HIP-HIP HYP

Hősök a színészek. Magunkat sajnáljuk, akik rövid ujjúban ücsörgünk a nézőtéren, pedig Kulkát kellene, aki állógalléros ingben, nyakkendőben, mellényben és vastag, míszálas frakkban teljesít. Néha kimehet a színfalak mögé, és amikor előkerül, kicsit szárazabb, aztán újra izzad, izzad. Dolgozik, arca verejtékével keresi a kenyeret, szépen, elegánsan, rezzenéstelenül.

Nem az a Hyppolit, akit megszoktunk, a rezzenéstelensége mögött valami más van; nem a tévedhetetlen biztonság a világ dolgait illetően, inkább fegyelem és rezignáció. Meg valami az angol példaképből, Wodehouse Jeeves-éből, ahogy az egész darabba belekerül ez az angol világ, a villában van egy értékes nyakék, amit mindenki el akar lopni. Van egy másik Wodehouse-zsáner, a kibírhatatlan, utálatos, szemüveges gyerek, aki megkeseríti mindenki életét, de ő nem lép színpadra, csak a hírét halljuk. 
Az történik, amiért szeretünk színházba járni: ugyanazt kapjuk, és egészen mást; a meggazdagodott kispolgárékhoz megérkezik a gróf inasa, és felforgatja az élet normális menetét. Csak azért teheti meg, mert az életnek nincs normális menete, Schneideréknek nem csak a szmoking áll rosszul, de a saját ruhájuk is, unják magukat, unják egymást, élni kellene, mert múlik az idő. Terka nem szerelmes, de már 25 éves, és nem akar Makátsné lenni. Nem tudja, hogy Makáts sem köszöni, hogy imádhatja, mert ő meg az idősebb korosztályért jön lázba. Schneider úr múltjában is van egy hamvadó cigarettavég, Schneiderné is húszezer pengőt költött a Vidám Parkban. Nem az a baj, hogy fölfordult a világ, hanem hogy mindig is föl volt fordulva. 
Annyira jó ez az állapot, hogy egyre kevésbé értem, mi a baj az előadással. Lassú valahogy, nehézkes, a poénjai kitalálhatóak. Széthúzódik az egész, mintha még nem volna egészen készen, és talán így is van, ősszel kell futni még egy kört. 
Nem lesz nehéz, mert az előadás színészben erős: Kulka végig érdekes, Csákányi Eszter masszív a színpadon, Pál Andrásnak kiismerhette már az ember a gesztuskészletét, hanem azért csak feszes, csak neurotikus, csak minden, de nem Jávor Pál. Senki sem játszik másvalakit, nem idézik meg a nagy elődöket, Elek Ferencre nem vetül Kabos Gyula árnyéka, és nem kell elmondania, hogy a hagymát is hagymával. Van puska a falon az első felvonásban, és el is sül a másodikban, ha pedig a végén elmarad a nagy finálé, az csak azért van, hogy jelezze, a világnak soha nincs vége.  
Kár, hogy úgy mondták el mindezt, hogy az előadásnak sincs soha vége, egyre kevesebbet nevetünk, a színészek helyett egyre többet nézzük az órát a falon. Eltettük a szóvicceket emléknek, és végre megtudtuk, mi Hyppolit vezetékneve – nem mondhatja senki, hogy úgy jött ki a színházból, ahogy bement. 
Zágon István: Hyppolit, a lakáj
Belvárosi Színház
Rendezte: Mohácsi János