Ópium – A boldogságos nyugalom ára

A máknövény gubójából származó ópiumot az európaiak fedezték fel, de ázsiaiak szoktak hozzá; Európa először rákényszerítette &Aacutezsiát a fogyasztásra, később eltiltotta tőle, végül maga esett bele a csapdájába – sommásan ez az ópium története.Nem deríthető ki pontosan, hogy az emberiség mikor fedezte fel az ópiumot. Van, aki tudni véli, hogy a ciprusiak már i. e. 2000 körül kereskedtek vele, de ennek nincs konkrét nyoma. Minószi és mükénéi szobrokon egyesek – jellegzetes bemetszéseket viselő – mákgubókat vélnek felismerni a szobrokon, sőt mi több, a mákgubókkal feldíszített alakok arcán az ópiumbódulat tüneteit is azonosítani tudják. Mindez hit kérdése. A dísz ugyanúgy lehet mákgubó mint gyöngy, az arckifejezés tükrözhet ünnepélyes örömöt vagy bódulatot, kinek-kinek tetszése szerint. Az viszont már tény, hogy az ókori orvosok tudtak az ópiumról, és részletesen beszámoltak fajtáiról, begyíjtéséről és felhasználásáról. Elsőként talán Hippokratész (i. e. 460–377), majd Arisztotelész (i. e. 384–322) és Theophrasztosz (i. e. 373–288) írta le azokat a körkörös vagy hosszanti bemetszéseket, amelyekkel egy tejszerí, de idővel beszáradó folyadék (az ópium) termelésére lehet rábírni a mákgubókat. Azt is megemlítették, hogy az ópium altató hatású, sőt, bürökkel keverve könnyí halálhoz segíti az arra vágyókat. A továbbiakban minden jelentősebb görög (pl. Dioszkoridész, Galénosz) és római orvos és természettudós (pl. az öreg Plinius) foglalkozott az ópiummal.

Érdekes, hogy sem a görögök, sem a rómaiak nem jöttek rá arra, hogy az ópium élvezhető, épp ellenkezőleg, kis dózisban gyógyszernek, nagy dózisban veszélyes méregnek tartották, és óva intettek túlzott használatától. A görög–római civilizáció hanyatlásával Európában feledésbe merült az ópium, hagyományát azonban megőrizték e civilizáció szellemi örökösei, az arabok (sokan nem tudják, hogy az ókori görög mívek jelentős része arab fordításban maradt ránk). Az ópium valószíníleg arabok közvetítésével jutott el Kínába, ahol az ezredforduló környékén említik meg először. Egyesek szerint India volt a közvetítő, ez azonban kevéssé valószíní, hiszen Kína és India között hatalmas természeti akadály, a Himalája tornyosul, míg az arabok közvetlen kapcsolatban voltak Kínával már a mongol invázió előtt (a buddhizmus is kerülő úton, Közép-&Aacutezsián keresztül jutott el Kínába; valószínítlen, hogy az ópium átjuthatott ott, ahol a hit kerülőre kényszerült).

A kínaiak eleinte ugyanúgy gyógyszerként használták, mint a görögök. Az ópium élvezetének szokása viszonylag későn alakult ki – valószíníleg a XV. században, Perzsiában –, ettől kezdve azonban futótízként terjedt. Száz évvel később a Portugálok már vagyonokat kerestek azzal, hogy ópiumot szállítottak Indiából Kínába, és még nagyobb vagyonokat, amikor a spanyolok rájöttek, hogy az ópium vonzereje fokozódik, ha összekeverik dohánnyal, és pipából szívják. A XVII. században a hollandok Jáván szereztek monopóliumot az ópium kereskedelmére, a XVIII. században pedig az angolok vették át a vezető szerepet azzal, hogy rátették kezüket a bengáli mákültetvényekre, és így monopolizálhatták a kínai ópiumkereskedelmet. Az üzlet annyira jövedelmező volt (a haszon elérte a 400%-ot!), hogy senki sem tudott ellenállni neki. Mivel a bengáli ópium angol kézen volt, az amerikaiak Törökországból kezdtek ópiumot szállítani Kínába, a nyugat-indiai hercegségek pedig megszervezték saját kereskedelmi hálózatukat.

