Tudósközelben: Görömbei András irodalomtörténész, akadémikus

IPM: Tudósként és emberként a népi irodalmat kutatja, hagyományát ápolja, és közismert arról, hogy a kisebbségi irodalmak ügyét évtizedek óta támogatja – vállalva egyúttal a múlt rendszer állandó támadásait. A közelmúltban
interjú jelent meg vele a rendszerváltás témakörében, így ezúttal az Unió teremtette új kulturális viszonyokról érdeklődünk: két és fél évvel uniós csatlakozásunk után hogy látja, milyen kontextusban beszélhetünk a magyar irodalom és az európai integráció kapcsolatáról?

G. A.: Európa szerves részei vagyunk ezer éve. Ha legnagyobb szellemeinket összehasonlítjuk Európa nagyjaival, semmi szégyenkeznivalónk nincs. Rengeteg értéket teremtett és hordoz a magyar irodalom. Ma – amikor a kultúrát és irodalmat mellőzik, vagy olcsó szórakozássá kicsinyítik, felhígítják – nagyon fontos, hogy értékeinket, vele arcunkat, karakterünket megőrizzük: azokat képviselve legyünk az Unió részei, és ily módon külön színnel gazdagítsuk azt. &Aacutem nyitottabban, a nemzet egyéniségét, értékeit nagyobb távlatokba helyezve kell szemlélni, és szembesíteni magunkat más közösségekkel.

IPM: Miként érinti a magyar kisebbségek irodalmát a csatlakozás?

G. A.: Abszurd tény, hogy egyedül a magyarság nem alkotta újra önmagát a rendszerváltás után, a többi nemzet élt e történelmi lehetőséggel. A magyar kisebbségek autonómiáját eddig sehol sem sikerült létrehozni, pedig sokan bizonyították létfontosságú szükségességét – Csoóri Sándor, Sütő András és mások. A huszadik században megkétszerezték létszámukat a körülöttünk élő nemzetek. A XX. század elején a kétmilliós szlovák lakosság mellett egymillió magyar lakott a Felvidéken. Most az ötmilliós Szlovákiában félmillió magyar él. Ugyanez a helyzet a romániai magyarokkal. Trianon után a tizennégy milliós Romániában több mint kétmillió magyart tartottak számon. Most a huszonhárom milliós Romániában nincs kétmillió magyar. Fogyásunknak komoly oka van: igazságtalanság idézte elő. Ha egyenlő esélyei lettek volna a határainkon túl a magyar nemzetiségeknek a többi nemzet tagjaival, akkor nem történt volna meg ez a hatalmas méretû fogyatkozás.

A magyar irodalom, a magyar kultúra a politikai érdekeknél igazságosabb, egyetemesebb szempontok szerint ítélkezik. &Oumlnmagának nem akar több jogot, mint más nemzeteknek. De kevesebbel sem érheti be. A kisebbségi irodalmak a trianoni tragédia után ezt az erőt képviselték. Sajátos szerepük az önvédekezés volt. Törekvésük pedig az, hogy a többi néppel azonos lehetőségeik legyenek a magyar nemzethez tartozóknak. A kisebbségi magyarok senkit nem bántottak, nyitott mentalitásúak voltak, senkivel nem álltak szemben. Csak önmagukat próbálták megőrizni. Ha az említett arányváltozásokat nézzük: eredménytelenül. Az Európai Unió az utolsó lehetőség az összmagyarság szellemi, lelki összetartozás-tudatának erősítésére, a kulturális autonómiára. Az Európai Unióban nem lenne szabad egyetlen kisebbségnek sem kiszolgáltatva lennie a többségi nemzeteknek.

IPM: Mi az oka, hogy nem fogadják nyitottan a kisebbségi magyar kultúrák e törekvéseit az államnemzetek?

G. A.: Erős az úgynevezett Trianon-szindróma. A magyarság nem feledheti veszteségeit. A Trianonban területet nyerő nemzetek viszont félnek amiatt, hogy elveszthetik a magyarlakta vidékeket. Ezért aztán mindent elkövetnek azok felszámolására, etnikai egységének megbontására. A magyar politika pedig évtizedeken keresztül teljesen kiszolgáltatta a kisebbségi magyarságot a többségi nemzeteknek.

