A hatodik érzék

A telepátia azon pszichológiai jelenségek közé tartozik, amelyről a legtöbb embernek élete során van legalább egy saját élménye, és a hatodik érzéke azt súgja, a hatodik érzék létezik. A tudomány azonban máig adós a magyarázatával.Vannak, akik pontosan meg tudják mondani, mikor vett a pályájuk nem várt fordulatot. Cleve Backsternek, az Egyesült &Aacutellamok első számú poligráfszakértőjének életében ez a dátum 1966. február 2-a volt. E napon a New Yorkban élő neves hazugságvizsgáló megfenyegette vizsgálati alanyát abból a célból, hogy választ csikarjon ki belőle. Backster alanya ekkor egy sárkányfa volt. Eredetileg azért kapcsolta rá a míszert a növényre, hátha információt szerezhet arról, meddig kell locsolnia, mikor telítődik vízzel. A választ rögzítő papírcsíkon azonban nem a feltételezett eredmény rajzolódott ki, hanem olyasmi, amit ember ad, amikor hazugságvizsgálóra kötik.A poligráf, mint ismert, az alany finom elektromos változásait észleli. Azon az elven alapul, hogy ha valakinek fenyegetik a pszichés komfortérzetét, ez fiziológiai választ csal ki belőle. Ezért a tudós elkezdett azon gondolkodni, hogyan lehetne egy növényt megfenyegetni, s arra jutott: megperzseli a leveleket. Még hozzá sem ért azonban a sárkányfához, amelyre a detektort kötötte, még gyufa sem volt nála, csak a gondolat született meg az agyában, amikor a készülék mutatója máris drámaian kilengett. A növény Backster szándékára reagált.

Sokkos növények
Ugyanez történt, amikor egy leszakított levéldarabra rögzítette a készüléket. Ha csak a közelébe ért azzal a szándékkal, hogy megégeti, a levél megőrült. Viszont, ha csak közelített hozzá, valójában azonban nem állt szándékában megperzselni, a növény nyugodt maradt. Egy másik kísérletben olyasmivel fenyegette meg a sárkányfa levelét, ami nem jelentett számára valódi veszélyt: meleg kávéba mártotta. Ebben az esetben olyan mintázat jelent meg a papíron, amit az ember akkor ad, ha unatkozik vagy álmos. A későbbiekben huszonöt fajta növény és gyümölcs ismételte meg ugyanezeket a reakciókat, a kutató tojással és baktériumfajokkal is hasonló eredményre jutott. Amikor pedig Cleve Backster egyszer elutazott, s a visszafelé úton gondolatban hazaszólt növényeinek, tudatva, hogy hamarosan megérkezik, otthon azt tapasztalta, a poligráf éppen abban az időben érzékelt a növényeken elektromos tevékenységet, amikor gazdájuk kommunikált velük a távolból.    

Az eredményeken felbátorodva Backster egy repülőútja során elektródákat kötött a salátájára. Amikor az utasok enni kezdték a felszolgált zöldségeket, a növény korábbi életjele hirtelen megszínt, mintha sokkot kapott volna.

Olyan reakciót adott, mint az ember trauma hatása alatt, s csak akkor tért magához az ájulásból, amikor a stewardessek kezdték összeszedni a tálcákat, vagyis kiderült a saláta számára, hogy elmúlt a veszély. További vizsgálatok azt is kimutatták, a növények aggodalmat éreznek egymás, illetve más élőlények iránt. Vadul reagálnak például arra a helyzetre, ha mellettük élő rákokat dobálnak forró vízbe. A Yale Egyetemen végzett hasonló kísérletben a növények egy pók megölését fogadták ily módon.Egy amerikai farmer, Dan Carlson továbbgondolta Backster kísérleteit, és százszázalékos terménynövekedést tudott elérni speciális módszerével: a növényápolókon túl Bach- és Vivaldi-muzsikával etette a legkülönfélébb növényeket, gyümölcsfákat és zöldségeket. Azokkal a muzsikákkal is jó eredményt ért el, amelyek emlékeztetnek a madárcsicsergésre. Egy indiai botanikus, N. Singh professzor az ötvenes évek óta vizsgálja a fák, virágok és gyümölcsök különböző hangokra, zenékre és táncokra mutatott érzékenységét. A kéthetes zeneterápia után a tesztelt növények (köztük az eprek) jóval fejlettebbek lettek, mint a kontrollalanyok.