A XIX. század elejére az ópiumfüggőség katasztrofális méreteket öltött Kínában, ezért mozgalom indult ellene, amelynek élére a császár állt. Az ópiumellenes törvények azonban sértették az angolok érdekeit, így kitört a háború (az első és második ópiumháború 1840–42, illetve 1856–58 között). A győzelem az angolok oldalára állt, így Kína kénytelen volt liberalizálni az ópiumkereskedelmet. A XIX. század végére az ópiumot a Balkántól Mandzsúriáig mindenhol termelték.A XIX. század folyamán Európában azonosították az ópium hatóanyagait (az opiátokat): 1806-ban a morfiumot (amelyet Morpheuszról, az álom görög istenéről neveztek el), 1832-ben a kodeint, 1848-ban pedig a papaverint, sőt, egy angol vegyész 1874-ben létrehozta az első félszintetikus opiátot, a heroint (diacetil-morfint). Ezeket Európában gyógyszerként alkalmazták, kábítószerként csak elvétve. Komolyabb gondot egyedül az orvosi rendelvényre szedett heroin okozott. E vegyület neve az angol „hero” (hős) szóból ered: aki bevette, úgy viselte a fájdalmat, mint egy hős. Sajnos egyúttal hozzá is szokott. Észak-Amerika kevésbé volt szerencsés, mint Európa. Az ópiumszívás szokását kínai bevándorlók honosították meg, és már a XIX. század végén komoly gondokat okozott, főleg a nagyvárosokban.

A kocka a XX. század elején megfordult: az Egyesült &Aacutellamok (bár korábban maga is kivette részét az ópiumkereskedelemből) egyre határozottabban lépett fel az ópium ellen. A mozgalom protestáns egyházi körökből indult ki, és részben erkölcsi megfontolások, részben azok a riasztó orvosi jelentések motiválták, amelyek a heroin hatásairól számoltak be. Első lépésként az amerikaiak betiltották az ópiumot a Fülöp-szigeteken (1906; ekkor a Fülöp-szigetek már amerikai gyarmat volt), 1909-től kezdve pedig konferenciák sorozatát hívták össze, hogy kikényszerítsék az ópium nemzetközi betiltását. Részleges sikert értek el. Határozatok születtek, de ezeket nem írta alá minden érdekelt fél, és aki aláírta, az sem vállalt többet, mint azt, hogy saját hatáskörében korlátozza az ópium kereskedelmét. Az Egyesült &Aacutellamok azonnal (1914-ben) életbe léptette az egyezményt, sőt „túlteljesítette” előírásait, mert nem csak az ópium kereskedelmét korlátozta, de birtoklását is büntethetővé tette, amennyiben a birtoklást nem indokolták orvosi vagy tudományos megfontolások. Anglia csak 1920-ban adta be a derekát, amikor betiltotta az ópiumot és a morfiumot, de legalizálta a heroint, mint az ópiumfüggőség ellenszerét (!).

Az ópiumot végül a Népszövetség is betiltotta, az intézkedések hatékonysága azonban hagyott maga után némi kívánnivalót. A II. világháború után az ENSZ vette kézbe a dolgot, és 1961-ben minden ópiummal kapcsolatos tevékenységet betiltott, kivéve a gyógyászati alkalmazást és a tudományos kutatást. A kommunista Kínában 10 év alatt megszüntették a drogkereskedelmet, így az Egyesült &Aacutellamok és Nyugat-Európa vált az ópium és a heroin legnagyobb piacává.A tiltások hatására a termelésben részt vevő országok köre fokozatosan szíkült, de a polgárháborús, nehezen megközelíthető, rosszul ellenőrzött területeken (például az „arany háromszögben” (Burma, Thaiföld, Laosz), Afganisztánban, Közép- és Dél-Amerikában) a termelés fokozódott. A gyarmati közigazgatás szerepét – amely alig száz évvel korábban még háborúzni is hajlandó volt, hogy az ópiumkereskedelem szabad maradjon – bínszövetkezetek (a Távol-Keleten gerillavezérek) vették át, amelyek egyre tudatosabban és kreatívabban használják ki a piaci lehetőségeket. Egyelőre nekik áll a zászló: a fogyasztás világszerte növekszik, és mindig többet követel, mint amennyit termelni lehet.