IPM: Mit kívánnak a kisebbségi irodalmak az új európai helyzetben?

G. A.: Az egyenlő emberi esélyek igényét. Sütő András is többször hivatkozott az európai kisebbségi autonómiák példájára. Európában legalább huszonöt kisebbségi autonómia létezik. Némelyik csak néhány tízezer vagy csak néhány ezer lelket számlál, mégis tiszteletben tartják őket. A kisebbségi irodalmak az európai emberi jogok érvényesülését szeretnék biztosítani a magyar kisebbségek számára is. Elemi emberi jogokról van szó: arról, hogy ne szenvedjen hátrányt valaki azért, mert magyar anyanyelvû. Minden nemzet és egyén a saját anyanyelvén tud kibontakozni. Jelenleg magyarok tízezrei más nyelvû iskolákba kényszerülnek. Az európai nyitottság, szellemiség fel tudná oldani ezt a méltatlan helyzetet. De nagyon erős nemzeti tudatra, összetartásra van szükség, valamint értékrendre, mely tiszta és őszinte. Kell hozzá az önismeret, és az öngazdagítás képessége.

IPM: Az Unióban milyen szerepet kapnak a kisebbségi magyar irodalmak?

G. A.: A magyar irodalom egységén belül külön színt alkot mindegyik kisebbségi magyar irodalom abból következően, hogy az egyes szomszédos országok kisebbségi magyarsága más-más többségi környezetben él, más-más történelmi élményeket kapott és kap ma is. A kisebbségi magyar irodalmak ezzel az egyéni ízzel jelennek meg az egyetemes magyar irodalomban és az európai irodalomban is. Kultúránk tehát ily módon is gazdag. Történelmi megpróbáltatásaink ebből a szempontból előnyünkre fordíthatók. A magyarság sokrétû, különleges történelmi tapasztalatokkal és nemzetközi kulturális kapcsolatokkal rendelkezik. Gondoljunk arra, hogy milyen sok kisebbségi magyar ember ismeri a román, szlovák, szerb, horvát, szlovén, ukrán nyelvet és kultúrát. Az erdélyi irodalomból eszembe jut Beke György Tolmács nélkül címû hatalmas kötete, mely ötvenhat kortárs magyar és román író vallomását tartalmazza a két irodalom bensőséges kapcsolatairól. A kisebbségi magyarok nyitottak más kisebbségi kultúrák iránt is, hiszen más kisebbségi népcsoportokban sorstársakat is látnak.

IPM: A nemzeti irodalom és szellemi hagyomány olyan dimenzió tehát, melyben a nemzet önismerete, önazonossága, sőt összetartozás-tudata kibontakozhat. &Aacutem említette, hogy korunkban nincs rangja a kultúrának.

G. A.: Az 1970–80-as években a magyar irodalom a szabadság kiküzdésének terepe volt. Hitele, méltósága, ereje és hatása egyre nyitottabbá, egyre szabadabbá formálta a nemzeti önismeretet és öntudatot. Visszaadta a személyiség emberi méltóságát, megtisztította a hazugságoktól a nemzet történelmét. &Uacutejra a nemzet részévé tette az évtizedeken keresztül a nemzetből kirekesztett kisebbségi és nyugati magyarságot…A rendszerváltozás után azonban hamarosan kiderült, hogy a szabad-ság készületlenül érte a magyarságot. A rendszerváltozás máig tartó folyamatában nem tudta és nem tudja méltó módon – tehát etikusan és szellemileg színvonalasan – képviselni saját legbensőbb érdekeit sem. A szabadság szégyenbe hozott bennünket. Nem az értékek megbecsülését hozta, hanem az erkölcsi és szellemi értékek devalválódását, semmibe vevését tette lehetővé. Legfontosabb szellemi és erkölcsi értékeinket érdektelenség teszi tönkre, oltja ki. Életünknek rangot adó értelmük nem tud érvényesülni a politikai hangzavar és a morális gátlástalanság uralma miatt. Sajnálatos mindez azért is, mert erkölcsileg, szellemileg óriási érték az a világszemlélet, amely a magyar irodalomban, kultúrában testet öltött. Az elmúlt másfél évtized szellem- és kultúraellenes folyamata természetesen nem csak ránk jellemző, hanem világjelenség. Sokkal szegényebbek lettünk általa.

