Tudósközelben: Czeizel Endre orvos, genetikus

IPM: Mi indította el kezdő orvosként a genetika irányába?

C. E.: Az életem sosem úgy alakult, ahogy képzeltem. Tizenévesként válogatott futballista akartam lenni. Csak azért mentem egyetemre, mert egyrészt jó tanuló voltam, másrészt apám ragaszkodott hozzá, hogy a foci után is legyen valaki belőlem. Azt is apám találta ki, hogy orvosnak menjek, amit én megfogadtam –, s akkor kaptam az élettől az első nagy pofont. Édesapám szobafestő-mázoló kisiparos maszekként dolgozta végig a Rákosi-rendszert, ezért X-es voltam és nem engedtek volna egyetemre. De szerencsémre éppen megnyertük a Vasassal az ifi-bajnokságot, még ifiválogatott is lettem, ezért a csapatom, a Vasas vezetősége elintézte egyetemi felvételem. Ott azután jött életem második nagy pofonja egy májgyulladás képében, ami megpecsételte a futballkarrieremet, hiszen nem tudtam többé a kilencven percet végigjátszani. &Uacutegy gondoltam ezért, ha már ott vagyok az orvosin, legyen belőlem jó orvos.  Az 1956-os forradalom leverése után, november elején bementünk a feleségemmel, aki egyetemi évfolyamtársam volt, a János kórház nőgyógyászatára, ahol kapva kaptak rajtunk, mivel rengeteg orvos disszidált, és szükség volt a mítétekhez asszisztensekre.
 
IPM: Egyből a nőgyógyászat érdekelte?

C. E.: Nem, inkább a szülészet. Ott is ragadtam ezért a János kórházban. Hamarosan azonban szomorúan tapasztaltam, hogy mennyire nem veszik a magzatot emberszámba. Amikor egy asszony elvetélt, ki kellett tölteni egy kétoldalas nyomtatványt, amit az orvosok nagyon utáltak. S mivel a vetélések egy része otthon, többnyire a mellékhelyiségben történt, az elvetélt magzat a WC-kagylóba pottyant, és ott is maradt. Éppen ezért több orvos is azt tanácsolta, hogy ezt kell beírni a kórlapra, és akkor nem kell a nyomtatvány kitöltésével bajlódni.  A magzatot pedig le kell húzni a WC-be… Ráadásul 1956 volt az az év, amikor az abortuszt liberalizálták Magyarországon, ezt követően a magzatgyilkosság tömegessé vált. Később volt olyan év, az 1969-es, amikor 207 ezer abortusz esett 154 ezer születésre! Azt a kis mítőt, ahol az abortuszokat végezték a kórházban, mészárszéknek hívta mindenki. Tudtam, hogy az élet nem a születéssel, hanem a fogantatással indul, ezért nem tudtam beletörődni ebbe a helyzetbe. S akkor fogalmazódott meg bennem életcélként, hogy magzatok életének és egészségének a megmentéséért dolgozzam.

IPM: Ahogy az anya-gyerek kapcsolat is már magzati korban alapozódik meg.

C. E.: &Uacutegy van. Igaz, hogy a fogantatáskor, a két ivarsejt találkozásának köszönhetően jön létre az &Uacutej Életet megalapozó genetikai tervrajz, ezért ekkor dől el, fiú vagy lány, meg jórészt, hogy géniusz vagy kutyaütő, beteg vagy egészséges ember lesz-e belőle.  A fogantatás utáni 9 hónapban válnak a nők anyákká, majd a születés utáni szerető gondoskodásuk, babájuk ölelgetése és becézgetése sokat jelent a csecsemő agyának fejlődése szempontjából is.
 
IPM: Tudósnak készült vagy praktizálni akart?

