A balekfogás speciálisan múlt század eleji találmány. És speciálisan pesti. A balekot fogók, nevezett flencerek vagy gagyisták a lehető legegyszeríbb eszközökkel dolgoztak, a rendőrségnek mégsem sikerült megállítania őket. Ha el is csíptek egyet-egyet, ravaszul mind kivágta magát. A flencer bármikor bárkit átejtett, persze csak eleinte, mert Pest és Buda lakossága hamar hozzászokott a csalók eme újdonsült csoportjához, és árgus szemekkel figyelt, nehogy ő is a balekok vég nélküli listáján kössön ki…Jól öltözött úr sétálgat a Nagykörúton. Megáll, nézegeti a kirakatokat. Fülsüketítő ricsajt hall. Egy ember kiabál mellette, egy sovány alak öltönyét ráncigálja, és erősen gesztikulál.
– Mit akar maga tőlem? Harminc forintért elvenné a zálogjegyemet? Hát van magának szíve? Ennyiért? Ki akar fosztani? Soha! – siránkozik már-már elcsukló hangon.
A jól öltözött vidéki úr közelebb lép. Egyre jobban érdekli a beszélgetés. Erre a siránkozó férfi hirtelen hozzá fordul:
– Nézze, kedves uram. Látja? – dugja az orra alá a zálogcédulát.
Csodás aranyóráját vitte a zálogházba. Nem tehetett mást. A felesége beteg, gyógyszerekre kellett a pénz, meséli. Szinte lélegzetet sem vesz. Az üzletét is bezárta, hogy mindig az asszony ágya mellett lehessen. Mindenüket eladta már. Most a zálogcédulákon a sor. Néhány pillanat alatt az egész életüket feltárja az ismeretlen előtt. Az elegáns úr szánakozva nézi a kissé gyírött papírokat.A nyomorult tovább sajnáltatja magát, hogy őt már egy hete üldözi ez az alak – mutat a sovány fickóra –, potom összegért akar a cédulákhoz jutni. De azért sem! Ennyiért soha! Az élete árán sem adja oda!
Hirtelen egy negyedik férfi is megjelenik. Odatoppan, előveszi a tárcáját, és megkérdezi, hogy mennyit akar a papírért. Negyvenet tud felajánlani. A zálogcédulás oszt szoroz, kisüti, hogy bizony, ez a felesége félhavi gyógyszerére elég, és még ott van a lakásbérlet, meg a négy gyerek… Nem is négy… Öt, hat… számolja össze gyorsan. A vidéki úr közben gondolkodik: aranyóra lánccal, biztosan megér vagy százötvenet. De ha régi, akkor akár háromszázat is. Előveszi a tárcáját, és átnyújt ötven forintot.
– Elég lesz?
A zálogcédulás mohón elveszi a pénzt, megszámolja, és átadja a papírost. Azzal elillan. A vidéki meg örül, nem számított rá, hogy ekkora üzletet köt majd a fővárosban. A zálogosnál aztán egy vacak, néhány filléres órát talál. Még gyakoribb, hogy a cédula is hamis, s a feltüntetett zálogház helyén egy öreg bérház, egy étterem, vagy ki tudja, mi várja. Akkor hazamegy, otthon pedig igyekszik mélyen titokban tartani, milyen „szerencse” is érte Budapesten.
A pénzcsináló masina
A vidékiek a flencerek állandó kuncsaftjai. Ôket a legkönnyebb átejteni. Mert naivak, és semmit nem sejtenek
a pesti tolvajéletről. Nem olvassák a hírlapokat, melyek folyamatosan tudósítanak az újabb és újabb flencer-
csoportok míködéséről – állapítja meg 1908-ban Tábori Kornél és Székely Vladimír rendőrfogalmazó A tolvajnép titkai címí riportkönyvben. Vidékivel leginkább pályaudvaron akadhat össze a flencer, így a szélhámosok törzshelye a vasúti végállomás környéke. A csalónak nincs különösebb ismertetőjele. Lehet elhanyagolt, sildes sapkával a fején. De viselhet elegáns öltönyt, és feltínő, arany(nak látszó) pecsétgyírít is. Van olyan flencer, amely drága kiskutyát visz maga mellett pórázon. Roppant értékes kutya, noha alig nagyobb egy nyúlnál! A flencernek mégis előkelő külsőt kölcsönöz.