IPM: Mitől foszt meg minket a kulturális értékeket minden más piaci tárggyal, könyvformájú vagy filmalakú termékkel egyenrangúsító, versenyeztető világ?

G. A.: A kultúra lehetséges világokkal szembesít. Szellemi cselekvést kíván az embertől, magasabb nézőpontot,
a létezésre való rálátást igényel. Értékeit az írott szón túl nagy személyiségei is sugározták, hatásuk volt, illetve lehetett. &Iacutegy váltak emlékezetes élménnyé például a Nagy Lászlóval, Illyés Gyulával, Pilinszkyvel és másokkal készített tévéinterjúk.

IPM: Mi az irodalom sorsa?

G. A.: Napjainkban a komoly irodalom kevésbé tud hatással lenni az emberekre, mert nincsenek meg az eszközei: figyelmet, szellemi-lelki koncentrációt igényelne egy olyan világban, amelyik látványosan menekül az önismerettől. Nem mûvelődik a társadalom, nincs igénye a kultúrára. E folyamat minden szinten érzékelhető: az olvasás háttérbe szorult a képi látványkultúra uralma miatt. A pergő látvány hatása nagyon pillanatnyi, az ilyen „mû” befogadásához nem szükséges elmélyülés. E felszínes információáradatban nem tud egy-egy igazán értékes mû kellő figyelmet kapni. Nem tudja kifejteni azt az életalakító, világképformáló hatást, amelyből önismeretet, erőt és tartást meríthetnénk.

IPM: Munkásságával épp e folyamat ellen harcol Görömbei András, a szellemet, a szót őrzi. Esszéit a tudományos alaposság mellett a szépirodalmi igényesség jellemzi, a szavak megbecsülése sugárzik belőlük. 1988-ban szólt és írt arról, hogy az irodalmat felügyelő és kiforgató politikai hadmûveletek, hazugságok miatt a szavak elvesztették hitelüket, rangjukat. Ma mi a helyzet? Visszakapták-e értelmüket a szavak? Nem aktuálpolitikai szempontból igyekszem kérdezni.

G. A.: A komoly irodalom  – egészen más okok miatt, mint korábban – ma sincs jó helyzetben. A szavak nem kapták vissza értelmüket. Az értelem az én mondatomban természetesen nem egyetlen végső és igaz jelentésre vonatkozott, hanem a szellemileg és erkölcsileg egyaránt tisztességes örökös újraértelmezést jelentette. A tisztességes viszonyulást a szavakhoz. Ennek ma sincs kedvező alkalma. A jó irodalomnak azonban mostoha körülményeket is legyőző hatalma van. Ez pedig abból ered, hogy az esztétikai érték összetett, de az igazság és őszinteség nélkülözhetetlen eleme. Értékes irodalmi mûben hazudni nem lehet. Sokszor idézem Martin Heideggert: „A mûvészet az igazság mûködésbelépése.” És sokszor idézem Babits Mihályt is: „Az Igazság szellemének életben maradásáért az írástudók felelősek.” Az a meggyőződésem, hogy az igazság szellemét minden körülmények között képviselnünk, őriznünk kell. S ebben az irodalom, a mûvészet, a kultúra a legfőbb támaszunk. A hazugság az irodalom lényegével ütközik, mert az irodalomnak „létmódja” szerint az igazságot kell keresnie és kifejeznie. Hiszek abban –minden rossz tapasztalatom ellenére –, hogy az igazság szellemének a képviselete ma is lehetőségünk és kötelességünk. Ehhez tanári hivatásom – a magyar irodalom értékeinek a közvetítése – számomra sok munkát ad. A magyar irodalomban nagyon sok olyan szellemi-erkölcsi erő nyilatkozik meg, amelyek ma is eligazító értékek. A számtalan kínálkozó példa közül hadd említsem meg itt Nagy László költészetét. Nagy szellemi-erkölcsi erő nyilatkozik meg például a Menyegző címû versében, melyben saját korát úgy tudta megítélni, hogy egyetemes távlatokat adott, magasabb horizontból fogalmazta meg bírálatát.

