1976. Jön a jégkorszaik?

Máris mutatkoznak figyelmeztető jelek, amelyek arra utalnak, hogy a világ éghajlatában rosszabbodás várható. Körülbelül 1950 óta az átlaghőmérséklet csökkenése az északi féltekén megközelítőleg 0,3 Celsius-fok. &Uacutegy tûnik, hogy a 0,3 foknyi eltolódás minimális, de a Bonni Egyetem Meteorológiai Intézete arra figyelmeztet, hogy ez a jelentéktelen változás az északi félteke mezőgazdasági körzeteiben egy héttel lerövidíti a növények növekedési idejét. &Iacutegy nézve, rendkívül nagy jelentőségû változásról van szó.Ugyanezekben a körzetekben 1930 és 1950 között két föltûnően meleg évtized volt, de másutt is rendkívül kedvező volt ez a periódus a világ mezőgazdasága számára. Ez az időszak egyúttal a népesedés gyors növekedésének szakasza volt, ami azóta is folytatódik. 1972-ben 71 millió fővel többet kellett táplálni, mint 1971-ben: a születések 5:2 arányban túlszárnyalták a haláleseteket. A világ jelenlegi 4 milliárd főnyi lakossága majdnem háromszor annyi, mint az 1900. évi volt, és 2000-ben a népesség száma nagy valószínûséggel túllépi a 6 milliárdos határt. Ha tekintetbe vesszük ezeket a nagyságrendeket, akkor a kedvező időjárási viszonyokra minden eddiginél nagyobb szükség lenne, hogy elhárítsunk egy világméretû éhínséget, különös tekintettel arra, hogy ennek előfeltételeivel amúgy sem állunk különösen jól.

Terjeszkedik a Szahara
Az időjárási rendellenességek baljós sorozata – különösen a gabonafélék tekintetében – 1972-ben teljes nagyságában megmutatta a gondot az egész világ számára. A nehézségek akkor Indiában, a Szovjetunióban, és a két félteke különböző körzeteiben jelentkeztek és nagymértékben hozzájárultak a mezőgazdasági hozamok csökkenéséhez. A szárazság következtében Ausztráliában és Argentínában is csökkentek a gabonatermések, és tájfunok semmisítették meg a gabona- és a rizstermést a Fülöp-szigeteken. Az Egyesült &Aacutellamok és Kanada ugyanakkor soha nem látott mennyiségû gabonát adott el külföldi országoknak. 1974 tavaszán a gabona ára az 1972-es tavaszi árak háromszorosát tette ki, mégis csaknem teljesen kimerültek az USA és Kanada tartalékai. A legsúlyosabban mindez a világ szegényeit érintette.

A világ csekély gabonatartalékai az emberek tízmillióinak éhínséget, s az árak rendkívüli emelkedését hozták. Ez az éhínség könyörtelenül sújtott sok országot; a Szaharától délre Szenegált, Mauritániát, Malit, Felső-Voltát, Nigert, Csádot, Szudánt és Etiópiát. E körzet nyugati kétharmadában – az úgynevezett Sahel-övezetben – 25 millió ember él s közülük sokan nomádok. Itt 1972 volt a forróság és az aszály legsúlyosabb, ötödik éve, de a pokoli szárazság egészen 1974 elejéig tartott, s csak akkor kezdett ismét nőni a fû, a korábban már teljesen kiszáradt területeken. Tény azonban, hogy a Szahara sivatagi homokja évről évre feltartóztathatatlanul tör előre a Sahel-körzetben. Az egykori szavannákon a túlzott lelegelés következtében nagyrészt eltûnt a fû. A Csád-tó vize több helyen az eddigi partjától 20–24 km-re húzódott vissza. Timbuktuban, e régi kulturális központban, a Niger folyó kikötőjében 1973-ban teljesen elapadt a víz, a hajók a kikötő kiszáradó mocsarában elakadtak. A nomádok, akiknek el kellett adniuk megmaradt állataikat, – ellátásuk egyetlen forrását – táborokban gyûltek össze a nagyvárosok környékén. Megközelítőleg ötmillió szarvasmarha pusztult el. Ugyanakkor lehetetlenség felmérni, hogy hány ember halt éhen ebben az időben. Az egyik ENSZ-jelentés szerint föltételezhető, hogy csupán Etiópiában százezren haltak meg, más becslések szerint viszont kétszer ennyien pusztultak el.

Vajon az 1972-es év csak egyszeri, kivételes jelenség volt az éghajlati csapások tekintetében, vagy pedig ez volt az első év, amikor látványosan megmutatkozott, hogy talán 20–50 évig is eltartó folyamattal kell számolni?

