Carlos Budapest és Bukarest között

A venezuelai születésí vakmerő terrorista a világ több pontján ott hagyta a keze nyomát, és ebben a Ceaușescu-rezsim nagy lehetőséget látott. A különösen jó kapcsolat azonban hamar kitudódott és kellemetlenné vált.

1981. február 21., München, &Oumlttigerstrasse 67. Csendes, téli éjszaka a Szabad Európa Rádió (SZER) központjában. Kellemetlenül hideg idő tombol a dél-németországi nagyvárosban, a frissen esett hó is tompítja a kihalt utcákból érkező hangokat. A több száz dolgozót befogadó épülettömbben összesen 40 ember tartózkodik. Rudolf Skukalek újságíró, Allan Antalis bemondó és Maria Pulda gépírónő, a B szárnyban található csehszlovák szerkesztőség munkatársa is a késő esti híradásra készül. Tíz óra előtt pár perccel rövid, de hatalmas erejí robbanás rázza meg a SZER központját. A merényletnek nincs halálos áldozata, de a nyolc sebesült közül többen maradandó sérülést szenvednek. Maria Pulda arcát felismerhetetlenségig roncsolja össze az irodájától néhány méterre robbanó bomba. A következő években a szerencsétlenül járt asszonyon az orvosok 14 plasztikai mítétet végeznek. A rendőrség jegyzőkönyve szerint az anyagi kár meghaladja a 4 millió márkát. A nyugat-európai kommunistaellenes rádióközpont közel 50 éves története során az 1981-es merénylet marad az egyetlen fegyveres támadás. Fél órával később, budapesti idő szerint 21.31-kor Sergiu Nica alezredes, a román hírszerző központhoz tartozó terrorellenes egység operatív munkatársa rövid telefonos beszélgetést folytat egy Magyarországon tartózkodó férfival. Neve Ilics Ramirez Sanchez, beceneve Carlos, a Sakál. „Mikor jössz hozzánk?” – kérdezi Nica. „Még nem tudom, holnap visszahívlak. Steve-től várok egy visszajelzést, tudod, kiről van szó. De biztos vagyok benne, hogy minden rendben lesz” – hangzik el a válasz.
A venezuelai
Carlos nevét ekkor már jól ismerte a világ. Az 1949-ben Caracasban, Venezuela fővárosában született későbbi „nemzetközi hivatásos forradalmár” jómódú kommunista érzelmí családban nőtt fel, és 1968-ban, a nyugati világot megrázó ifjúsági lázadás évében Moszkvába került, ahol felvételt nyert a fejlődő szovjetbarát országok káderképzőjébe, a Patrice Lumunba Egyetemre. Két év után, sorozatos fegyelmi ügyei miatt eltávolították a felsőoktatási intézményből. Valószíníleg éppen a szovjet hatóságokkal való konfliktus járult hozzá ahhoz, hogy a kalandvágyó fiatalból a világ leghírhedtebb terroristája lett. Az 1970-es évek elején Carlos a George Habash vezette Népi Front Palesztina Felszabadítására (PSZF) neví szervezethez csatlakozott, a jordániai Ammanban található kiképzőtáborban sajátította el a gerillaharc titkait, miközben a tekintélyes London School of Economicson gyarapította közgazdasági ismereteit. A fiatal venezuelai kegyetlen stílusa és vakmerősége hamar kivívta a brit és főleg a francia hatóságok figyelmét, múlhatatlan hírnevet azonban 1975 decemberében szerzett magának, a bécsi OPEC-központ elleni támadásával és a kalandfilmbe illő túszejtő akciójával. Az 1970-es évek második felében Carlosra olyan erővel vadásztak a nyugati titkosszolgálatok, hogy már nem kockáztatta a látványos, de veszélyes párizsi akciókat. 1976-ban Jugoszláviában tartóztatták le, de innen hamar szabadult, és előbb Bagdadba, majd onnan a Dél-jemeni Köztársaság fővárosába, Adenbe menekült. Itt hozta létre saját hálózatát, aminek később a keletnémet állambiztonság, a Stasi a „Separat” fedőnevet adta. A következő években Carlos csapata – melynek oszlopos tagja volt Steve, azaz a nyugatnémet Johannes Weinrich és Lilly, azaz Carlos élettársa, a szintén nyugatnémet Magdalena Kopp – szoros kapcsolatot alakított ki szovjet felügyelet alatt a nemzetközi terrorizmus szervezeteivel. A Stasi ekkor már tudta, hogy 1978 szeptemberében Carlos részt vett a Dubrovnikban összehívott úgynevezett „nemzetközi titkos konferencián”, amelyen megjelentek a Fekete Szeptember, a Vádi Haddad vezette palesztinai front, a nyugatnémet RAF, az olasz Vörös Brigádok, a japán Vörös Hadsereg, valamint több latin-amerikai terrorszervezet képviselői.