig már David Attanborough-t is megelőzve írtam könyvet azzal a címmel: A kék bolygó, valamikor a hetvenes évek elején. A TIT-ben pedig a legjobb embereket sikerült minden témából magam mellé toboroznom, azoknak a kiszorított tudósoknak, kutatóknak a klubja lettünk, akik nem tartoztak a politikai elit által kedveltek közé. A televízióban pedig az első nagy távoktatási programot indítottuk el, a Televíziós szabadegyetemet, benne az első interaktív momentummal, ugyanis a mísor köré negyven konzultációs központot szerveztünk az ország különböző pontjain, ahol adás után az emberek össze tudtak gyílni. Minden témához biztosítottunk szakértő előadókat, és segédanyagokat, még videókazettát is kiadtunk, ami akkoriban óriási dolognak számított.

IPM: Ma az a legmeglepőbb mindebben, hogy igény volt az ilyen összejövetelekre.

J. &Aacute.: Az egy másik kor volt. A Deltának akkoriban negyvenszázalékos volt a nézettsége. Ma a két kereskedelmi televízió együtt visz el összesen ötven százalékot. A Delta nézettsége pedig egy–másfél százalék. S bár az ismerőseim mind azt mondják, hogy a kereskedelmi tévék gagyik, ezért ők csak az ismeretterjesztő csatornákat nézik, az adatok mást mutatnak, hiszen ezek nézettsége nem éri el az egy százalékot sem.

IPM: Nem tartott attól, hogy a geológus szakma kiközösíti, amiért a televízióban aprópénzre váltja a tudását? 
   
J. &Aacute.: Tartottam tőle, de nem ezért, hanem mert a geológiai kutatás során egy olyan elméletet választottam szakterületemnek, ami addig Magyarországon terra incognitánka számított. A hivatalos geológiai kutatás politikai felügyelet alá tartozott, mint minden más. A lemez-tektonika pedig Nyugaton született, tipikus kollektív elmélet, nagy nyugati kutatóintézetek egy-egy felfedezése nyomán állt végül össze egy olyan mozaikkompozíció, amely teljesen ellentétben állt a Föld egészéről alkotott tradicionális elméletekkel, s ez a mai napig is a legjobb modell arra, hogy a Föld fejlődését és jelenségeit meg tudjuk ítélni. Az egyetemi professzorok azonban akkoriban, ha szimpatizáltak is vele, tanítani nem merték, a lemez-tektonika éveken át elhallgatott elmélet volt. Én azonban kívül álltam a hivatalos körökön, ezért elkezdhettem ezzel foglalkozni: több könyvem is megjelent a témában, amelyek bekerültek később az oktatásba is. Kiderült, ok nélkül tartottam tőle, hogy a szakma kiközösít amiatt, mert egy dologra álltam rá, s ráadásként egy tiltott területre. Oktatni kezdtem a lemez-tektonikát az egyetemen, de nem is kell ilyen messzire menni: amikor ma hajnalban az egyik kereskedelmi televízióban elmagyaráztam, mire vezethetők vissza a cunamik és a földrengések, azt is lemeztektonikai alapon tettem.

IPM: Az átlagember mindössze a katasztrófák idején tapasztalja meg a saját bőrén, hogy a geológiának hatása van a mindennapi életére.

J. &Aacute.: Vannak mérések arra vonatkozóan, hogy melyik téma mennyire érdekli az embereket, s földrengéseknél vagy a cunaminál ugrásszeríen megnő az érdeklődés. De való igaz, ezek az ismeretek alapvetően csak egy szík szakmát érdekelnek, egészen addig, amíg egy katasztrófa révén hirtelen izgalmassá nem válnak. 

IPM: Melyik tevékenységét érzi életmíve legfontosabb elemének?