Szív, injektál…
Ópiumalkaloidok az egész növényben vannak, de csak a gubó tejnedvében fordulnak elő jelentős mennyiségben. Ha a gubón hosszanti, vagy körkörös metszéseket ejtenek, fehéres nedv csorog ki belőle, amely 10–12 százalék morfiumot, 5–6 százalék narkotint, 0,2–0,8 százalék kodeint, 0,15–1 százalék papaverint, és néhány más alkaloidot tartalmaz. A gubó nedve levegőn megszilárdul, és besötétedik. Ez az ópium. Megehető, cigarettába csavarva vagy pipából elszívható, de nem injektálható be, mert ahhoz nem elég tiszta.A heroint morfiumból állítják elő, ecetsav-anhidrides vagy acetil-kloridos acilezéssel (magát a morfiumot ópiumból vonják ki). Tiszta heroint ritkán forgalmaznak, mert veszélyesen hatékony; általában tejporral, cukorral vagy keményítővel keverik. Mivel a heroin keserí, íze elárulja, hogy mennyire hígították fel. Hogy a vásárlót félrevezessék, egyesek kinint is tesznek a keverékbe. A hatóanyag koncentrációja általában 1 és 10 százalék között mozog.

A keretek tehát tágak, ezért a túladagolás (vagy éppen aluladagolás) veszélye meglehetősen magas. A heroin – akárcsak az ópium –, megehető és elszívható cigarettából is. Hatása azonban annál erősebb, minél gyorsabban jut be a vérbe, ezért egyesek orron át szívják be (ahol a nyálkahártyán keresztül szívódik fel), mások izomba vagy vénába fecskendezik. A cigarettából szívott heroin hatása 10–15 perc múlva, az izomba adott injekció hatása 5–8 perc múlva, az intravénásan befecskendezett heroin hatása másodperceken belül jelentkezik.

Boldog nyugalom…
Az ópium és heroin – akárcsak a többi drog – becsapja az idegrendszert. Egyes idegsejtek ugyanis olyan anyagokat állítanak elő, amelyek szerkezete hasonlít a mák gubójában található anyagokhoz. Gyíjtőnéven opiátoknak neveznek minden ópiumszerí anyagot, az idegrendszer által termelt anyagokat pedig – megkülönböztetésül a növényi, és szintetikus opiátoktól –, endogén (vagyis „belül keletkező”) opiátoknak nevezték el. A négy legfontosabb endogén opiát a leu-enkefalin, dinorfin, met-enkefalin, és ß-endorfin nevet viseli . Mind a négy idegrendszeri jelátvivő anyag, vagyis információt közvetít. A hatás legtöbbször gátló jellegí: az endogén opiátok, „altatják” az idegsejteket.Endogén opiátokat az idegrendszernek csak néhány sejttípusa termel, így csak néhány idegrendszeri jelenségben játszanak szerepet (lásd alább). A jelátvivő folyamatok legfontosabb tulajdonsága a szabályozottság: az idegsejtek mindig annyi opiátot termelnek, amennyire szükség van, és azokat oda juttatják el, ahova kell. Az ópium és a heroin felborítja ezt az egyensúlyt, mert nagy mennyiségben kerül a szervezetbe, és mindenhova eljut. Az ópium és a heroin tehát megzavarja az agymíködést – történetesen olyan szerencsésen, hogy ez kellemes bódulatban nyilvánul meg. Ezért élvezhetők.

Az endogén opiátok hatásait úgynevezett receptorok közvetítik. Ezek fehérjemolekulák, amelyek felismerik
az opiátot, és közvetítik hatásait. Az opiátoknak többféle receptora van, amelyek az ópiumban található molekulákat – eltérő alakjuk miatt – nem egyformán jól ismerik fel. Ezzel magyarázható, hogy növényi opiátok (morfium, narkotin, kodein stb.) és a heroin hatása nem egyforma. Van, amelyik jó közérzetet idéz elő, más opiátok viszont a köhögést csillapítják, vagy a fájdalmat csökkentik, attól függően, hogy az idegrendszernek melyik, és hányféle receptora ismeri fel őket.

