A legősibb babonák egyike, hogy csomót kötünk a zsebkendőnkre, ha nem szeretnénk elfelejteni valami fontosat. De miért is?
Egészen a 19. századig mindenféle csomónak mágikus erőt tulajdonítottak. A betegségeket is úgy próbálták elízni, hogy rituálisan hozzácsomózták valamilyen fonalhoz. Ezért is tartották számos kultúrában károsnak, ha valaki egy csomót egyszeríen kibontott. Más véleményen voltak a svájci Aargau kanton lakói: ők úgy tartották, hogy ha fáradságos munkával kibogoznak egy csomót, azzal az ott fogva tartott átok egyszeríen megsemmisül. A babona még abból a német mondásból is eredhet, miszerint „Der Knoten ist geplatzt” (azaz „szétpukkadt a csomó”, melynek magyar megfelelője a „megtört a jég”), amit akkor mondunk, ha egy kényes szituáció megoldódik. A sziléziaiak sem szerették a csomókat, hitük szerint a csomó a fogamzást gátolja, ezért a menyasszonyok ruháján nem is lehetett semmiféle csomó. A csomók akár betegségek, átok, fogamzás és még sok minden más „elkötéséért” felelhettek, sőt, még arra is alkalmasak voltak, hogy egy ember rajongását és híségét „megkössék”. Vagy akár egy gondolatot is, amelyet semmiképpen sem szabadott elfelejteni. A csomót állítólag már a bibliai időkben is használták, nehogy valami feledésbe merüljön. Mózes negyedik könyvében Isten azt parancsolja az izraelita vezetőnek: „Szólj Izrael fiaihoz, és mondd nekik, hogy készítsenek maguknak rojtot ruháik szögleteire nemzedékeiken át, hogy nézzétek azt és emlékezzetek az Örökkévaló minden parancsolatára” (4Mózes 15:37.).
