A lovagság: hagyományok, szokások, magatartások és intézmények szövevényes rendszere, amely a középkori Nyugat-Európában alakult ki. Legmélyebb gyökerei a X. század előttre nyúlnak vissza, virágkora a XI–XIII. századra esik: ez volt a keresztes hadjáratok, a katonai szerzetesrendek és az udvari kultúra korszaka. A lovagság később hanyatlani kezdett; a XIII. század végétől kezdve a gyalogság és a tüzérség tömeges elterjedése végleges csapást mért a lovagok katonai presztízsére.A lovagság kezdetben nem volt zárt csoport, maga fogadta be tagjait, akiket a többiek fegyvertársnak tekintettek. Ebben hasonlított azokhoz a régi germán harcosokhoz, akik egy-egy nagyhírû katonavezető köré tömörültek. A felvétel ünnepélyes szertartás keretében zajlott le, ezt nevezték később lovaggá ütésnek. A lovaggá válásnak három feltétele volt: kellő gazdagság (lovak, fegyverek), harci edzettség (amelynek megszerzése már a serdülőkor legelején elkezdődött), végül pedig a befogadás, vagyis, hogy a lovagok önként fogadják maguk közé a jelöltet. A XII. század végén feltétellé vált az is, hogy a jelölt lovagi családból származzék: ezzel kezdetét vette a lovagi arisztokrácia vérségi nemességgé való átalakulása. A XI– XII. században Nyugat-Európában ugrásszerûen megnőtt a népesség. Új, addig parlagon heverő területeket tettek megmûvelhetővé, ismét fejlődésnek indultak a városok, a kereszténység újra meghódította a Földközi-tenger medencéjét, s megújult a pénzgazdálkodás. A régi feudális világ, amely lényegében statikus társadalmi-gazdasági egyensúlyon nyugodott, nem volt képes azonnal alkalmazkodni az idők és a struktúrák változásához. A kereskedők megtollasodtak, s megnőtt azoknak az apátságoknak a vagyona is, amelyek időben fölismerték a fejlődés új irányát, s termelőerőiket kézmûipari központok kialakítására fordították.
Urak és szolgák
A változások nyomán széles körû, mély válság bontakozott ki a feudális rend alsóbb rétegeiben. Azok a szabad parasztok, akik egyben harcosok is voltak, s a nagy váruraktól függő kis birtokuk volt, elszegényedtek, otthagyták kis birtokaikat, s inkább a nagyurak váraiban vállaltak katonai szolgálatot. E várurak hatalma nagyon megerősödött, különösen Franciaországban, a X. században kialakult feudális anarchia következtében. A nagy vagyonú várurak mellett gondtalan volt az élet, hadjáratok alkalmával a lovagok közül sokan kerültek el messzi tájakra is, megfordultak pompás feudális udvarokban – például Spanyolországban – látták a Szentföldön az arab városok mesés gazdagságát. A szolgálat tehát változatos volt és meglehetősen jövedelmező is, hiszen a zsákmányból minden lovagnak jutott.
Mindennek gyorsan híre ment; a lovagi életforma egyre vonzóbbá vált, s lényeges elemét, a szüntelen utazást igen sokan utánozni kezdték. Parasztok járták az utakat megmûvelésre alkalmas földet keresve; kóbor prédikátorok, kereskedők, zarándokok, szegény harcosok kisebb-nagyobb csoportjai indultak útnak föld, zsákmány, alkalmi megélhetési forrás reményében. Szerencsét keresve, akár a bibliai tékozló fiú, elhagyták ősi hajlékaikat a kis- és törpebirtokosok, de nemegyszer tekintélyes nemesi családok olyan ifjai is, akik – nem lévén elsőszülöttek – kizárattak a feudális örökösödési rendszerből.
Ismeretes például, hogy a XI. század első felében normannok egész nemzedékei vándoroltak ki Itália déli részébe, 1066-ban pedig hercegük, a későbbi Hódító Vilmos vezetésével Angliában szálltak partra. A normannok kitûnő harcosok voltak, a legyőzött angolszászok mégis jöttment gyülevész társaságnak tekintették őket; nem véletlen, hogy az angol nyelvben a lovagot jelentő „knight” szó eredetileg „szolgát” jelentett.