J. &Aacute.: Évmilliók emlékei címmel megírtam Magyarország földtörténetét és leltárba vettem teljes ásványkincsét. Korábban ebben a témában csak egyetemi tankönyvek és jegyzetek léteztek, olyan szakmai nyelven, hogy már egy földrajztanár sem tudta őket használni. Hétévi munkával végigjártam Magyarország minden valamirevaló vízmosását, kőbányáját, ásványlelőhelyét, végigrajzoltam s végigfényképeztem, ebből született meg a könyv, amelyhez hasonló nem volt korábban. A Földtani Társulat pedig végül meglepően pozitívan reagálta le, hogy én egy ilyen, a földtant népszerísítő figura lettem. A társulat tiszteletbeli tagjának választottak, pedig ezt korábban csak a legnagyobb professzorok kapták meg. Viccből azt szoktam mondani: a geológusok között én vagyok a legjobb televíziós, a tévések között pedig a legjobb geológus. Azt az állandó jelzőmet, miszerint én vagyok a világjáró televíziós geológus, jó szívvel elfogadom.

IPM: Amikor ma útra kel, hogyan választ a világban úti célt?

J. &Aacute.: Mivel egyébként nagyon korlátozott lenne, hová tud az ember önerőből eljutni, ezért nem szégyellem, beálltam idegenvezetőnek. Jó húsz éven keresztül, a szabadságom terhére, számtalan kalandos vállalkozást vezettem a világ különböző tájaira. Észak-Koreában olyan orvosoknak és ápolóknak tolmácsoltam, akik korábban, a koreai háború idején egészségügyi szolgálatot teljesítettek ott. Képzeljen el egy utat, ahol a Háborútörténeti Múzeumban egy ilyen társaságnak kell fordítani oroszról magyarra. Valójában ma annyit utazhatnék, amennyit bírok, de az a fajta vagyok, aki csak olyan mértékben tudja élvezni az utazásokat, amennyit tovább tudok adni belőle. Nekem egy olyan út, amiből nem tudok filmet csinálni, vagy cikket írni róla, olyan, mintha nem is lett volna. Ez már-már beteges, tudom. 

IPM: A saját élményei is csak akkor érvényesek, ha meg tudja osztani őket valakivel?

J. &Aacute.: Gyerekes dolog, magam is tisztában vagyok vele. Eddig három alkalommal jártam úgy, hogy elromlott a fényképezőgépem az út során. 1963-ban olyan helyekre jutottam el a Kaukázusban, ahol magyar előtte még nem járt. Egy hónapon át lelki beteg voltam, amiért egy fotót sem tudtam ott készíteni. Ugyanígy jártam az Etnánál is, egy kitörés mellett mentünk el, a legnagyobb lávafolyamot lehetett volna fotózni. Egy amerikaitól kértem kölcsön gépet, hogy meg tudjam örökíteni. Mongóliában is első nap elromlott a gépem, ott véletlenül találkoztam egy geológus barátommal, aki éppen indult haza, és felajánlotta nekem a saját fényképezőgépét.

IPM: Volt olyan feladata televíziósként, ami nem kötődik a geológiához, mégis nagy hatást gyakorolt &Oumlnre?

J. &Aacute.: Készítettem egy portrésorozatot Amerikában élő magyar származású tudósokról, s ilyenkor az ember nagy megelégedéssel konstatálja, hogy milyen okos emberek vannak a magyarok között. Másrészt azonban azt is látja, hogy mindenki egy dologhoz ért nagyon, más területeken azonban ugyanolyan emberi gyengeségekről és tudatlanságról tesz tanúbizonyságot, mint akárki más. Teller Ede például gyílölte a környezetvédelemnek még a gondolatát is, mert azt gondolta, a technikai haladás jelent mindent, és a technika bíneit is csak magával a technikával lehet meggyógyítani. Szerinte nem szabad konzerválni semmilyen állapotot, ha az ellentétes a technika fejlődésével. S mindezt olyan vadul képviselte, hogy semmiféle ellentmondást nem tírt el. Teller volt a legrosszabb riportalany, akivel valaha találkoztam, mert amikor leült, pontosan ott volt a fejében, mit akar elmondani, s miután ő a technika megszállottja volt, minden ellenérvet eleve lesöpört. Egy fehérjekutatással foglalkozó biológustól viszont egy olyan mondatot kaptam, amit megjegyeztem majdnem szó szerint. Azt mondta: azt hinni, mert tudjuk, hogy az élet alapvető építőkövei a fehérjék, már ismerjük az élet titkát, ugyanolyan naivitás, mint ha valaki tudja, hogy a magnószalag a mágnesesség révén tudja, hogyan rögzíthetők a hangok, s azt hiszi, ezzel azt is megfejtette, mitől hangzik úgy Beethoven IX. Szimfóniája. §