• Fájdalomcsillapítás A legtöbb opiát fájdalomcsillapító. Ezt a gerincvelőben található idegsejtek „becsapása” által érik el. A fájdalomérzet ugyanis a gerincvelőn keresztül jut el az agyba, és itt találhatók azok az idegsejtek is, amelyek a fájdalomérzést tompítják. Első pillantásra különösnek tínhet, hogy a szervezet tompítani képes a fájdalmat, de erre szükség van. Képzeljünk el valakit, akinek menekülnie kell (mondjuk egy ragadozótól), de közben nagyon fáj a lába (mert megharapták). Sántikálva nehéz futni, ezért az agy elnyomja a fájdalmat – az ember pedig fut, mint a nyúl. A fájdalmat olyan (agytól a gerincvelő felé haladó, tehát leszálló) idegsejtek nyomják el, amelyek endogén opiátokkal „dolgoznak”. A morfium ugyanúgy elnyomja a fájdalmat, mint az endogén opiátok, mert az idegsejtek nem tudnak különbséget tenni az idegrendszeri, és növényi eredetí opiátok között.

• Eufória Az agyban található egy idegközpont, amely hozzájárul a kellemes közérzet kialakulásához – az egyszeríség kedvéért nevezzük itt „boldogságközpontnak”. Az opiátok a boldogságközponton keresztül fejtik ki hatásaikat, mégpedig azáltal, hogy serkentik egy másik jelátvivő anyag, a dopamin termelését. A legtöbb drog így hat. Ami az ópium és heroin élvezetét sajátossá teszi, az valószíníleg a nyugalom érzése. Ez elsősorban annak köszönhető, hogy az opiátok (a dopamintermelés fokozása mellett) többnyire gátló hatást fejtenek ki, így nyugtatóként hatnak. Az ópium tehát egyszerre hat boldogságpótlékként és nyugtatóként, ami sajátos keverék; egyetlen más kábítószer sem „hozza” ezt a kettőt együtt.

• Más hatások Opiátokra érzékeny idegsejtek sokfelé találhatók az idegrendszerben, ezért az ópium és a heroin hatásai nem korlátozódnak az eufóriára. A rekeszizom mozgató idegsejtjein keresztül például gátolják a légzést, olyannyira, hogy egy nagyobb dózistól az ember megfullad – túladagolás esetén ez a leggyakoribb halálok. A szemmozgató ideg központján keresztül az opiátok összeszíkítik a pupillát, az agytörzs „area postrema” nevezetí központján keresztül a hányingerre és hányásra hatnak, az agytörzs más régióiban pedig csillapítják a köhögést.

Bezárkózás és megnyílás
Az ópiumot állítólag könnyebb szívni, mint a marihuánát, mert kevésbé kaparja a torkot. &Iacuteze enyhe, tömjénszerí, különbözik a rendes, és a marihuánás cigarettától is. Hatására nyolc–tíz órás fenséges, lassú boldogság lesz úrrá a fogyasztón; megszabadul nyugtalanító gondolataitól, jóindulat és elégedettség tölti el, és egyfajta intellektuális megvilágosodás hatja át. Mindeközben félálomszerí állapotba kerül, és tudatát olyan képek töltik ki, amelyek feleúton vannak a fantázia csapongása és a valódi álmok között. A fogyasztó magába fordul, és elmerül érzéseinek és élményeinek elemzésébe. Olyasmiket fedez fel magában, amelyekről korábban fogalma sem volt, és a legegyszeríbb környezetben is hallatlan elégedettség lesz úrrá rajta. Néha „kinyílik” és felfokozott gyönyörrel fogadja be a külvilág élményeit. A bezárkózás és megnyílás – akárcsak az álmok –, irányíthatók. Érdekes hatás a bőr érzékenységének megváltozása. Ha a drogos egyedül van, ez viszketegségben, és a vakarózás kéjes élvezetében merül ki; ha szerelmespárok egyszerre lőtték be magukat, végtelen élvezetet lelnek egymás simogatásában és dédelgetésében.

A heroin által keltett érzések (amit angolul „rush”-nak neveznek) nagyon hasonlítanak ahhoz, amit az ópium alakít ki, csak intenzívebbek. Tipikus érzés a testet eltöltő melegség, euforikus boldogság, és a mindent betöltő nyugalom. A szívverés és a légzés lelassul, de ez – kivéve, ha a heroint túladagolták – nem zavaró. A hatás, mint fent említettük, nemcsak a dózistól, hanem a szervezetbe jutás sebességétől is függ, ezért aki rákap a heroinra, előbb-utóbb hozzászokik az injekcióhoz is.A lecsengő fázisban fennmarad a kábaság, a bőr viszketni kezd,hányinger és szorongás alakul ki, néha (ritkán) rémálmok és hallucinációk formájában is.