A flencer modora is változó: némelyik sunyin pislog körül, lapos szemekkel végigpásztáz a tömegen. Ez a tekintet egyértelmíen a flenceré! Másik azonban finom modorú. Az évek alatt annyira kitanulta már a mesterség csínját-bínját, hogy a világért sem árulná el magát. Arisztokratikus fejtartással sétál a tömegben, kezét elegánsan lóbálja. Éppen egy ilyennel akad most dolgunk:
Befut a vonat a Déli vasúton. A flencer már jó ideje a sarkon álldogál. Most a leszállók tömege felé tart. Ügyel arra, hogy balekja falusi legyen. Ezt az öltözékről könnyí megállapítani. Befurakszik az emberek közé, majd úgy tesz, mintha az ügyetlen falusi meglökte volna őt. Akkor ráripakodik:
– Mit képzel maga? Hát nem tud vigyázni? Hogy képzeli, hogy csak úgy fellöki az embert! – kiabál.
A másik mentegetőzik, elnézést kér, de a csaló már folytatja is:
– Nahát! Maga az! Hát éppen itt találkozunk! Hogy vannak odahaza urambátyám?
Az idegen ember most még jobban összezavarodik.
– Hát maga is Szentmártonból való? Nem ösmérem.
– Neeem? Ne mondja már, bátyám. Hát, lehet hogy régen voltam otthon, de hogy ennyire megváltoztam volna. Pedig én azonnal felismertem… hogy is hívják, itt van a nyelvemen…
– Horvát Pista vónék…
– Pista bátyám, hát persze! …Hogy kerültél ide?
– Szétnézek egy kicsit…
A csaló menten felajánlja segítségét. Csak előtte igyanak valamit. Természetesen a flencer kontójára. És a csaló meghívja egy italra az embert. Persze nem akármilyen helyre viszi, egy elegánsabb kocsmát keresnek. A falusi egyre jobban érzi magát, sőt, még büszke is az úri ismeretségre… Bár az ismeretség gondolatán felhúzza a szemöldökét. Egyszer csak megkérdezi földijét, hogyan került abba az úri gúnyába.
A csaló már alig várta a kérdést!
– Hja, az nem egyszerí dolog! Nem is olyan régen még én is szegény ember voltam.
Az öregnek erre felcsillan a szeme.
– Hát olyan jó itt a kereset?!
– Kereset? Nem erről van szó bátyám. Ha tudsz titkot tartani, megosztok veled valamit. De csakis veled, és senkinek erről egy szót sem szólhatsz.
A hangját már egészen visszafogja, suttog, az öreg pedig egy bizalmas mozdulattal hozzá hajol. A férfi erre előveszi tárcáját, és egy tízkoronást emel ki belőle:
– Látod ezt itt? Nézd meg jól.
Azzal az öreg kezébe nyomja a pénzt. Elveszi, nézegeti, a fény fele tartja.
– Ugye, valódi? – kérdi a csaló.
– Valódi hát! – vágja rá a férfi.
– Na, ez nagyon nagy tévedés! Ez bizony egy hamis.
A falusi ember a száját tátja. Ijedten az asztalra dobja
a koronást. Soha nem látott még hamis bankót. Nézegeti, óvatosan felemeli. Ismét a fény fele tartja.
– Hamis? – kérdezi döbbenten.
A flencer elmeséli, hogy egy kedves barátja készíti. Annyi van neki belőle, mint a szemét. Ô maga gyártja,
de olyan ügyesen, hogy soha senki nem vette még észre. Még a bankban sem. A múltkor ott váltatta fel.
Az öreg szaporán pislogni kezd. Most már nagyon érdekli a dolog! Tudta, hogy Budapesten különösen megy
az élet. De hogy ennyire…! A flencer csakis erre a tekintetre várt. Tudja, hogy nyert ügye van.
– A barátom nekem is adott belőle – folytatja a férfi.
És, ha akarod, neked is szerzek. Persze nem ingyen. Te adsz egy valódi pénzt, és én a háromszorosát hozom neked vissza. Van-e nálad koronás?