A legtöbb lovagot igen becsvágyó célok vezérelték, hiszen a feudális udvarok – mai terminológiával élve – a lovagok szakmai és ideológiai fölkészítésének központjai voltak. Ezekben az udvarokban olyan lovagi erényeket fejlesztettek ki, mint a harci bátorság, az ügyes fegyverforgatás, a testi erő hasznosítása.Korabeli lovagi dalokban sokszor megéneklik, miként ütnek lovaggá parasztokat, pásztorokat hősi tetteik jutalmául, hiszen tudjuk: a XII. század végéig sem a vagyoni helyzet, sem a születés nem jelentett legyőzhetetlen akadályt az előtt, aki lovaggá akart válni, csak a rátermettsége számított. Egy feudális főúr udvarában gyakran öszszesereglettek a közelebbi vagy távolabbi szomszéd uraságok fiai is, hogy apródként, majd fegyverhordozóként fölkészüljenek a lovagi hivatásra. Mellettük pedig ott voltak azok a lovagi proletárok, akik – bár egyelőre még senki sem ütötte őket lovaggá – testőri szolgálatot teljesítettek uruk mellett, s ezért alkalmanként különféle adományokat – ruhát, fegyvert, lovat – kaptak tőle.
Aztán ott éltek az udvarban az „őrmesterek”, akik még csak nem is remélhették, hogy valaha is hivatalosan lovaggá ütik őket, hiszen nem járták be az apród-fegyverhordozó fokozatokat, hanem minden előkészület nélkül, pusztán
a fegyverforgatásban való jártasságuk révén, szegődtek el hadi szolgálatba.A lovagságnak ugyanis sokáig nincs meghatározott jogi státusa, a kooptálás mechanizmusa pedig természeténél fogva rugalmas volt. Egy francia mondás szerint „minden lovagnak jogában áll, hogy valaki mást lovaggá üssön”. A lovaggá ütés jogát csak a XII. század második felétől kezdve korlátozták, s ekkor már csak a hercegek és – a szertartás liturgikussá tételével együtt – a püspökök üthettek valakit lovaggá.
Kegyetlenség és könyörület
Amikor az uraság serdülő fiait a kor szokásának megfelelően lovaggá ütötték, összehívták barátaik és hûbéreseik hasonló korú fiait, és hosszabb-rövidebb ideig átengedték nekik a terepet. A középkori forrásokban a iuvenis (ifjú) jellegzetes személyiség: fiatal lovag, aki kalandos útra indul más fiatal lovagok társaságában. De hová? Korabeli források, például az Arthur királyról szóló mondák szerint a kóbor lovag kalandok során, csaták és lovagi tornák révén végül is eljut egy magas származású hölgyhöz. A románc az udvari szerelem sémáit követi: hol házasságon kívüli, akadályokba ütköző, de boldog szerelmi a kapcsolat, hol pedig házassággal végződő, amely előnyös társadalmi helyzet elfoglalásával jár. A legújabb tanulmányok kimutatták, hogy a lovagregények – ha lefejtjük róluk irodalmi struktúrájukat és allegorikus jellegüket – lényegében igazat mondtak. Igaz, a fiatal lovagok kalandjai többnyire kegyetlenebbek voltak, mint irodalmi vetületeik, Chretien de Troyes vagy Wolfram von Eschenbach lovagregényei.Jóval hitelesebb, bár korántsem hízelgő képet festettek viszont a lovagi életről. A pap szerzők szemléletéből nyilván nem hiányzott a világi, sőt nemegyszer nagyvilági életet élő lovagok iránti rosszindulatú elfogultság, ezért hát részletező aprólékossággal fejtegették, hogy az ifjú hősök kalandjait nemegyszer a könyörtelen bosszúállás, rablások, sőt, szentségtörések jellemzik. Csoportjaikban dívik az erkölcstelenség, sőt, előfordul közöttük a homoszexualitás is.