C. E.: Tudós orvos szerettem volna lenni, de ekkor jött az újabb pofon. Hiába nyertem ugyanis tanulmányi versenyeket az egyetemen, a diplomaosztás után közölték, nem maradhatok az Anatómiai Intézetben oktatóként ellenforradalmi nézeteim miatt. Akkor „ha ló nincs, a szamár is kincs” alapon kerültem az Országos Közegészségügyi Intézetbe. Itt vezetőm, Kertai dr. jóvoltából elkezdhettem a magzatok kórélettanával foglalkozni, emellett bejárhattam a János kórházba praktizálni. A kutatást és klinikai gyakorlatot így össze tudtam kapcsolni, például mi kezdtük el először az elvetélt magzatok kromoszómavizsgálatát. Vizsgálataink szerint a spontán vetélések több mint ötven százalékát a kromoszóma-rendellenességek okozzák. Mindez nem is meglepő, hiszen a fogamzáskor huszonhárom kromoszómapár randevúja zajlik…  

IPM: A hatvanas évek szocialista Magyarországában mennyire volt a genetika szalonképes tudomány?

C. E.: Csak 1965 után, és ez fontos határkő az életemben. Harmincéves voltam, megvédtem a kandidátusi disszertációmat, és azt hittem, visszakerülhetek az egyetemre. Ekkor jött életem újabb pofonja, bár utólag talán hálás is lehetek érte… Ugyan én voltam a legfiatalabb kandidátus, már számos angol közleménnyel még a Nature-ben, meg a Lancet-ban is, de a vágyott állást csak rokoni vagy párttagsági alapon kaphattam volna meg. Ezekből pedig egyikkel sem rendelkeztem. S akkor, 1965-ben Hruscsov megengedte, hogy a szocialista országokban genetikával lehessen foglalkozni. Addig ez „bínös” tudománynak számított, az egyetemen is csak a marxizmus-leninizmus keretében hallottunk róla, mint az imperialisták ármányáról… Jó volt látni ezért is a kromoszómákat a mikroszkóp alatt. Ekkor döntöttem, ha nem kellek a szülész professzoroknak, orvosgenetikus leszek. Megkaptam az Egészségügyi Világszervezet két tudományos ösztöndíjat, előbb Dániába, majd Angliába, ahol tiszta forrásból tanulhattam meg a genetikát.

IPM: Hogyan választott a genetikán belül szakirányt?

C. E.: Sokáig én is azt gondoltam, hogy igazi tudomány a laboratóriumi kutatás. Hamar rá kellett azonban jönnöm arra, hogy e téren nekem nincs esélyem labdába rúgni. Ahhoz a legjobb míszerekre, a legjobb vegyszerekre és állattörzsekre, vagyis temérdek pénzre lett volna szükség. A tízmilliós népességünk a maga centralizált egészségügyével viszont ideálisnak tínt az úgynevezett epidemiológiai kutatásokra, de ennek meg kellett teremteni az alapjait. &Aacutetvettem 1970-ben a Veleszületett Rendellenességek Országos Nyilvántartásának a vezetését, amelyet – sok külföldi szakember szerint – a világ leghatékonyabb ilyen közegészségügyi rendszerévé fejlesztettünk. 1980-ban létrehoztam a Fejlődési Rendellenességesek Eset-Kontroll Monitorját, amely napjainkra a világ legnagyobb ilyen adatbázisát jelenti.
    
IPM: A televíziós szereplései mennyiben változtatták meg szakmai pályafutását?

C. E.: A televízió révén ismert és hírhedt lettem, az emberek elkezdtek szeretni és bízni bennem, ami későbbi orvosi munkásságomra is hatással volt. Kollégáim bizonyos része pedig ettől kezdve utált, ami bizonyos fokig érthető, hiszen valóban sportszerítlen előny, ha valaki azért lesz híres, mert mutogatják a televízióban… A népszeríség számomra nem volt fontos, ugyanakkor rádöbbentem a tömegkommunikáció adta óriási lehetőségekre. Hiszen a 20. század közepe óta mi orvosok már nem „varázslók” vagyunk, ahogy elődeink próbálták elhitetni latin abrakadabra szövegükkel, hanem olyan értelmiségiek, akik meg akarják előzni a betegségeket. A betegségek megelőzése pedig az embereken múlik, akikkel éppen ezért meg kell osztani a tudásunkat. &Iacutegy valóra válhat a József Attila-i álom, miszerint egész népemet fogom nem középiskolás fokon tanítani. A televízió révén – az egészségügyi kormányzat ellenkezése ellenére – el tudtam érni a genetikai tanácsadók létrehozását, majd az optimális családtervezési hálózatot – és ezekre nagyon büszke vagyok.   