Cleve Backster eredményei hatására egy Marcel Vogel neví kémikus is vizsgálni kezdte a növények reakcióit. Kísérletében két letépett falevelet helyezett el külön szobákban. Az egyiket éjjeliszekrényére tette, s minden reggel kedves szavakkal üdvözölte, szinte szuggerálta, hogy maradjon életben. A másik levéllel nem törődött. Az éjjeliszekrényén levő egy hónappal később is élt, a száron a letépéstől keletkezett sebe is teljesen begyógyult, a magára hagyott levél viszont elszáradt.  Backster másik kísérletében hat rendőr húzott egy kalapból cédulákat, amelyek közül az egyiken az állt: a szomszéd szobában levő két növény közül az egyiket húzza ki és tapossa meg. Az épen maradt példányra ezután rákötötték az elektródákat, majd sorban bementek hozzá a rendőrök. A növény csak a tettesnél jelzett. A kísérletet egy Lyall Watson neví biológus is megismételte: a szobába lépve arra kellett gondolnia a gyilkosnak, hogy meg fogja ölni az egyik növényt. A virágok ekkor is pontosan jeleztek.

Az eredeti érzékelés…
Extra-szenzoriális érzékelésnek, röviden ESP-nek nevezzük azon képességeket, amikor olyan módon jut valaki információhoz, amely az ismert öt érzékszervi modalitás, úgymint látás, hallás, szaglás, ízlelés és tapintás útján nem lehetséges. Ezen információk forrása mindmáig ismeretlen a tudomány számára, hatodik érzékünk azonban kimondottan azt súgja, a hatodik érzék létezik. A fent részletezett növényi képességeket szintén az ESP gyíjtőnév alá szokás sorolni, bár a jelenség felfedezője, Cleve Backster ezt félrevezetőnek tartja, mondván: ebben az esetben nem extraszenzoriális, vagyis az eddig ismert érzékszerveken túli észlelésről, hanem valamifajta elsődleges, a törzsfejlődés során az érzékszervek specializációját megelőző érzékelésről, primary perception-ről lehet szó.

A jelenség megértése minden bizonnyal kulcs lehet az emberi hatodik érzék értelmezése során is, hiszen a korai veszélyjelzés, mint a hatodik érzék egyik fő funkciója, nagy valószíníséggel az evolúció során veszítette el alapvető jelentőségét,

a civilizáció nyomta el bennünk ezt a máig is bennünk lappangó, de nem kellően ápolt és fejlesztett képességet.Ha az ESP-képességeket alacsonyabb rendí életformákon, növényeken vagy állatokon tanulmányozzák, annak megvan az az előnye, hogy a vizsgálati alanyok nem vádolhatók hiszékenységgel, hazugsággal vagy élénk fantáziával, ahogy azzal sem, hogy elvárásaik önbeteljesítő jóslatként befolyásolták volna az eredményt. A 2004-es dél-ázsiai cunami után az érintett nemzeti parkok természetőrei példának okáért egyöntetíen állították, egyetlen állat sem pusztult el a katasztrófa következtében, valami módon előre megérezték a bajt. A második világháború idején is ismert volt már a jelenség, a világ számos pontján figyelték meg az állatok viselkedésében bekövetkező változásokat, mint a bombázások előjeleit. A háború után Freiburgban egy kacsa háborús hősnek dukáló emlékmívet kapott a bombázások előtti, tizenöt percenként ismételt figyelmeztető jelzéseiért. Azt is régóta tudni, hogy a lerombolásra ítélt házakat a robbanószerkezet aktiválása előtt néhány órával elhagyják a patkányok, egerek és csótányok, földrengések vagy lavinák után pedig már évtizedek óta sikerrel vetik be a mentőkutyákat, amelyek nagy biztonsággal jelezni tudják, ha a felszín alatt élő vagy halott embereket észlelnek.