A mester-tanítvány kapcsolat tehát, amely alapvető a lovagi etikában, olyan vonásokat is öltött, amelyeket már nem lehetett keresztényieknek föltüntetni, legföljebb eltussolni vagy álcázni. Ezért az egyház reformátorai új etikai ideálrendszert dolgoztak ki: eszerint a lovag az egyház, a keresztényi béke és igazságosság laikus szolgája, Krisztus katonája, a gonosztettek önzetlen megtorlója, árvák és aggok oltalmazója, a szegények istápolója. Ezeknek az elvárásoknak igyekeztek is eleget tenni a lovagok, hiszen olyan etikai látomásról volt szó, amely megfelel a mélyen gyökerező emberi törekvéseknek, és szinte természetszerûen érvényesül minden olyan esetben, amikor a társadalmi struktúrák fölbomlanak, és a közhatalom tehetetlenné válik. (Gondoljunk csak a japán szamurájok vagy amerikai cowboyok mitológiájára, ahol gyakran fölcserélődnek a szerepek: gyilkosból seriff, szamurájból útonálló lesz.)
Szezonok és hozományok
A lovagi élet nem csak morális vagy fizikai, de jelentős anyagi megterheléssel járt együtt. Kivált, ha figyelembe vesszük, hogy a lovagok valójában luxuscikkeket fogyasztottak. A fegyverek és lovak nagyon sokba kerültek. E mentén alakult ki az az adománykultúra, amely az udvari mentalitás egyik alapjává vált. A feudális úr példaképe a „nagylelkû adakozó”, noha az adomány tulajdonképpen fizetség volt. Jelentős jövedelmet hoztak a lovagi tornák is. Díjakat tûztek ki, de a győztest illette a legyőzött harci felszerelése is. Egy sikeres bajnok, aki a szezon idején sorra járta a különböző viadalokat, szép vagyonra tehetett szert.Természetesen fönnállt annak kockázata is, hogy a lovag meghal, vagy megsebesül a tornán. Ezenkívül nehezen elkerülhető veszélyt jelentett, hogy eltöri fegyverét, vagy a lova kitöri a lábát. Ilyen körülmények között a lovagi torna színhelyén nyüzsögtek a különböző kézmûvesek – fegyverkovácsok, patkolókovácsok – valamint a zálogkölcsönzők. A lovagi torna társadalmi esemény is volt, alkalom hasznos ismeretségek kötésére. Az ilyen találkozón nemzeti különbség nélkül fegyverbarátoknak ismerték el egymást a lovagok, még akkor is, ha időről időre ellenséges táborban álltak.
E fegyverbarátság következtében a XI. századtól már nem annyira kegyetlenek a feudális háborúk sem. Ekkor már becstelenségnek tartották, ha egy lovag nem nyílt harcban öl meg egy másik lovagot, a legyőzött ellenfélnek pedig inkább visszaadták a foglyokat – persze megfelelő váltságdíj fejében –, ahelyett, hogy megölték volna őket, mint korábban tették. Így az áldozat családjának bosszújától sem kellett többé rettegniük. Természetesen más volt
a helyzet a keresztes hadjáratokban, a pogány ellenséggel szemben. Ilyeneket nemcsak a Szentföldre vezettek, hanem a XIV. században Északkelet-Európába is, Litvánia és Észtország pogányai ellen. A keresztes hadjárat gyakran nyújtott alkalmat végleges emigrációra, így 1099-ben a Szentföldön, 1204-ben pedig Konstantinápolyban maradtak hódító lovagok.Az udvari irodalom mûveiben gyakran olvashatók házasságon kívüli vagy távoli szerelmek történetei. A valóság a legtöbbször prózaibb volt: a lovagi tornák díjaira vadászó lovag a legtöbbször hozományvadász is volt. Ha nem sikerült elnyernie a vagyonos hölgy kezét, a bajnoknak akkor sem volt különösebb oka az elkeseredésre. A viadalokon kapott számos jutalom, a hadjáratokban szerzett zsákmány gondtalan öregséget biztosított a nyugalomba vonult lovagoknak – legalábbis azon keveseknek, akik a számtalan keresztes hadjárat, eretnekháború, bajvívó torna, no meg a pestis és egyéb járványok után egyáltalán megérték öreg napjaikat. A kiérdemesült világcsavargók ismét csak főúri házaknál húzták meg magukat, és a hosszú téli estéken szívesen olvasgattak – vagy olvastattak föl maguknak apródjaikkal – hajdan volt kalandjaikból, természetesen csakis lovagi szerzőktől. §