IPM: A genetikai tanácsadásra elvben az egészséges pároknak is szükségük van?

C. E.: Nincs, a genetikai tanácsadásra csak a magas genetikai kockázatú párok szorulnak, és az ő arányuk
a népességen belül 10% körül lehet. Viszont ha frontáttörést szeretnénk elérni a gyermekek egészségesen születése érdekében, akkor mindenkinek igénybe kéne venni a tudomány adta lehetőségeket. Magyarországon a koraszületési gyakoriság 9%, a fejlődési rendellenességek előfordulása 4%, az értelmi fogyatékosok aránya 3%, és ezek a számok a korszerí családtervezési módszerek alkalmazásával a felére csökkenthetők. Mindez azért is nagyon fontos (lenne), mivel a nők élete alapvetően megváltozott. Ma ugyan úgy kell dolgozniuk, mint a férfiaknak, éppen ezért a családokban a korábban átlagos gyerekszám 11-ről 1,3-ra zuhant. Éppen emiatt is a gyermek egészségessége nagyon felértékelődött, hiszen a fogyatékos kisbaba megpecsételi elsősorban az édesanya, de az egész család sorsát. A tévésorozataim után nagyon sokan jöttek el úgy genetikai tanácsadásra, hogy azt mondák: „Nincs semmi bajunk, de mindent meg akarunk tenni azért, hogy egészséges kisbabánk legyen.” S tulajdonképpen ezen igény miatt hoztam létre az optimális családtervezési szolgáltatást.

IPM: Amikor egy nő megtudja, hogy terhes, többnyire már nem sok mindent tehet genetikai értelemben a magzatáért.

C. E.: &Iacutegy van! A magyar várandósok általában 8–10 hetesen mennek el a várandósgondozóba, és ekkor a magzat már „készen” van. A főbb szervek és testformák ugyanis a magzati élet 8. hetének a végére már kialakulnak. &Iacutegy éppen életünk legsérülékenyebb 3. és 8. hete között tulajdonképpen még igazából tudomást sem vesznek a magzatról, nemhogy speciális védelmet biztosítanának számára. Az is furcsa, hogy autóvezetésnél, vagy sportoláskor ellenőrzik alkalmasságunkat, a családtervezéskor viszont nem. Nagyon fontos tudatosítani, hogy a fogamzásra is fel kell készülni, hiszen a gyermekvállalás életünk legnagyobb, de legfelelősségteljesebb kihívása is. Az optimális családtervezési tanácsadást a világon először hoztuk létre 1984-ben, nagy örömömre szolgál, hogy több más ország után, 2007-től az Egyesült &Aacutellamokban is bevezetik. Magam a családtervezési rendszer fontos részének tartottam a férfiak bevonását is, mivel így jobb apák válnak belőlük. S éppen az ő vizsgálatuk révén derült ki, hogy a férfiak nemzőképessége az elmúlt néhány évtizedben nagyon megromlott. Fiatal orvos koromban egy magyar férfinak 74 millió ondósejtje volt 1 ml ondófolyadékban, ma pedig mindössze 31 millió. Az ondósejteknek több mint a fele eltínt!

IPM: Mi lehet a felelős, a környezeti ártalom?

C. E.: Az egyik elképzelés szerint ez részben a fogamzásgátló tabletták rovására írható, amelyeket a nők a hatvanas évektől szednek, és a lebomlási termékeiket pedig vizelettel kiürítik. A felszíni vizekből azonban csak a mérgeket és a fertőző kórokozókat szírik ki, senkinek nem jutott korábban eszébe, hogy a hormonoktól is meg kellene tisztítani. A várandósok vagy a csecsemők által fogyasztott vízben ez által olyan női hormonok vannak, amelyek megzavarhatják a fiúk nemi szervének a fejlődését. Nemcsak embernél. Észlelték például, hogy nőtt a hermafrodita halak aránya, valamint a Csendes-óceánban az aligátorok hímvesszőjének a mérete a harmadára csökkent. A másik gyanúsított a DDT, ez a korábban elsősorban szúnyogirtásra használt vegyület, amely beépül zsírszövetünkbe, mintegy 20–30 évre, és bomlástermékei anti-androgén hatásúak, vagyis közömbösítik a férfihormonok hatását. Többféle teória létezik tehát,
a tényt, vagyis a férfiak ondósejtszámának a felére csökkenését azonban a nyugati világban mindenütt észlelik. Ráadásul közben ötszörösére nőtt a hererák aránya. A hererák régen az idős férfiak ritka betegsége volt, ma azonban a húsz-harminc éves férfiak leggyakoribb rákja.
      