Az effajta kérdés igazán fölösleges. A csaló pontosan tudja, hogy a fővárosba utazók mindig magukkal hozzák megtakarított pénzüket. Az öreg zsebében is több százast sejt. Így is van. A férfi elővesz háromszáz ropogós koronát. Nem adja oda, még tétovázik. A csaló ezt észre veszi, így felajánlja, hogy elvezeti a pénzgyártóhoz. Az öreg tétován bólint. A flencer pedig hívja a pincért, és a hamis bankóval fizet. A pincér elteszi, és udvariasan megköszöni. Az idős ember ámul. Na, ez eldönti a tusát! A balek bólint, mehetnek. Utakon és sikátorokon mennek keresztül, a falusi férfinek úgy tínik, mintha egy egész várost szeltek volna ketté. Egy bérháznál megállnak.
– Na, add ide a koronát, mindjárt hozom a háromszorosát. A barátom itt lakik az elsőn. Pár pillanat az egész.
Az öreg most már biztos a dolgában. Itt a ház, innen úgysem tud meglógni. A flencer bemegy a házba, ő kint vár rá. Eltelik tíz perc, húsz… egyre idegesebb. A lépcsőházba tart, kérdezősködik, persze nem tudja, mit is mondjon. Beállít a rendőrségre. Még végig sem hadarja, a detektív legyint. Mindennapos eset: az állítólagos hamis pénz, valódi volt. A ház pedig átjárós bérház, aminek kapualján szépen kisétált a csaló.
Persze, van, aki nem hagyja magát ilyen könnyen átverni. Ragaszkodik ahhoz, hogy maga is láthassa a pénzcsináló gépet. Az igazán ravasz balekfogó erre is mindig felkészül. Elillan, kis türelmet kérve, majd megjelenik egy láda alakú masinával. Egy parkba mennek, vagy egy kietlen helyre, ahol biztonsággal bemutathatja a szerkezetet. A gép egyik oldalán betesz egy tízes nagyságú fehér lapot, megtekeri a ráillesztett kart, mire a másik oldalon kiesik a pénz. Pont olyan, mintha valódi lenne! Ez természetes, hiszen az is! A koronást már korábban elhelyezte a masinában, amin csak tekerni kellett egyet, és úgy tínt, mintha akkor gyártották volna frissen. A csalók még arra is ügyelnek, hogy mindig szép, tiszta, ropogós bankót helyezzenek a ládába – így tökéletes a mutatvány. Ez a mívelet minden kétséget eloszlat. A balek fogja a pénzcsinálót, felül az első vonatra, és boldogan viszi haza…
Babonás gagyisták
Míg a flencerek a vidékiekre, a gagyisták egyszeríbb nőcskékre, tanulatlan cselédlányokra specializálódtak.
Fiatal lány sétálgat a főút mellett. A cipője sarka lekopott; csámpásan jár. Böske vagy Julcsa – ki tudja már.
Valaki lehajol előtte, és egy pénztárcát vesz fel a földről. Csak aprópénz van benne. Ekkorra már a lány is megáll, izgatottan figyeli a fejleményeket. A tárca másik rekeszében még van valami. Ezt jól látni. Az úr kinyitja a rekeszt, és egy szép gyírít emel ki belőle, hatalmas, csillogó kővel.
– De gyönyörí! – kiállt fel az ismeretlen.
A lány nyel egyet. Ô sem látott még ilyet. A férfi minden oldalról megforgatja. A kő csak úgy csillog a napfényben.
– Nini, számla is van hozzá! – kiált fel az úr. És valóban,
a gyírí mellől egy számlát húz elő. 200 korona – áll a papíroson.
A lányka fölsikít. Hirtelen az ember hozzá fordul:
– Ezt ketten találtuk, tehát ez a mienk. – állapítja meg.
A lány óvatosan bólogat.
– De hogyan osztozzunk meg rajta? – kérdi a férfi.
A lánynak fogalma nincs, mi lehetne a megoldás. Az ember azonban már fújja is:
– Tudja mit? Mondja be a címét, holnap elmegyek magáért, és együtt eladjuk a gyírít. Én Kovács János vagyok, az István u. 3. szám alatt lakom. Na, most maga jön… vagy tudja mit, van magánál pénz?
