Mars a vénuszdombon

Fáy Miklós színházkritikája.

Nemzeti Táncszínház
Bozsik Yvette Társulat: Préda
Koreográfus: Bozsik Yvette
Egy birodalom bukása, az emberek egymás iránti gyílölete, egy kultúra megsemmisülése – ezt kellene érezni bőrön, agyban, zsigerekben, miközben Bozsik Yvette a tánc kifejezőerejének határait feszegeti, és Janus Pannonius nyomán táncoltat Préda címmel. Ami egy kicsit kínos, mert ezt mind nem láttam, nem éreztem. Ami azt illeti, Janus Pannoniust se nagyon, csak hát kicsit se zavart. Táncosokat láttam, táncok sorozatát, a határok sem feszültek nagyon a hagyományos táncszínházi felállásban: férfiak cipelik a nőket, szolgálják a balerinát, aki cserébe csodákat mutat. 
A férfiszolgálat most fokozottabb, Vati Tamás nemcsak a színpadon látható, szikár, száraz jelenség, a karban kissé unottnak, a szólókban felszikrázónak mutatkozó táncos, de díszlettervező is. Szép munkát végzett, jól táncolható, mégis gazdag teret hozott létre: néhány, többé-kevésbé ágy méretí hasáb, a hosszabbik oldalukon színüket váltó neoncsövek, mindent ki lehet ebből rakni. &Aacutegyat, hálószobát, arénát, absztrakt teret. Rómát is meglátni a színpadon, nem is annyira az antik Rómát, mint inkább az antikba szerelmesedő, háborúimádó 20. századit, Mussolini Fórumát. A sok fegyelmezett, éles mozdulatú ember közül ekkor válik ki Valencia James a maga sokkal puhább, gördülékenyebb gesztusaival, világító tenyerével, fehéren sütő szemével. Egy pillanatra látom a prédát meg a vadászokat, a pánikindító, súlyos léptí istent, akiről Janus Pannonius beszél. De a fennmaradó időben beszíkül a világ, személyesebbé és elmélyültebbé válik, párok játszanak. 
Ha valaki kötözködni akar Bozsik Yvette-tel, az itt megteheti: valóban sokkal izgalmasabb és gazdagabb az, ahogy a táncosnőket mozgatja, még akkor is, amikor a táncosnő a szerep szerint szinte csak rongycsomó, élettelen bábu, kifejezéstelen arc, semmibe néző tekintet. A partner próbál életet lehelni, vagy ha nem is lehelni, de mozogni belé, bólogatni tanítja, úgy táncol, hogy a nő lábát a magáéra teszi, a karját a maga nyaka köré veti: ölelj meg. Aztán tehetetlenül fölnyalábolja a nőt, viszi ki magával. Csak a férfit kellene figyelnünk, ő harcol, ő akar valamit, benne van élet, de a küzdés helyett az akarattalanság az igazán felkavaró a jelenetben. 
Az ember persze nem tudja, hogyan is keveredett el idáig Mars istentől és a háborúban élő pannon néptől, de nem is nagyon izgatja. Lehet, hogy csak ennyi az üzenet: Mars tényleg agyon van verve, sisakja elgurult, négykézláb keresi kardját az ágy alatt, de föltekint, meglátja asszonyát, gyorsan ledobja megmaradt vértjeit. Vesztesnek lenni jó.