IPM: Miért nem lehet erről hallani a médiában?

C. E.: Hát mert ott most a „Való-világ” a fontos… A skandináv országokban már az iskolában megtanítják
a fiúknak, hogy havonta egyszer zuhanyozás közben önvizsgálatot kell tartani. Nagyon könnyí ugyanis észrevenni a herék nagyságának és formájának a megváltozását, és éppen ezért ezekben az országokban jóval alacsonyabb a hererákosok halálozási aránya. Érdekes módon a skandináv országokban gyakorta a lányok veszik észre a fiúkon e változást. Nálunk nem, úgy látszik, a szemérmesebb lányok nem nagyon nyúlnak a fiúk heréjéhez.
 
IPM: Melyik eredményét tartja élete legnagyobb sikerének?

C. E.: A magzatvédő vitamint. Egy angol orvos figyelt fel arra, hogy a szegényebbek gyerekei között több a fejlődési rendellenesség. A leglogikusabb magyarázatnak a táplálkozás eltérését tartotta, hiszen a gazdag, jómódú ember azt eszi, amit szeret, és ami egészséges, a szegény meg eszi, amihez hozzájut, ahogy az USA-ban mondják:
a szemetet. &#336 vetette fel, hogy ki kellene egészíteni a várandós táplálkozását az élet alapelemeiből, vitaminokból, nyomelemekből, ásványi sókból álló kombinációval, mégpedig a magzat kialakulási időszakában. Nekünk az optimális családtervezésben minden évben volt 2-3000 párunk, akik eljöttek még a fogamzás előtt, mert mindent meg akartak tenni egészséges utódjuk világra jöttéért. Az ő segítségükkel tudtuk ellenőrizni a magzatvédő vitamin hatásosságát. E kutatás öt évig tartott és igazoltuk, hogy ezzel a kombinációval a nyitott gerinc és az agyhiány kilencven százalékát, a szívrendellenességek felét, a vese-rendellenességek negyven százalékát, a végtaghiányoknak pedig a harminc százalékát ki lehet védeni. &Oumlsszességében négyről két százalékra lehet tehát csökkenteni a fejlődési rendellenességek arányát!

IPM: Volt egy olyan ötlete is, hogy a lisztet eleve folsavval kéne dúsítani.

C. E.: Igen, a magzatvédő vitaminok a B2-, B6-, B12-vitamint és a folsavat, folátot foglalják magukba. A legfontosabb az utóbbi, a táplálékban lévő természetes formáját nevezzük folátnak, míg a gyógyszergyárakban szintetizált tablettás formáját folsavnak. A folátot egyébként Lucy Wills neví angol orvosnő fedezte fel 1931-ben. &#336 B11-nek szerette volna elnevezni, mert valójában a B12 ikerpárja. A tudományt azonban akkor is a férfiak uralták, s ők már azt is rossz néven vették, hogy egy nő fedezte fel ezt a vitamint –, ráadásul még nevet is akar neki adni… Hetvenöt év elteltével most készülünk rehabilitálni Lucy Willst, a folátot-folsavat együtt ezért javasoljuk B11-re átkeresztelni. A magzatvédő vitamin alkalmazásának legnagyobb gondja, hogy a nők fele nem tervezi a terhességet, a magzatvédő vitamint viszont a fogamzás előtt egy hónappal el kéne kezdeni szedni, hogy a hatása érvényesüljön a magzati fejlődés korai (3. és 8. hete közötti) időszakában. Emiatt támadt az ötletem, hogy valamelyik gyakran fogyasztott táplálékba kellene beépíteni a folsavat. Az Amerikai Egyesült &Aacutellamokban 1998. január 1-je óta kötelező a lisztet folsavval dúsítani, vagyis ott már mindenki ilyen kenyeret fogyaszt.

IPM: Magyarországon miért nem dúsítják a kenyeret folsavval?

