A legtöbb gyermek számára nem kérdéses, hogy a világ egyik legjobb játéka a legó. De mitől olyan különlegesek az egymásba illeszthető kockák?
1932-ben egy Ole Kirk Kristiansen neví asztalos céget alapított Lego néven, amely a dán Leg Godt, azaz jól játszani szavak összevonásából született. 1949-ig csak fajátékokat készített, majd gondolt egy merészet, és míanyagból kezdett egymásba illeszthető darabokból álló készleteket gyártani. A kezdeti mérsékelt siker után 1958-ban áttervezte a szisztémát, megalkotva a ma is ismert, könnyen összekapcsolható kockákat, az ideális alapanyagot azonban nem találta meg. Akkoriban már több, hasonló elví építőjáték létezett, de mindben közös volt, hogy elemeik vagy annyira összeragadtak, hogy alig lehetett őket szétszedni, vagy nem fogták meg egymást elég erősen, így könnyen szétesett az építmény. Kristiansen is évekig küzdött ezzel a problémával, számtalan míanyaggal kísérletezett, míg 1963-ra végül megtalálta az ABS-t (akrilnitril-butadién-sztirol), amely ideálisnak bizonyult a feladatra. A kellőképp rugalmas, jól színezhető, időtálló anyag alkalmazása hamar meghozta a sikert, a legó a többi hasonló játékhoz képest sokkal jobb játszási élményt biztosított a gyerekeknek. A sikeres játékot azóta sokan lemásolták és másolják ma is, de legtöbbjük ABS helyett egy jóval olcsóbb anyagból, polikarbonátból készítette el a kockákat. A polikarbonát sokkal jobban tapad saját anyagához, így a másolt, hamisított alkatrészek sokkal nehezebben szedhetők szét. A titok így nemcsak az ötletben, hanem magában az anyagban is rejlik.