Opioid függőség…
Az ópium és heroin a „kemény” drogok mintapéldái, amelyek liberalizálásáért még a legszabadelvíbb álláspont képviselői sem törnek lándzsát. A hozzászokás gyorsan kialakul (napi gyakoriságú rekreációs használat mellett akár néhány hét alatt is), aki pedig függésbe kerül, annak állandó és ütemes utánpótlásra van szüksége. A függő személy pszichikailag és életmódja szempontjából a drog rabszolgájává válik, és nagyon nehezen szabadul – ha képes egyáltalán kiszabadulni ebből a rabságból. Azt, amit az opiátok kialakítanak, fizikai függőségnek szokás nevezni, mintegy megkülönböztetésül a pszichikai függőségtől, amelyet az úgynevezett lágy drogoknak tulajdonítanak. A pszichikai és fizikai függőség között azonban nem olyan éles a határvonal, mint sokan gondolják.

Ha valaki függővé vált, az ópiumra és a heroinra szinte folyamatosan szüksége van. Már nyolc–tíz órával az utolsó heroininjekció után jelentkeznek az elvonás első – eleinte enyhe – tünetei, amelyek az idő előrehaladtával egyre erősebbé válnak. Az elvonási periódusban az ember pupillái kitágulnak, libabőrös lesz (mert szőrmozgató izmai összehúzódnak), szeme megtelik könnyel, orra eldugul és ásítozik; később elveszti étvágyát, teste remegni kezd, nyughatatlanná válik, didereg, émelyeg, majd ahogy a tünetek egyre erősebbé válnak, izomgörcsei támadnak, nem tud aludni, gyomorgörcse és hasmenése lesz, hányni fog, izmai rángatózni kezdenek, hideg verejték ömlik róla, ingerlékennyé válik, és pánikrohamok vesznek erőt rajta – kialakulnak a fizikai függőség tünetei. Ez az állapot a szó szoros értelmében tírhetetlen, és a heroinista bármire kapható, hogy véget vessen neki, beleértve a bínözést is. Bármennyire kibírhatatlan azonban, ez az állapot nem tart tovább 7–10 napnál (kivételes esetekben egy–két hónapnál). Ennek ellenére sem tíz, sem száz, sőt még ezer nap sem elegendő ahhoz, hogy a heroinista végleg leszokjon a heroinról, mert a heroin iránti olthatatlan vágya évekig, sőt, egyeseknél örökké tart.

A visszaesés okát tehát nem a fizikai függőségben kell keresnünk, hiszen az elvonási tünetek előbb-utóbb elmúlnak. A visszaesés oka pszichikai. A morfiumnál ráadásul nemcsak a visszaesésnek, hanem a rászokásnak is pszichikai okai vannak.

Ez a drog ugyanúgy fizikai függőséget válthat ki, mint a heroin, és valószíníleg a morfium az a komponens, amely az ópiumfüggőségért felelős. Ennek ellenére a morfium sokkal kisebb problémát okoz azoknál, akik fájdalomcsillapítóként szedik. Ezek az emberek az esetek többségében minden további nélkül le tudnak szokni a morfiumról, mihelyt a fájdalom megszínik. Azok, akik élvezeti szerként fogyasztják a morfiumot, már nem ilyen szerencsések: a függőség kialakulásának veszélye náluk meglehetősen magas. Aki fájdalomcsillapítóként szedi, fölöslegesnek tekinti, mihelyt fájdalma megszínt; aki az élvezetért, annak mindig hiányozni fog (persze csak akkor, ha a függőség már kialakult). A fizikai tünetek jelentőségét persze nem szabad lekicsinyelni; a leszokás olyan kínokkal jár, amelyeket csak az tud elképzelni, aki már átélte. Az elvonási tünetek súlyossága sok ópium- és heroinfüggőt visszariaszt az elvonókúrától, bár a methadon alkalomadtán segíthet ezen a problémán. A pszichikai függőség azonban – hosszú távon – veszélyesebb, mint a fizikai, még a „kemény” drogok esetén is. A fizikai szenvedés egy–két hét alatt (kivételes esetben néhány hónap alatt) elmúlik, a pszichikai függőség azonban évekig – vagy örökké – fennmarad.Nem minden opiát okoz függőséget, sőt, az ópiumban található alkaloidok többsége (pl. a papaverin, kodein, narkotin stb.) ártalmatlan ebből a szempontból. Ezek az opiátok kevéssé hatnak a m és a d receptoron, amelyek az eufória és a fizikai függőség kialakításában játszanak szerepet. Agytörzsi és gerincvelői hatásaikat ezzel szemben megőrzik, így felhasználhatók a gyógyászatban.

