Szobrokban a valóság

Hosszú sor áll a párizsi Fondation Cartier üvegépülete előtt. Csinos tömeg, családok gyerekekkel, turisták, párizsi párok várakoznak türelmesen az őszi napfényben, hogy bejussanak Ron Mueck szenzációszámba menő kiállítására.

A Londonban élő és dolgozó, ötvenes évei elején járó ausztrál születésí Mueck igazi szupersztár. Lassan dolgozik és nagyon aprólékos mífajt választott, kevés szobra van, ritkán állít ki. A Fondation Cartier levegős, csupa üveg földszintjén összesen négy munka van, a lenti terekben még pár darab. De micsoda darabok! Mueck hiperrealista emberszobrokat csinál, óriásiakat, majdnem ember nagyságúakat és kicsiket is. A hiperrealista sem írja le kellőképp a látványt, mert voltaképpen ahogy az ember áll előttük, körbejárja őket, nem akarja elhinni, hogy ez itt nem igazi bőr, nem igazi haj, nem igazi májfolt. Egyik mívén, hatalmas csónakban meztelen férfi ül csüggedten, irányvesztetten. Kicsit távolabb óriásra nagyított önportré, alvó arc, szétnyílt ajkak, kicsit összekuszált hajszálak. Minden pórus, a bőr változó árnyalatai, a szemkörnyéki barázdák, a borosta és a haj szálai is élethíek. Fekete fiú szobra áll ezzel szemben, hetvencentis lehet, farmerjének dereka felett az alsónadrág gumipántja is látszik, felhúzza a pólóját és vágott sebét nézi. Távolabb egy fiatal pár, a lány elnéz, a fiú őt nézi, igyekszik átölelni, közel tartani, de mögéjük kerülve látszik, hogy a lány fura görcsben tartja el a kezét. Bevásárlásból hazafelé tartó anya áll divatosan felhajtott sötét farmerban, vastag télikabátban, alá, a testére kötve kisbabája, aki kis fiókaként néz fel rá. Az anya kimerültnek tínik, tekintete magányos, kezében kétoldalt egy-egy sárga nejlonzacskónyi áru. Valószeríek a szobrok, hátborzongatóan pontosak, a tekinteteknek kifejező erejük van, a karakterek megszületnek, senki ne gondoljon a Madame Tussaud Panoptikum elnagyolt másolataira. Nemcsak technikai tudásról van szó – a lenti teremben 50 perces film mutatja, micsoda aprólékossággal, sok száz órán át dolgozik egy részleten Mueck, az óriásfülekkel, miniatír alakokkal népes míteremben –, de mint a nagy íróknál, alapos és érzékeny megfigyelővel van dolgunk, aki képes egy teljes életutat beleformázni egy felhúzott szemöldökbe. Ahogy egy jó könyv is magával ragad, hogy a villamoson olvasva összecsúszik a kétféle világ, meg lehet zavarodni ezen a kiállításon is. Leginkább Mueck egyik itt bemutatott mívétől. Idős pár fekszik napernyő alatt a parton. A férfi strandnadrágban, fejét kék fürdőruhás felesége lábára hajtja, elnéz, a nő félig fölé hajolva rátekint. A férfi szerető mozdulattal kapaszkodik az asszony karjába, a bőr puha benyomódása és redői, a férfi karjának ráncai fényképszeríen pontosak. Egy perc a parton, de minden testtartás, mozdulat, érintés a leélt évek intimitását mutatja. Kicsit zavarban is van a néző, hogy beleláthat abba, ami az övék. A nő egyik kézfején támaszkodik, jeggyíríjét, ahogy hetven felé sokszor, kicsit már nyomja a bőr. Ha alaposan figyeljük az arcok részleteit, azt a huszonéves párt fedezzük fel bennük, akik a lenti teremben álltak. Sokáig néztem az ujjpercek redőit, a bőr apró foltjait, és ahogy átnéztem a látogatókra, azt figyeltem, mennyire élethíek rajtuk is a színek. Aztán rájöttem, hogy ők igaziak. 
Ron Mueck 
Fondation Cartier, Párizs, 261 Boulevard Raspail
Nyitva: október 27-ig.