C. E.: Nehéz megmondani, noha mindent megtettem érdekében. De hát igaz, senki nem lehet próféta a saját hazájában. Pedig mindössze egy forinttal nőne tőle a kenyér ára, és ezzel a fejlődési rendellenességek drasztikusan csökkennének. Ráadásul az USA-ban észlelték a szív- és érrendszeri halálozások, így az infarktus és az agyvérzés arányának a mérséklődését is. Közben az is kiderült, hogy a táplálkozási hiány csak másodlagos, elsődleges egy génpár meghibásodása. A táplálkozás révén szervezetünkbe kerülő fehérjék lebomlásakor egy méreganyag, az úgynevezett homocisztein keletkezik a vérünkben és szöveteinkben. Éppen ezért ezt gyorsan méregteleníti egy enzim, amit egy génpár irányít. E génpár mindkét tagja meghibásodott a magyar emberek 11%-ában, míg másik 45%-ban a génpár egyik tagja hibás.

Az ilyen emberek nem vagy rosszul méregtelenítik a homociszteint, amelynek szintje ezért kórosan magas a szervezetben. Az ilyen asszonyok magzatjában alakulnak ki az említett fejlődési rendellenességek, de a homocisztein lerakodik az érfalban is és a korai érelmeszesedés szálláscsinálója lesz. Óriás szerencsénkre a magzatvédő vitaminok – az említett génhiba ellenére – ráveszik a méregtelenítő enzimet feladata teljesítésére, és ez által a szervezet képes lesz méregteleníteni a homociszteint. A liszt folsavval és B-vitaminnal történő dúsításával tehát az egészséges születések arányát és a halálozások számát is csökkenteni lehetne. Mégsem tudom elérni hazai alkalmazását, ez életem legnagyobb kudarca. Az Egyesült &Aacutellamokat követte már Kanada, Chile, Brazília, Mexikó is, ahol ennek hatására 50%-kal csökkent bizonyos fejlődési rendellenességek, 20%-kal pedig a szív- és érrendszeri halálozás aránya. Európában &Iacuterország és Ausztria most döntötte el e lisztprogram kötelező bevezetését. E programok beindításához kikérték a tanácsomat, és ilyenkor csodálkozó szemekkel kérdezik, hogy nálunk mi van? Nem értik a magyar helyzetet, mert általában nevemhez kötik a magzatvédő vitaminok hatékonyságának az igazolását. Talán ha nem én találtam volna ki, már rég bevezették volna itthon is.
 
IPM: Gondolja, hogy mindez a béranyaper szerencsétlen utóhatása?

C. E.: Nem, hiszen a magzatvédő vitamin hatékonyságának az igazolása az 1990-es évek elején történt, az említett szomorú esemény pedig 1996 nyarán kezdődött. Csehák Judit egészségügyi miniszterként kért, hogy tegyünk meg mindent az abortuszok számának csökkentése érdekében. A semmiképpen nem vállalható terhességek legemberibb megoldása az örökbeadás. Elvállaltam ezért az örökbeadást népszerísítő programot. Nem lett volna szabad, mert nem láttam át a veszélyeit. Más kérdés, hogy ennek köszönhetően 70 magzat, és talán néhány várandós életét megmentettük. Volt azonban 4 olyan roma, és egy idegbeteg várandós, akinek magzatát itthon senki sem kívánta örökbe fogadni. Ekkor amerikai orvosok, illetve egy magyar származású asszony segítségével Magyarországra utaztak a külföldi örökbefogadók és itt legálisan megtörtént az örökbeadás. Az említett aszszony azonban elindította saját akcióit is (pl. újsághirdetések révén), és sajnos két munkatársamat is sikerült behálóznia. &Iacutegy 3 olyan várandós is külföldre került, akiknél itthon megoldottuk az örökbeadást. Ezen asszonyok tisztességét jelzi, hogy a bírósági tárgyaláson elmondták: velem a magyarországi örökbeadásban egyeztek meg, és későbbi döntésükhöz semmi közöm nem volt. Mégis, ez az „ügy” lett életem legnagyobb keresztje, hét évig jártam gyanúsítottként a rendőrségre, majd a bíróságra, és az ezzel kapcsolatos események soha be nem gyógyuló lelki sebet ejtettek bennem.