Találgató szakemberek
Reid A. Bryson, az egyik ismert wisconsini klimatológus úgy véli, teljes tendenciaváltozásról van szó. Szerinte ez
a változás az elmúlt ezer év legveszélyesebb negatív éghajlati változásához vezethet. Ezeket írja: jelenleg rendkívül jelentős klímaváltozás tanúi vagyunk, amely lényegesen nagyobb arányú, mint hogy csupán tudományos fontosságúnak tekinthetnénk. Amenynyiben tartóssá válik, az egész világ lakosságát érinteni fogja és félmilliárd ember számára jelenthet éhínséget.Bryson úgy látja, hogy az éghajlati viszonyok, körülbelül 1966 óta, jól észrevehető „jégkorszaki” jellegzetességet mutatnak föl. Nem tartja kizártnak, hogy az új klímastruktúra évtizedekig fönnmaradhat, ami nem csak azt jelenti, hogy a hőmérsékletek csökkennek, hanem általánosan nagyobb szabású időjárási rendellenességek mutatkoznak: gyakoribbá válnak az aszályperiódusok, az árvizek, a viharok és más rendkívüli időjárási jelenségek.

Hubert H. Lamb az East Anglia Egyetemen a történelmi éghajlati változások kutatásával foglalkozik, és meggyőződése, hogy félreismerhetetlen a hidegebb világklíma felé mutató tendencia. Ô is úgy gondolja, hogy ez a szakasz több évtizeden át eltarthat.Derek Winstanley kanadai meteorológus kimutatta, hogy a csapadékmennyiség a Sahel-övezetben az 1967–1972-ig terjedő ötéves szakaszban mindössze a felét tette ki az 1954–1959 közötti mennyiségnek, s számít rá, hogy egészen a jövő évszázadig még csapadékszegényebb időszakok következnek ebben a térségben.Sok más szakember viszont arra az álláspontra helyezkedik, hogy még nem tudunk eleget a klímaváltozásokról ahhoz, hogy biztonsággal megjósolhassuk a jelenlegi irányzatok tartósságát. Dr. Jerome Namias – aki korábban az amerikai kormányzat hoszszú távú meteorológiai előrejelzéseinek szakembere volt – ezeket mondja: „Egyelőre nem látok meggyőző jeleket arra, hogy a világ éghajlatának nagyobb arányú átalakulása előtt állnánk.” Namias véleménye szerint a viharoknak és a széljárásoknak a megváltozása – ez jellemző a jelenlegi klímaviszonyokra – bármikor megint az ellenkezőjére fordulhat. Egyes klimatológusok még tovább mennek, mint Namias és föltételezik, hogy a klímában bekövetkező jövőbeni események természeti okok miatt nem előre jelezhetők. Véleményük szerint nem marad más hátra, mint hogy a világ jövőbeni éghajlatát illetően örökké bizonytalanságban éljünk.

Porszemek a sztratoszférában
Mindeddig alig szóltunk a klímaváltozás okairól, ami annak tulajdonítható, hogy ezek az okok messzemenően ismeretlenek. Nem vagyunk abban a helyzetben, hogy akár csak nagy körvonalakban is előre jelezhessünk. A nagy áradások és aszályszakaszok bejelentetlenül köszöntenek ránk. A tájfunok és hurrikánok csak azután jelezhetők, amikor már kialakultak. Bryson, Lamb és mások föltevése, miszerint a jövőben megváltozik a klíma, nem a fizikai folyamatok megértéséből, hanem csupán a múlt klímaviszonyaira vonatkozó statisztikai adatok értékeléséből fakad. Néhány nyugtalanító tény közismert. &Iacutegy például H. H. Lamb és mások munkáiból kitûnik, hogy egy vulkán minden jelentős kitörése, amelynek során nagy mennyiségû finom por kerül a sztratoszférába, több évig tartó hideg időt von maga után. De a hideg periódus gyakran bekövetkezik anélkül, hogy előzőleg vulkanikus tevékenység lett volna. Az óceáni hőmérsékletek is nagy területeken megváltoztak. Bizonyos, hogy ezek a változások hátrányos ingadozásokra vezetnek a passzátszeleknél és ezáltal megváltozott széljárási, és csapadékviszonyokat teremtenek. De ugyanezek a széljárási és csapadékviszonyok gyakran föllépnek anélkül, hogy az óceánok körzetében anomáliák jelentkeztek volna.

Amikor a negyvenes években az északi féltekén a hőmérsékletek csúcspontokat értek el, számos klimatológus a szén-dioxid úgynevezett „üvegház-effektusában” látta ennek okát. Azt állították, hogy a szén-dioxid egy üvegház ablakaként hat: beengedi ugyan a napsugarakat, de megakadályozza a fölmelegedett infravörös sugarak visszasugárzását az átmelegedett Földről. &Aacutem az 1950 után bekövetkezett éghajlat hatálytalanította ezt az elméletet. A hőmérsékletek csökkentek annak ellenére, hogy a szén-dioxid-tartalom továbbra is növekedett.