A Guinness-rekordok könyve azokat az eseteket dokumentálja hitelt érdemlően, amikor a házikedvencek több száz vagy akár ezer kilométeres távolságból hazatalálnak olyan helyről is, ahol korábban sosem jártak. Amikor Bobby gazdái oregoni otthonuktól kétezer kilométerre nyitottak vendéglőt, a kutya egy ideig nyugtalanul kereste a helyét újdonsült tulajdonosainál, majd gondolt egyet és inkább útnak eredt. Spirálvonalban haladva 1600 kilométert tett meg, majd nyílegyenesen folytatva útját, röpke fél év alatt rátalált eredeti gazdáira. &Aacutetkelt a Sziklás-hegységen, befagyott folyókon és tavakon, végül megérkezett az étteremhez, gazdái legnagyobb megdöbbenésére. Később az állat útvonalát sikerült teljesen rekonstruálni, mert megtalálták azokat a személyeket, akik egy-egy éjszakára befogadták a négylábú világutazót. A kerülőket is beszámítva az állat majdnem ötezer kilométert kutyagolt. Az egyik kérdés természetesen az, vajon hogyan képes az állat kilométerek ezreit megtenni ismeretlen tájakon, hogy ráleljen régi gazdájára. Még izgalmasabb azonban, hogy mi az, ami ilyenkor mágnesként vonzza. A gazda – úgy tínik, felcserélhetetlen – szeretete utáni vágya lehet a kutya beépített GPS-e?

Tabuk és korlátok…
Rupert Sheldrake a cambridge-i Trinity College laboratóriumában azt vizsgálja, valóban csupán a véletlen míve-e, amikor a telefon csörgésekor éppen arra a személyre gondolunk, aki ab-ban a pillanatban keres bennünket. Sheldrake módszere meglehetősen egyszerí: megkérte a kísérleti alanyok négy-négy ismerősét, hívják fel a laborban várakozó barátjukat, a hívás beérkezése előtt pedig megkérdezte az adott személyt, szerinte ki telefonál. A találati arány 45 százalékos volt, jóval magasabb, mint a logikusan elvárható 25 százalék: a különbség szignifikáns eltérést jelez. Ugyanez volt az eredmény akkor is, amikor e-mailek feladóit kellett megtippelni. A kutatás egyetlen szépséghibája a minta alacsony elemszáma: telefonhívások esetén mindössze 63, az e-maileknél pedig 50 fő vett részt a kísérletben.

Amikor Franz Anton Mesmer a XVIII. század derekán népszerísíteni kezdte a hipnózist, az a legenda kapott szárnyra, hogy a hipnotizált személynek előjön a hatodik érzéke. Carl Sargent, a cambridge-i egyetem pszichológiai professzora ezt kívánta napjainkban kísérletével ellenőrizni, amikor negyven, önként jelentkező diákot – akik előzetes bevallásuk szerint semmilyen extraszenzoriális képességükről nem tudtak – két csoportra osztott: az elsőbe soroltakat hipnózis alá vetette, a másik csoport volt a kontroll. A hatodik érzéket Sargent a Zener-kártyák segítségével tesztelte: a kártyacsomag huszonöt lapból áll, ebből öt négyzet, öt kör, öt csillag, öt hullámos vonal és öt kereszt. A kísérleti személynek az a dolga, hogy kitalálja, milyen lap van a vizsgálatvezető kezében, s természetesen, a kártyák random követik egymást, sorrendjüket nem lehet logikai úton megjósolni. (Kezdetben a kártyákat személy húzta, ma már ezt a lépést számítógéppel helyettesítik, kiiktatva az emberi tényezőt.) Az eredmény szerint a kontrollszemélyek huszonötből ötször találták el a helyes választ, ami pontosan megfelelt a véletlen találati aránynak, a hipnózis alá vont személyeknél azonban az átlag 12 volt.

Sargent saját interpretációja szerint az ESP a tudatosság magasabb fokával függ össze, s ezért ellazult állapotban könnyebben elérhető. A hatodik érzék legszkeptikusabb kritikusai is kénytelenek ugyan elismerni, hogy a dologban lehet valami, s a jelenség érdemes a további kutatásra, a téma azonban olyannyira tabunak számít természettudományos, matematikai statisztikai körökben, hogy a további kutatások előtt sokkal inkább szociológiai, semmint tudományos korlátok állnak. Az ESP mainstream kritikusai elsősorban azért hiszik, hogy a hatodik érzék nem létezik, mert a jelenség nem egyeztethető össze klasszikus fizikai ismereteinkkel. Az extra-szenzoriális érzékelés élménye azonban a mindennapi életben számtalanszor megtörténik emberek sokaságával spontán módon, tudományosan nem kontrollálható körülmények között. Ezek az élmények általában sokkal erőteljesebbek és nyilvánvalóbbak, mint azok, amelyeket laboratóriumok falai között lehet mesterségesen kreálni, s ugyan a társadalomban erős kollektív meggyőződés él a jelenség autentikus voltáról, de mivel ezen esetek tudományos bizonyítása a dolog természeténél fogva igencsak nehézkes, a szkeptikusok elvetik őket, mint puszta szóbeszédet, anekdotát. A ma természetfelettinek címkézett jelenségek mindegyikének esetében ugyanaz a probléma kerül elő: természetfeletti minden bizonnyal nem létezik, csak a természet, amit azonban még közel sem ismerünk teljesen.