IPM: A genetika is olyan terület, ahol az orvos óriási felelősséget vesz a vállára, tulajdonképpen sokszor Istent kell játszania.

C. E.: Valóban a tudomány isteni hatalmat ad a kezünkbe, és mi erre még nem vagyunk felkészültek. Ráadásul a rendszerváltást követően az orvosok körében kialakult az a „defenzív” magatartás, ami elsősorban önmaguk védelmére szolgál. Erre jó példa, hogy ha a várandósság alatt gyógyszert szed az asszony, sok orvos szerint meg kell szakítani a terhességet! Pedig az Európában forgalmazott mintegy 8200 gyógyszer között mindössze 37 olyan van, ami bizonyítottan növeli néhány százalékkal a rendellenességek előfordulását. A gyógyszergyárak is tisztességtelenül járnak el önmaguk jogi védelme érdekében, amikor szinte minden gyógyszer használati utasításába beírják, hogy terhesség alatt nem szedhető. Az elmúlt héten két pánikbeteg is járt nálam, akiknek az orvosuk azt mondta, nem lehet gyerekük, mert a gyógyszert nem szedhetik a terhesség alatt, ezek nélkül viszont meg fognak bolondulni. Ezzel szemben be tudtuk bizonyítani, hogy a terhesség alatt gyógyszerekkel kezelt pánikbetegek magzatjaiban semmivel sem gyakoribb a rendellenességek aránya. Ha viszont a pánikos vagy depressziós várandós nem kapja meg a szükséges gyógyszereket, olyan rosszul érzi magát – és ez által a magzata is –, hogy 30%-kal nő a fejlődési rendellenességek kockázata. Ugyanez igaz 38,5 fok feletti lázra is, ha ilyen előfordul a várandóság második hónapjában, és nem adnak lázcsillapítót. A magas láz ugyanis rendellenességet okozhat.   

IPM: De hogyan tudja ilyenkor saját vállára venni ezeket a kockázatokat?

C. E.: Jogos a kérdése. Magam ezeknek az asszonyoknak azt mondom, garanciát vállalok azért, hogy náluk –
e gyógyszerek szedése ellenére – nem magasabb a fejlődési rendellenesség kockázata, mint a magyar átlag. A tanácsadást követően a döntő többség kihordja magzatát és csaknem mindig egészséges kisbabájuk születik. Ugyanakkor persze tudom – és aggódom is miatta – hogy 100 baba közül 4 rendellenesen fog a világra jönni, mivel ez
a magyar átlag. Mégis azt gondolom, vállalom ezt a kockázatot a 96 világra jöttéért. Hiszen az a 4 sem a gyógyszer miatt születik rendellenesen, hanem sajnos a létező általános kockázat miatt. Ezt lehetne csaknem felére csökkenteni a magzatvédő vitaminnal!

IPM: Miért a tehetség genetikai kutatását választotta hobbiként? A saját tehetsége izgatta?

C. E.: A feleségem is gyakorta ezt mondogatja… Magamnak két indokom van. Sokszor voltam Amerikában és ott nagyon irigyeltem azt a gyakorlatot, hogy a professzorok nyugdíjasként valamelyik hobbitémájukkal foglalkoznak. Orvosként túl sok bajjal: rendellenességgel, fogyatékossággal, halállal szembesültem. Arra gondoltam, nyugdíjasként jó lenne megismerni az élet napos oldalát, és a legnagyobb természeti kincsünkkel: az emberi tehetséggel-talentummal foglalkozni. Itt is tévedtem, nincs nagyobb istencsapás, mint géniusznak születni!

IPM: A zsenialitás többnyire együtt jár a komoly lelki sérülésekkel, s ha kezelik a lelki betegséget, a zsenialitás is eltínik.