Később egyes tudósok arra a következtetésre jutottak, hogy a finom porrészecskék az atmoszférában mennyiségileg gyorsabban növekedtek, mint a szén-dioxid. Ezek a porrészecskék gyengítették a napsugarak hatását és olyan gyorsan visszafogták a fölmelegedést, hogy a „szénd-ioxid-fûtés” nem tudta többé kompenzálni ezt a hatást. Sajnos, nem ismerjük eléggé az egész folyamatot ahhoz, hogy előnyben részesíthetnénk az egyik vagy másik hipotézist. Éppen ezért nem vagyunk abban a helyzetben, hogy egyetlen okkal határozzuk meg a hidegebb vagy a melegebb időjárási viszonyokat, a nedvesebb vagy szárazabb talaj okát. A föld megmûvelése, az útépítés, az erdők kivágása, a folyók medrének áthelyezése és modern korunk számtalan más vállalkozása is befolyásolja az ember természetes környezetét. Elképzelhető, hogy száz év múlva olyan időszak kezdődik, amikor az emberi tevékenység következtében elpazarolt hő miatt eljutunk élő környezetünk stabilitásának határáig. S ha nem ismerjük is az okokat, egy dolog bizonyos: az éghajlat változik, mégpedig jelentős mértékben… Egyes változások hoszszú távúak, mások rövid időre szólnak. Mindezek a változások azonban létfontosságúak az emberi lét minősége szempontjából. Meg kell tehát tanulnunk élni ezekkel a változásokkal, amelyeket még nem tudunk megmagyarázni. S az eddiginél nagyobb összegû anyagi ráfordításokkal kell kutatnunk a változások okait, hogy előre jelezhessük azokat, és képesekké váljunk katasztrofális hatásuk csökkentésére. A klímaváltozás és következményei az élelmiszerhiány korszakában a fontossági sorrendben sajnos nagyon előkelő helyet töltenek be. §

  • 2006. Klímaváltozás
    Az ENSZ Meteorológiai Világszervezete (WMO) 2003. július 2-án jelentést tett közzé, mely szerint „az átlaghőmérséklet további növekedése mellett, a klímaváltozás következtében nőhet az extrém időjárási események száma és intenzitása”. A világszerte több ezer kutató részvételével mûködő Klímaváltozási Kormányközi Bizottság (IPCC) első, 1990-ben kiadott jelentéséhez képest a mára feldolgozott adatok szerint a helyzet lényegesen drámaibb. A globális felmelegedés jelentősen gyorsulni látszik: az elmúlt 100 évben mintegy 0,6 Celsius-fokkal nőtt a földi légkör átlaghőmérséklete, az északi féltekén azonban ebből 0,15 fok az utolsó évtizedre esik! Ugyanitt az utóbbi 40 évben 10 százalékkal csökkent a hótakaró felülete. A légkörben az üvegházhatásért felelős gázok közül a szén-dioxid mennyisége 150 év alatt 31 százalékkal, a metáné 151 százalékkal nőtt. Számos európai országban sorra dőlnek évszázados hőmérsékleti rekordok; &Aacutezsiát özönvíz és 50 fok feletti hőség egyaránt sújtja; világszerte kiugróan magas a pusztító viharok száma. Magyarországon a világátlagnál gyorsabban, 0,68 fokkal (a nyári félévben több mint egy fokkal!) emelkedett a középhőmérséklet az elmúlt 100 évben: ötven éve nem tapasztalt szárazság sújtja a mezőgazdaságot – készül a „Nemzeti Aszálystratégia”. (enc.hu)


  • Jeges felmelegedés
    Egy a Pentagon megrendelésére készült tanulmány szerint a globális felmelegedés következtében az egészen közeli jövőben valóságos jégkorszak sújthatja bolygónk jelentős részét. A látszólag paradox következtetésre jutó kutatócsoportot az amerikai védelmi tárca legendás stratégája, a 82 esztendős Andrew Marshall bízta meg a munkával, mondván: a várható drasztikus klímaváltozásokra vonatkozó, egymásnak ellentmondó adatok jelentős védelmi kockázatokat jelenthetnek – például olyan, összeomló mezőgazdaságuk következtében destabilizálódó atomhatalmakat tekintve, mint Oroszország vagy Pakisztán. Márpedig a szerzők szerint például a Golf-áramlat, amely az Atlanti-óceánban a Mexikói-öböl felől szállít meleg vizet Európa északnyugati partjaihoz (ily módon »fûtve« a kontinenst), akár már 2010-től kezdődően igen gyorsan, gyakorlatilag teljesen leállhat. Ugyanis a felmelegedés következtében a roppant tömegû, olvadó sarki jégből származó édesvíz csökkenti az egyébként északon alásüllyedő, a mélyben délre tartó hideg tengervíz sûrûségét, s ezzel megfosztja a cirkuláció fő hajtóerejétől az észak-atlanti áramlást. Európa jó részének éghajlata így a szibériaihoz közelíthet, ami beláthatatlan következményekkel járhat. – A jelentés következtetéseit számos klímakutató elveti, ám mások figyelmeztetnek arra, hogy a sarki jég elemzése alapján a Golf-áramlat leállására az elmúlt százezer évben többször lehetett példa.