Kórkép
Ha csak a számokat nézzük, az ópium nem nagy probléma. A marihuánát úton útfélen szívják, míg az ópiumot és heroint alig néhányan próbálják ki (4. ábra). A számok azonban csalnak. Az opiátfüggőség ugyanis – szemben a marihuánával – sokszor egy életre szól. A számok azért is csalnak, mert az 1999-es ESPAD-jelentésből valók, amely kamaszokról szól, a heroin pedig nem a kamaszkor drogja. Ennek sok oka van, kezdve az opiátok magas árától a rossz hírükig. Ezeket a drogokat megszerezni is nehéz. Míg a marihuána a világ legtöbb országában könnyen hozzáférhető, a kamaszoknak átlagosan csak 10 százaléka gondolja, hogy az opiátokat is könnyí beszerezni. A kamaszok szerint az Egyesült &Aacutellamokban a legkönnyebb heroinhoz hozzáférni (23%), a legnehezebb pedig Grönlandon (1%) (Magyarország ebből a szempontból átlagos). Mindezek miatt csak elvétve fordul elő, hogy valaki ópiummal vagy heroinnal kezdje; a bevezető általában valamelyik lágy drog (pl. az ún. „kapunyitó” drogok, mint a marihuána). A kamaszok adatai tehát fontosak, hiszen ők képviselik a jövőt, de nem mutatják meg a probléma valódi méreteit.

A felnőttek drogfogyasztási adatai országról országra változnak (akárcsak a kamaszokéi), általában véve azonban magasabbak – nem utolsó sorban azért, mert a tipikus fogyasztó a 20. életéve után kezd hozzá.  Az ópium- és a heroinfüggés sajátos vonása az, hogy a fogyasztás csaknem folyamatossá válik; ez a két drog nem enged meg hosszabb szüneteket. Mivel a fogyasztók rendkívül motiváltak, a heroin ellen nehéz eredményes küzdelmet folytatni. Ausztráliában mégis megpróbálták, és nem is eredménytelenül. Századunk (a XXI.) elején sikerült oly mértékben leszorítaniuk a heroin kereskedelmét, hogy az már meglátszott a fogyasztáson is. Azonban csak a fogyasztási szokások változtak meg, a drogosok száma nem csökkent. Aki nem jutott hozzá a heroinhoz, áttért kokainra vagy pszichostimulánsokra.

Kockázatok
Az opiátok fogyasztásának legnagyobb kockázata a halál. Egy nemrégen készült német felmérés szerint az opiátok fogyasztóinak halálozási aránya 13-szor magasabb, mint a velük egyidős embereké. Angliában hasonló következtetésre jutottak, Svédországban viszont a halálozási adatok még rosszabbak voltak. Néha a drog öli meg a fogyasztót, néha az opiátokkal együtt járó életmód. Németországban több ezer ember halt opiátokkal kapcsolatba hozható halált 1985 és 1998 között; 37 százalékuk túladagolásba halt bele, 32,5 százalékuk AIDS-ben, 9,4 százalék pedig közúti balesetben halt meg. Kiegészítve a bínözésből fakadó halállal, ez a rövid lista felöleli az opiátok legfontosabb kockázatait. A túladagolás leggyakoribb oka az, hogy az utcán kapható heroin tisztasága 1 és 10 százalék között mozog, így néha nehéz megbecsülni a megfelelő dózist, különösen, ha a drogos nagyon ki van éhezve a hatásra, és alig várja már, hogy élvezhesse. Ilyen helyzetben könnyen meggondolatlanná válik az ember. Az AIDS (és, mellesleg a járványos májgyulladás és tuberkulózis) azért veszélyezteti a heroinistákat, mert cserélgetik egymás között a fecskendőket és a tíket.