Az agykéreg külső része…
A telepátia és rokon jelenségeinek vizsgálata számtalan olyan problémával szembesít minket, amelyeket a klasszikus tudományos módszertan mentén képtelenek vagyunk értelmezni és kezelni. Hogyan írhatnánk le például az ismert fizikai fogalmak mentén a telepátia azon jellegzetességét, hogy minél közelebbi kapcsolatban áll két személy egymással, a jelenség annál nagyobb valószíníséggel, és annál intenzívebb formában jelentkezik? Mi lehet ilyenkor az információ közvetítő közege? Vagy hogyan magyarázható, hogy szkeptikus személy jelenlétében a jelenség nehezebben, vagy egyáltalán nem idézhető elő laboratóriumi körülmények között? A cinikus válasz szerint természetesen úgy, hogy mindez csak szemfényvesztés, csalás, megtévesztés. Csakhogy a kvantumfizika térhódítása óta tudjuk, a megfigyelés eredményét valóban befolyásolni képes a megfigyelő személye, s az objektum hajlamos olyan választ adni kérdésünkre, amilyet hallani szeretnénk. S hogy mit nevezhetünk ebben az esetben valóságnak, az ördög se tudja; a valóság helyett egyelőre a valószíníség fogalmával ismerkedünk. Az ázsiai cunami után tudósok sora kezdte keresni a magyarázatot arra, hogyan érezték meg az előszeretettel primitívnek címkézett bennszülött törzsek tagjai előre a veszélyt, s menekültek a vadállatokkal együtt magasabb területekre, a túlélés érdekében.

A washingtoni egyetemen pedig az agynak már azonosították is egy olyan régióját, amely korai vészjelzőként míködik: monitorozza a környezetet, felméri a lehetséges következményeket és segít kiválasztani a megfelelő viselkedést a veszélyes szituáció elkerülésére.

Az agyunk, úgy tínik, sokkal inkább képes lenne arra, hogy érzékelje a közeledő veszélyt, semmint korábban gondoltuk. Az ősembernek ez a képessége feltételezhetően még igen éles volt, csak később a civilizáció hatására e tudás használaton kívül, feledésbe merült. Az agyunk azonban a modern agykutatás eredményei szerint ma is képes példának okáért arra, hogy bonyolult döntések meghozatala előtt korai vészjelzőként míködjön, azaz érzékelje, ha hibát, számunkra negatív következménnyel járó cselekedetet készülünk elkövetni. Amit intuíciónak, előérzetnek, belső hangnak nevezünk, az agyban konkrétan lokalizálható területhez kötődik: ez az anterior cinguláris kortex (ACC), az agykéreg elülső részén.

A telepátia, a hatodik érzék vagy az intuíció ennél mélyebbre ható, részletesebb vizsgálatakor azonban úton-útfélen a tudományos pszichológia egyik folyton visszatérő alapproblémájába botlunk: nevezetesen, hogy a tudatot csak és kizárólag introspektív módszerekkel érdemes vizsgálni. Az alig 150 éves múltra visszatekintő, össze-vissza gondolkodó, legtöbbször a saját irányzatain belüli egyetértést sem találó pszichológia hevenyészett módszerei nem igazán nyújtanak alkalmas eszköztárat az emberi tudat megismeréséhez, meg sem közelítik azt a mélységet és megértési szintet, amelyre a valóság más megismerési módjai, példának okáért a misztikus megismerési mód már évezredekkel korábban lehetőséget nyújtott.

Vissza a jövőbe…
A telepátiát azért vagyunk hajlamosak elfogadni, mert egyszeríen modellezhető, vagyis feltínően hasonlít valamire: a mobiltelefonok míködési elvén ma már kevesen csodálkoznak, láthatatlan sugarak, elektromágneses rezgések közvetítik az információt, a jelenség világos és megszokott. Miért ne míködhetne akkor a telepátia is, hiszen az agy olyan bonyolult, van benne bioáram, biztos átrezeg. A telepátia jelenségének tudományos kutatói azonban állítják: a mechanizmus egészen biztosan nem ez. Biztos, hogy ebben az értelemben a telepátia és rokon jelenségei nem hasonlítanak semmilyen ismert, sugárzás jellegí információátadáshoz, hiszen nem csak élőlény és élőlény, vagyis agy és agy között jöhet létre gondolatátvitel, de tárgyakat, vagy a föld alatt olajat, ásványokat tartalmazó geológiai rétegeket is érzékelni lehet, a tapasztalatok szerint.  