IPM: Jelenkori irodalmunkban is vannak erkölcsi példát állító írók, költők?

G. A.: Sok írástudót ismerek baráti körömben is, akikben megvan ez a felelősség. Közülük csak egyet említek meg most. Nagy Gáspár különleges erkölcsi érzékenységû és esztétikai gazdagságú költészetet teremt. A politikai hazugságokkal szemben szinte antigonéi eltökéltséggel állt és áll az igazság mellett, és semmi fenyegetés nem tántoríthatja el. &Oumlröknyár: elmúltam 9 éves címû versét 1983-ban Nagy Imre halálának 25. évfordulójára írta. &Aacutellását vesztette miatta, de az idő őt igazolta. Verse ma már a magyar nemzeti idézetkincs része. Költészete pontosan és kritikusan ítéli meg mai világunkat is. Békebeli kannibálok címû verse már a rendszerváltozás első pillanataiban bírálta a morális romlást: „egymást zabálják / föl a barátok / mintha nem volna / már ki ellen / hurrá hajrá most / egymás ellen!”. Sajnos, ma is érvényes szavak ezek. Ma is vannak példaértékû alkotók és mûvek, de nem tudnak annyira a figyelem középpontjába kerülni, mint a korábbi évtizedekben, pedig szellemüket sugározni kellene a nagyközönség számára is. A szellemi és erkölcsi erők közvetítése fontos lehetősége a kultúrának. A politikának is mértéket adhatna: az erkölcstelen politika hosszú távon nem érvényesülhet. Létkérdés most, hogy összeszedje magát a magyarság, és fölülemelkedjen a napi érdekharcokon, nagyobb mértékkel nézze önmagát és a világot. Óriási szükség lenne példaszerû emberi tartásra, a politikusokéra is, mert veszélyben van az, ami összetart: a nemzet. Hogyan őrizzük meg a nemzeti közösséget, hogyan őrizzük meg a kisebbségi magyarságot, ha nem tudunk példát adni az európai erkölcsi normák szerinti életre? Milyen alapon várjuk el ragaszkodásukat a magyarsághoz, ha mi megcsúfoljuk magát az embert?

IPM: &Oumln miért vállalta föl a kisebbségi magyarság ügyét?

G. A.: Nekem egyetlen rokonom sem él kisebbségi helyzetben. Nem családi kötődés kapcsol a kisebbségi magyarság ügyéhez. Mérhetetlen igazságtalanságnak tartom azt, ha valakit a történelem elszakít a nemzeti közösségétől, kisebbségi léthelyzetbe juttat, s ebben a helyzetben elemi emberi jogait, például anyanyelvének használatát akadályozzák. Ez ellen az igazságtalanság ellen küzdök negyven éve. Első olyan tanulmányaimat, melyek szót emeltek a kisebbségek ügyéért még egyetemistaként írtam. Ôseink évszázadokon át vérüket, energiájukat áldozták azért, hogy a magyar nemzet megmaradjon és boldoguljon. &Uacutegy látom, nem felelünk meg ezeknek a követelménynek.
Emiatt nagy szomorúság van bennem.Nem tudok közömbös lenni a nemzet sorsa iránt. Az egyén – Sütő Andrással szólva – csak tört része az Egésznek. Szeretném, ha a magyar nemzet olyan Egész lenne, melynek boldogok a részei és boldogok az egyénei. S valamennyien büszkék lehetnénk az Egészre. Ettől az eszményi állapottól, sajnos, nagyon messze vagyunk.

IPM: Mi az, amit a magyar nemzettől tanulhatna Európa?

