Adéle élete – 1–2. fejezet (La vie d’Adele)

A 2013-as Cannes-i Nemzetközi Filmfesztivál Steven Spielberg vezette zsírije némileg kicsapta a biztosítékot, amikor az Adéle élete címí filmnek ítélte oda a mustra fődíját, az Arany Pálmát. Vélhetően nem az lehetett a hőzöngők problémája, hogy egy leszbikus románcot bemutató háromórás drámát díjazott a szakmai grémium, sokkal inkább a filmben kendőzetlen természetességgel bemutatott explicit szexjelenetek sarkallhatták aggályoskodásra a prídebb rétegeket. Pedig mennyivel soványabb lett volna nélkülük az élmény! Az előző mondatban leírt kulcsszó, a természetesség egyenesen megkívánta, hogy mindenféle öncélúság és mesterkéltség nélkül majd tíz percen keresztül azt nézzük, ahogy két fiatal lány átadja magát a gyönyöröknek. &Aacutem ha mindezt levonjuk, még így is marad 170 perc a filmből, szóval lássuk, miről is van itt szó!

Adott a gimnazista Adéle (Adéle Exarchopoulos), aki próbálja felfedezni szexualitását, és rendre be is próbálkozik fiúkkal, ám azt kell tapasztalnia, hogy sokkal jobban érzi magát lányok közelségében. Egy melegbárban találkozik a kékre festett hajú Emmával (Léa Seydoux), akivel gyorsan megtalálják a közös hangot. Nem sokkal később egymásba is szeretnek, összekötik az életüket, később azonban felüti a fejét a kapcsolatukban a féltékenység, a szürke hétköznapok és az elhidegülés.

Ha belegondolunk, viszonylag elcsépelt és semmi újat nem mutató sztori pereg a szemünk előtt, és ha netán két heteroszexuális fiatal alkotná a központi párost, fele ennyit nem érne az egész. A szexuális hovatartozás felfedezése épp ezért fontos eleme a mínek a már említett természetesség mellett. Mintha egy naturalista feliratú billogot égettek volna a képsorokba, a film egésze alatt olyan érzés keríti hatalmába az embert, mintha nem is filmet, hanem a való élet bizonyos kiragadott pillanatait nézné. A szemünk előtt vetkőzik ki magából fizikailag és lelkileg a címszerepét még tizenévesen eljátszó Adéle Exarchopoulos, akinek alakítása maga a teljes odaadás és átlényegülés. Mindezek tekintetében pedig könnyedén válhatott volna a film az idei szezon legjobbjává, ám a feleslegesen hosszú játékidő keresztbe tett ennek. A főként a második etapban helyet kapó feleslegesen elnyújtott szcénák nélkül is kerek egész és kellően átélhető lett volna ez a semmi máshoz nem hasonlító film, amely még így is észrevétlenül fészkeli be magát a gondolatainkba és marad ott hosszú-hosszú ideig.