C. E.: Huszonegy magyar költőgéniuszt vizsgáltam meg, közülük tizenhat volt mániás depressziós. Petőfi 26 évesen halt meg, Csokonai 30, József Attila 32, Radnóti 35, Balassi 40, Madách 41, Ady 42 évesen hunyt el, szomorú belegondolni, mit vittek el magukkal. Aztán a tudósok következtek, csalódottam kellett tapasztalnom, hogy nincs tudós géniuszság abban az értelemben, ahogy van zenei vagy poéta géniuszság. Nagyon okosnak kell lenni, meg kreatívnak és meg kell találni az alkotáshoz szükséges körülményeket. A tudósaink annyira okosak voltak, hogy „időben leléptek”, amikor felismerték „a magyar kripta” veszélyeit. Ezek az idézetek tőlük származnak, elkeserítők, de legalább tanulni kellene belőlük. Most a festőkkel foglalkozom, túl vagyok már Munkácsyn, Rippl-Rónain, Kondoron, Egryn: egyiknek sincs gyereke. 
 
IPM: Csontváryról nem is beszélve…

C. E.: Igaza van, de az ő életében még nő sincs. Szilárd Leó is azt vallotta egyébként, hogy ha igazi nagy tudós akarsz lenni, mondj le a szexről, az csak elveszi az eszedet. A tudósokra az is jellemző, hogy nem válnak el. Ilyenkor apám mondása jut eszembe: tanuld meg, fiam, a második feleséged sem lesz jobb, mint az első. A tudósok szerelmi életüket is alárendelik a munkájuknak, és tudják, a válás rengeteg energiát emészt el. Csak Neumann János és Bay Zoltán felesége mondta fel házastársi kapcsolatukat, mivel nem tudták elviselni uruk munkamániáját. Szent-Györgyi pedig azért vált el, mert rájött felesége leszbikusságára.

IPM: Néhány éve jelentették be, hogy megtalálták a homoszexualitás génjét. Ebben az esetben is csak hajlamosító tényezőről van szó?

C. E.: Igen, olyan formában, mint a balkezességnél. Ki lehet végül is verni a gyermekből „rossz” kezének használatát, csak akkor egész életében ügyetlen lesz a „jobb” kezével. Szegény Pilinszky jut eszembe, aki homoszexuális hajlamú volt, mégsem volt soha férfi partnere, mert Isten-félő emberként azt bínnek tartotta. Amikor az ő életét dolgoztam fel, elolvashattam a levelezését. Elszomorító volt megismerni első feleségének házasságuk után rövid idővel írt sorait: „János, én ugyanúgy imádlak, mint szerelmünk hajnalán, de ezt a maszatoltást az ágyban inkább hagyjuk abba”. Még elképzelni is rossz, ha minket, heteroszexuális férfiakat kényszerítenének homoszexualitásra. Hiszen a költő ezt tette ellenkező előjellel magával, bizonyára ezért is menekült az italhoz… Vannak, akik az elektrosokkig is képesek elmenni e hajlamuk kiirtása érdekében. Mások viszont vállalják e biológiai kisebbséghez való tartozásukat – van, aki még élete árán is. Két éve jött el hozzám egy vidéki család. Fiuk akkor szerelt le a katonaságtól, s bevallotta másságát. A szülők, különösen az édesanya, ezt nem tudta elfogadni. Az anya hisztérikus sírása közepette mondta nekem, he nem „gyógyítjuk meg” fiát, öngyilkos lesz. A fiatalember nem kívánta magát semmiféle gyógykezelésnek alávetni. Két hónappal később az édesapa felhívott és csak annyit mondott: „Meghalt”. Visszaemlékezve rájuk, megkérdeztem: „A felesége?” A válasz még inkább megdöbbentett: „Nem, a fiam, a padláson felakasztotta magát.”

IPM: Mi történik majd akkor, ha a szülők dönthetik el a genetikai vizsgálatok nyomán, hogy akarnak-e homoszexuális utódot?

C. E.: Remélem, erre soha nem kerül sor. Nemrég fejeztük be egyik uniós kutatásunkat, ötezer fős mintát – döntően pedagógusokat, védőnőket, orvosokat – kérdeztünk meg a magzatokban talált bajok megítélését illetően. Az utolsó kérdés úgy szólt, ha megtudná, hogy a szíve alatt hordott magzat nagy valószíníséggel homoszexuális lesz, megtartaná-e. Hihetetlen, a válaszok szerint 92%-uk elvetetné, mindössze 8% tartaná meg. &Iacutegy azután a jövőben a Leonardo, Michelangelo, Pilinszky, Ferencsik, Mensáros nagyságrendí mívészek nem születhetnének meg. §