Életet az éveknek

Fáy Miklós színházkritikája.

Valószíníleg csak elég idősnek kell lenni hozzá, és szereti az ember. Mert ha valaki úgy megy színházba, hogy most választ kap valami kérdésére, vagy akár kérdést kap valami válaszára, az egy kicsit hüledezhet: bizony, ez is színház. Amikor nem akarnak az égvilágon semmit sem mondani, csak el akarják ütni az időt. Lehetőleg kellemesen, nevetgélve, ezek milyen jópofák így együtt. 

Tényleg jópofák. A szokásos Orlai-recept, vegyél két népszerí embert, aztán majd lesz valami. A darab ugyan nem sokat ér, nincs benne több spiritusz, mint egy jobban sikerült sorozat szellemesebb epizódjában – de akár meg is fordíthatjuk: annyi spiritusz azért van benne. Két elég jól megrajzolt karakter, nem különösebben egyedi és nem különösebben mély, egy szőnyegkereskedő meg egy lakberendező. Mindketten özvegyek, és mivel több szereplőt nem ígérnek, mi más is lehetne a bonyodalom, mint hogy valamelyik szerelmes a másikba. És végül mi más is lehetne a megoldás, mint hogy a másik rájön, hogy ő is viszonozza az érzelmet. 

Nem baj, hogy tudjuk az első pillanattól, attól még végig lehet szurkolni a másfél órát, így szoktunk buta filmekre is beülni, várjuk, hogy leperegjen a sztori, amit előre tudunk. Az egyetlen kérdés, hogy miképpen is pereg le az a sztori. 

Panaszra nincs ok, Verebes rendezi, Hernádi és Kern játssza, elég időt töltöttek már el a színpadon ahhoz, hogy tudják, mikor hat egy poén, egy gesztus, egy félreértés, egy tétova mozdulat. Ha valamitől érdekes tud maradni ez a történet, az pont a jelenség volta. Valamikor &Oumlrkény még magyarázólag mondta a Macskajáték kapcsán, hogy nem az a különös, hogy az ő darabjában egy férfi és egy nő között szerelem szövődik, őrülettel, féltékenységgel és minden hasonlóval, hanem hogy a szereplői mindezt ennyi idős korukban teszik. Letelt közben negyven év, és a világ megöregedett. A lelkek meg fiatalok maradtak. Ma teljesen természetes, hogy két hatvan körüli ember összebújva táncol, majd megcélozza a szomszéd szobában az ágyat. Szeretkezünk, és nem háborúzunk – ahogy John Lennon kívánta tőlünk. Két szerelmeskedés között pedig vidám darabokat nézünk, kedves színészeinkkel. Az emésztésünk nem romlik el tőle – kissé bambán, de szelíden mosolygunk magunk elé: öreg ember nem vénember. 

Richard Baer: Hitted volna? 

Rendezte: Verebes István

Belvárosi Színház