Hogy lenne. Vasárnap a cselédek kimenője. Minden gagyista tudja, hogy a cseléd ilyenkor felölti legszebb kimenő ruháját, magához veszi minden megtakarított pénzét, és mulatni megy.
A gagyista tovább faggatózik: mennyi is van a lánynál. A kis nő előveszi a tárcáját. Egy húszas sarka kandikál ki belőle…
– Mit szólna egy tízeshez? – kérdi azonnal a gagyista. – Ha lenne magánál húsz korona, azért odaadnám. Tudom, hogy rossz üzletet csinálok, de mit kezdhetnék én ezzel a gyírível?
A lány mohón kiemeli a tárcájából a tízest, és átnyújtja. Szörnyen elégedett. Menten eldönti, hogy holnap, ebédidőben beviszi egy ékszereshez, vagy a zálogházba. Csak ma még mutogatja egy kicsit. Megkötik az üzletet, a nőcske meg rohan barátnőihez, az értékes holmival dicsekszik. Másnap az ékszerész felvilágosítja, hogy a gyírí bizony rézből van, a drágakő pedig közönséges üveg. Na, erre lesz nagy sírás-rívás. A cselédlány zokog, siratja a pénzét. A rendőrség tehetetlen. A gagyisták egész iparágba szerveződtek, s olcsó öltözékí nők tucatját csapták be naponta.
Egyikük jól megjárta egyszer. Ismert tény volt valaha Budapesten, hogy a bínözők többsége nagyon babonás. Sok tolvaj talizmánt viselt, egy-egy megboldogult bínözőtársuk csontdarabját, vagy akasztófájának egy-egy szilánkját hordták a nyakukban. E nélkül egyetlen piti zsebtolvaj, kasszafúró sem lépett ki az utcára. Ha reggel elsőként egy rendőr jött szemközt a csalóval, gyorsan visszafordult, és aznap még a lépcsőházba sem dugta ki az orrát. Ha a kapun kívül sárba lépett, az is nagy bajt jelzett. A bínözők ügyeltek arra, hogy – ha csapatba verődtek – nehogy 13-an legyenek! Egy flencer hetekig nem mert dolgozni, mert egymás után három kancsal öregasszony nézett rá. És ez nagyon rosszat jelentett…Egyszer egy gagyista elcsípett egy cigánylányt, előadta neki is a csodás gyírí történetét, kicsikarta belőle a pénzt. Másnap az a pletyka járta a környéken és mindenfele, hogy valaki becsapta, s átvágta Vidók Antalné, a híres-neves cigány javasasszony legkedvesebb lányát. A gagyista riadtan kérdezősködni kezdett, hogy nézhetett ki a lány, milyen korú, és milyen öltözékí volt. Amikor megérkezett a személyleírás, összetörten rogyott az ágya szélére. Másnap a postás borítékot vitt Vidóknéhoz. Feladó nem volt rajta. Ám a borítékban ott lapult a kicsalt kétszáz koronás, s egy kurta levélke:
„Tisztelt asszonysák! Csak ma tuttam meg hogy tegnap, véletlenül a kend lányát loptam meg.
Mivel tutom, hogy a josoló aszonyok nagyon tutnak eládkozzni és bizonyosan tisztelt josoló aszonysák
is elátkozz, azérd van szerencsém viszakülteni az pénzt. Csak azt kérem, hogy ne ádkozzon meg.”
Nem tudni, hogy az öregasszony megátkozta-e a csalót. A flencer minden esetre hónapokig macskakörmöt szorongatott a kezében – mert azt hallotta, átok ellen az a legjobb orvosság….
Zsebtolvajból báró
Élt valaha Budapesten egy zsebtolvaj, akit is olyan hosszú, és csodás ujjakkal áldott meg az ég, hogy bármit, bárhonnan, bárkitől egy szempillantás alatt el tudott lopni. Képes volt arra, hogy míg az egyik kezével a mellette álló úr óráját emelje ki a mellényzsebből, addig a másik oldalon álldogáló hölgy retiküljéből a pénztárcát csenje ki. Szórakoztatta ez a szakma, így egy idő után kuriózumszámba menő mutatványokat hajtott végre. Ám lassacskán ezt is megunta. Valami izgalmasabb után nézett. Elegáns ruhát készíttetett, és persze névjegyet Báró Schrenker névre. Így kopogtat be jó neví, egyedül élő ügyvédek, bankárok, politikusok ajtaján.