G. A.: A magyarság történelmi érzékenységéből, humanitásából tanulhatna Európa. Ezt a képességet a magyarság hányatott, szenvedésekben bővelkedő történelmi múltjával szerezte meg, a más kultúrák, kisebbségek iránti nyitottság képességével együtt. Sorsunk érzékennyé tett minket, legnagyobbjainkban kifejlesztette a szigorú, kritikus nemzeti önismeret képességét. Kultúránknak nagyon erős vonása ez az önkritikus szemlélet. Ezt kellene átadnunk Európának.
 
IPM: Hatvanadik születésnapja tiszteletére kiadott kötet interjújában megdöbbentő: mennyi akadállyal kellett megküzdenie azért, mert édesapja 1956-os forradalmár volt, és azért, mert egyházi iskolában tanult, végül pedig, mert nem lett besúgó a debreceni egyetemen. Mi adott erőt és magatartási irányt mindehhez?
 
G. A.: Semmi sem az én érdemem. Minden előnyömet a szüleim szenvedése szerezte meg nekem. Édesapám parasztember volt. 1956-ban falunkban a forradalmi bizottság mezőgazdasági osztályának vezetőjévé választották. A forradalom leverése után ezért négy év börtönbüntetésre ítélték. Engem nem vettek föl állami középiskolába. &Iacutegy kerültem – csodával határos módon –1959 őszén létszámfölötti diákként a győri bencés gimnáziumba, ahol magyar tanárom dr. Bánhegyi Jób volt. Tőle kaptam a magyar tanári hivatásomat. Megint csak saját érdememen felüli szerencse, hogy 1963-ban érettségiztem, amikor az amnesztia lehetővé tette, hogy egyházi iskolából is jelentkezhessem egyetemre. A felvételi vizsgán engem egy KISZ-titkár eltanácsolt az egyetemről, mert nem tagadtam meg azt, aki voltam. Felvételemet Barta János professzor úrnak köszönhetem. Vagy édesapámnak, akinek a börtönben cellatársa volt a kitûnő irodalomtudós, Kiss Ferenc, Barta János legjobb tanítványa? Amikor a felvételi vizsgán a KISZ-titkár azt mondta, hogy a debreceni egyetemen ilyen emberekre nincs szükség, akkor a professzor így köszönt el tőlem: „Viszontlátásra Görömbei elvtárs.” A diplomámat és egyetemi állásomat is neki köszönhetem.

Az, hogy tanársegédi kinevezésem előtt besúgónak akartak beszervezni, semmi erkölcsi gondot nem jelentett nekem. Problémátlanul tudtam, hogy ezt akkor sem lehet vállalnom, ha az életembe kerül. Föl sem merült bennem az, hogy másként is dönthetek. Pedig fantasztikus ajánlatokat kaptam azon az egyetlen „beszervezési” beszélgetésen. Amikor elment az albérletemből a beszervezést megkísérlő alak, azonnal útnak indultam, sorra felkerestem mindenkit, akiről kérdezett, s olyan botrány lett, amelyik a nyilvánosság erejével megvédett attól, hogy „kinyírjanak”. Ehhez persze nagyon kellettek áldott emlékû tanáraim, Barta János, Julow Viktor, Kovács Kálmán és még sokan mások. Semmi sem az én érdemem, mindent másoktól kaptam. §

  • Szakmai életrajz:
    Görömbei András irodalomtörténész. 1968-tól hajdúböszörményi gimnáziumi tanár, 1970-től a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem, majd annak jogutód intézménye, a Debreceni Egyetem Bölcsészettudományi Karának oktatója. 1992-től a Modern Magyar Irodalomtörténeti Tanszék egyetemi tanára. Vendégprofesszor volt Bécsben és Helsinkiben. Kutatási területe a XX. századi magyar irodalom, ezen belül a magyar líra, a népi irodalom és a határon túli magyar irodalmak. 1978-ban a csehszlovákiai magyar irodalomról írt kandidátusi értekezést, akadémiai doktori disszertációját Nagy László költészetéről készítette (1991). Kossuth-díjas, az MTA levelező tagja (2001).