Az ESP nem függ térbeli távolságtól: mindegy, hogy a telepátiakísérletnél az alany a szomszéd szobában, vagy több ezer kilométerre tőlünk tartózkodik. De ami még mellbevágóbb, hogy nem függ időbeli távolságtól sem. Az általunk ismert tér- és idődimenziókon kívül zajlik, ami több mint zavarba ejtő. Hogy néz ki mindez a gyakorlatban? Az alábbi eset hitelességéért Paulinyi Tamás, a parapszichológiai jelenségek tudományos kutatásának ismert alak-ja gondoskodik. Elmondása szerint a szomszéd lány, aki érdeklődött a telepátia iránt, Krétára indult nyaralni, s megbeszélték, hogy elvégzik együtt a tárgyválasztásos telepátiakísérletet: kedden hatkor a lány elkezd nézni egy véletlenszeríen kiválasztott, markáns kinézetí tárgyat Krétán, a férfi pedig Budapesten ugyanebben az időben megpróbálja kitalálni, mit néz. Tíz perc után csere: a fiú néz, a lány pedig igyekszik meglátni lelki szemeivel, mi az. Ezek után, amikor a kísérletre került a sor, annak rendje s módja szerint, a férfi elfeledkezett arról, mit beszéltek meg előző héten. A lánynak időben eszébe jutott, a fiúnak azonban csak szerdán kezdett derengeni valami furcsa érzése, hogy valamit elfelejtett.

Semmi baj, gondolta, mindenféle összpontosítás vagy relaxáció nélkül leült, s kirajzolódott lelki szemei előtt egy napszemüveg. Ez a része még teljesen elfogadható, elképzelhető a történetnek: a lány kedden nézett egy tárgyat, a férfi pedig szerdán megkapta a valahol a levegőben keringő, telepatikus üzenetet, s le tudta a tárgy képét rajzolni. A neheze csak most jön: a megbeszélés szerint a kísérlet második részében a férfi is nézett egy tárgyat, amit a lánynak kedden le kellett volna rajzolnia. Le is rajzolta. A kísérlet mindkét része sikerrel zárult. Mindkettőjüknek sikerült öt kontrolltárgy közül elsőként megnevezni az adott tárgyat (napszemüveg, illetve olló volt a két objektum), ami statisztikai értékelhetőséget is jelent. A tudat, nagyon úgy tínik, ezekben az esetekben egészen másként míködik, mint megszoktuk: mindegy, hogy akivel összekapcsolódunk, hol vagy mikor van. A telepátia visszafelé is míködik, a vétel megelőzheti az adást (ezt nevezzük prekogníciónak). Az extraszenzoriális percepció különböző típusai között valójában semmilyen lényegi különbség nincs. Egy telepátiakísérlet pillanatok alatt, akarva-akaratlan prekognitívvá vagy retrokognitívvá válhat (utóbbinál a tudat a múltba lát vissza), újabb zavarba ejtő kérdéseket dobva fel. A jövőérzékelés ugyanis azonnal maga után vonja az úgynevezett beavatkozási paradoxont: ha egy esetlegesen valós prekogníciót a döntés szintjén alkalmazok, beavatkozom az események alakulásába, s gyakorlatilag megszüntetem a prekogníció lényegét, jelentését.

A kutatások szerint az ESP-képességek az agytevékenység folyamatosan míködő, természetes velejárói: a tudat sajátjai, s bár fejleszthetőek, nem kell őket tanulni.

Tanulni annyit lehet belőlük, hogy tudatos szándékainknak megfelelően kontrolláltabbá tehetjük, vagy felismerhetjük az üzenetek szimbolikáját, esetleg következtethetünk a környezet eseményeiből arra, milyen rejtett elvárások dolgoznak bennünk. Az életünk át és át van szőve olyan, a valószíníség-számítás hívei szerint véletlenszerí, véletlennek tínő helyzetekkel, amelyek sorsszeríen érintenek minket, s amelyeket helyes-helytelen, öntudatos döntéseinkkel magunk koreografálunk. Ezt nevezzük sorsnak, e döntések mentén nevezünk valakit pechesnek vagy mázlistának, s e jelenségek leírására a természettudományos megközelítés ma még teljes mértékben alkalmatlan. §