Rendszerint a cseléd nyit ajtót.
Senki nincs otthon – közli a lány.
– De kár! – vág bosszús képet az ismeretlen. Nekem rettenetesen fontos közölni valóm van az úrral. Mikor
jön haza?
A cselédlány közli az érkezés idejét. Este fele, valamikor. A csalónak az már késő! Ô addig nem várhat, visszajönni nem tud. Pedig életbe vágóan fontos dologról lenne szó. Kéri a cselédlányt, hogy engedje be az úr dolgozó szobájába, hadd írjon neki néhány sort. A lánynak persze esze ágában nincs gyanakodni. A fiatalember jól öltözött, udvarias, és nagyon jóképí. Így hát beengedi.
A férfi bemegy a szobába, leül, papírt és tollat vesz elő. Sopánkodni kezd, hogy milyen meleg is van…
– Ugyan, legyen szíves, hozzon egy pohár vizet, de jól folyassa ki, hogy minél hidegebb legyen!
A cseléd már rohan is a vízért, szép poharat vesz elő, és folyatja a vizet, hogy a fiatalúr elégedett legyen vele. Amikor visszatér, a férfi még mindig ott ül az asztalnál. Már befejezte a levelet. Elveszi a vizet, lehúzza, egy jó nagyot csíp a szobalány arcocskájába, és előkelőn távozik.
A bejárattól még visszaszól:
– Ha az úr hazajön, ne felejtse el megmondani neki, hogy itt járt a báró úr!
A cselédnek erre felcsillan a szeme. Egy igazi bárót szolgálhatott ki! Talán még nem is látott ilyet!
Örömmel közli hazatérő gazdájával, hogy itt járt a báró, és kereste őt. Miféle báró? – morfondírozik a gazda. A lány az asztalhoz irányítja, hiszen ott ült a fiú, még levelet is írt neki.
– Na, lássuk! – mondja az úr, és felbontja a papirost:
„Csinos szobalányt tart, maga vén kujon!
Csak egy kicsit ostoba. Különben sietve nyugtázom
az íróasztalában talált negyven koronát. Ágyő!
báró Schrenker”
Báró Schrenker Budapest legelőkelőbb férfiúit kopasztotta meg. És soha, senki nem tett ellene feljelentést. Hogy miért nem, annak oka talán a hátrahagyott levélkében, a kicsi papírosban keresendő… merthogy mindig volt egy-egy hírlapíró, aki csak egy jó fogásra várt. S egy cselédlánnyal megfíszerezett pikáns történet egyetlen tisztségviselő úrnak sem jött volna jól…A gagyisták és flencerek évtizedekig fosztogatták Budapest utcáit. A sajtó egész hadjáratot indított ellenük. Egy idő után a vidéki lapok is figyelmeztettek, hogy milyen egyszerí módszerekkel, milyen átlátszó történetekkel csapják be a főváros lakosságát. Így a flencerek és gagyisták egyre nehezebben jutottak keresethez, és számuk is megfogyatkozott. Persze végleg soha nem tíntek el: csupán különös történeteiken, nyakatekert meséiken változtattak némileg… §
- Százkoronás bilincs
A hamispénzes átverésnek egy rafináltan egyszerí módozata is volt. A csaló fog egy balekot, és beviszi az étterembe. Előadja neki a jól ismert mesét, mire hirtelen megjelenik egy detektív, közli, hogy pénzhamisításért azonnal letartóztatja, és már veszi is elő a bilincset. A balekfogó könyörgőre veszi, esküdözik, hogy többé nem hamisít; a detektívnek megesik a szíve, és száz koronáért hajlandó szabadon engedi. A csalónál persze nincs száz korona. Erre az ijedt falusi előveszi a tárcáját, és leszámolja a százast. Így a csalót is megmenti, de – ami a fontosabb – ő is megmenekül a kétes ügytől.