 Mind a három betegség súlyos, különösen, ha egy drogtól legyengült szervezetet támad meg, amellyel egyébként „tulajdonosa” nem is törődik. A közúti balesetet szenvedő vagy balesetben elhunyt autóvezetők 3-5 százalékának vérében találtak opiátokat, ami nagyon sok, többszöröse a lakosság átlagának. Persze nem „foglalkozási ártalomról” van szó: az autóvezetők nem hajlamosabbak az opiátok fogyasztására, mint mások, viszont balesetveszélyesekké válnak, ha belövik magukat. Nem véletlen, hogy a balesetet szenvedő autóvezetők körében tízszer gyakoribb az opiátok fogyasztása, mint a biztonságosan vezetők körében. Ami a bínözést illeti: senki sem válik bínözővé az ópiumtól, de még a herointól sem. E drogok hiánya azonban bárkit azzá tehet. Az elvonás olyan fájdalmas, hogy a drogos bármit megtesz, hogy drogot vásárolhasson. Az erőszakos bínözéstől sem riad vissza, ezért a heroinisták gyakran halnak erőszakos halált.

Az ópium és a heroin fogyasztásának számtalan egyéb kockázata is van. Az állandó injekciózás miatt (az opiátok nem engedik meg a hosszabb szüneteket) tönkremennek a vénák. A koszos tík miatt megfertőződnek a véredények és szívbillentyík, és persze gyakoriak a bőrfertőzések, a máj- és a veseproblémák is. A heroin – sok egyéb hatása mellett – székelési nehézségeket is okoz, így a heroinisták egy része nemcsak a heroinra, de a hashajtókra is rákap. Ezeket az egyáltalán nem lekicsinylendő kockázatokat súlyosbítják az életmódban bekövetkező változások. Azok, akik opiátfüggővé válnak, már nem olyan tagjai a társadalomnak, mint a többiek. Ennek következményei legalább olyan súlyosak, mint a betegségekéi.

Gyógyászat
Az opiát receptorokon ható anyagokat gyakran a drogproblémák kezelésére használják fel. Opiát antagonistákkal  (pl. a naloxonnal) meg lehet menteni a túladagolt drogosok életét (az ún. antagonisták lefoglalják a receptorokat, így a drog kevésbé tudja kifejteni hatásait). Egyes opiátok – pl. a methadon és a buprenorphine – alkalmasak arra, hogy helyettesítsék a heroint, így elvonókúrákon vetik be őket. Optimális esetben először helyettesítik a heroint, majd fokozatosan csökkentve a dózist, megszüntetik a drogfüggést. A methadon és buprenorphine sokkal kevésbé „vonzó”, mint a heroin, így könnyebb leszokni róluk. Ezt az eljárást széles körben alkalmazzák, bár hatékonyságuk korántsem százszázalékos. Egy viszonylag új eljárás az ún. ultragyors elvonókúra, amelynek alanyait altatják (hogy minél kevesebbet szenvedjenek), és opiát antagonisták segítségével gyorsítottan szoktatják le őket a heroinról. Sokan hisznek benne (egyes vizsgálatokban az eljárás hatékonysága 70, sőt 100 százalék körül mozgott), mások viszont költségesnek és veszélyesnek tartják. Előfordult már – ha ritkán is –, hogy a páciensek belehaltak ebbe a kezelésbe.

Az opiátokat persze nem csak az ópiumfüggőség gyógyítására használják; egy részük Magyarországon is törzskönyvezett gyógyszer. A papaverin a simaizmok görcseit enyhíti (pl. az epe- és vesegörcsöket, illetve a gyomorgörcsöt), és jó a hasmenés ellen is. A kodein köhögéscsillapító, a morfium az egyik leghatékonyabb fájdalomcsillapító, a fentanyl (egy más opioid) pedig érzéstelenítő. A kodein és papaverin enyhe altatóként is megteszi. Ha mindezt összehasonlítjuk az öreg Plinius receptjeivel (1. táblázat), megnyugvással állapíthatjuk meg, hogy az ókori orvosok nem jártak rossz úton, legföljebb a hatóanyagokról tudtak kevesebbet, és keverékeik voltak – mai szemmel legalábbis – hellyel-közzel visszatetszők. §