„Pontosan tudtam, mi ez a jellegzetes surrogó hang, de már semmit sem tehettem. A szomszéd szektorból egyenesen felénk kígyózó, fekete füstcsíkot húzó rakéta feltartóztathatatlanul vágódott be közénk. És a következő pillanatban a barátom fejét elöntötte a vér…” (Super Tifoso)Az 1979-es újságidézet Vincenzo Paparelli Lazio-drukker míszerésznek állít emléket, aki egy bajnoki focimeccs alatt lett a brutális szurkolás áldozata. A látványosságot fokozó pokoli szerkezet a szerencsétlen fiatalember bal szemén keresztül fúródott az agyába. Az elsősegély kéznél volt, de már nem lehetett tenni semmit. Annak ellenére, hogy az erőszak egyre inkább elharapózik a lelátókon, a drukkerek közötti összecsapások még ritkán végződnek tragédiával. Már itt fontos tisztázni, hogy alapvetően kétféle fanatikus szurkolói stílusról beszélhetünk.
1. Ultrakultúra
Az egyik csoportot a leginkább Dél-Európára és Dél-Amerikára jellemző ultrák képviselik, akiket általában a lakóhely vagy baráti szálak kötnek össze. A csoporton belül szigorú hierarchia létezik, a vezér szavát a fiatalok feltétlenül elfogadják. Az ultrák szurkolói tevékenységük során elsősorban a látványra helyezik a hangsúlyt, és többnyire csak verbálisan heccelik az ellentábort. A latin eredetí ultra szó jelentése: valamin túl, szélsőséges. A tagok elfogadnak egyfajta életstílust, amelyhez hozzátartozik, hogy fizetésük jelentős részét kedvenc focicsapatuk buzdítására fordítják. A stadionon belül állandó törzshellyel rendelkeznek, szünet nélkül, mindvégig állva biztatják csapatukat, és rendszeresen elkísérik őket az idegenbeli mérkőzésekre is. Amikor az olasz Fiorentina ejtőernyőzött a C2-es osztályba, 20 000 szurkolója maradt hí a bukottakhoz. Meglehetősen bizarr látvány lehetett, amikor a vidéki meccseken valósággal megszállták a néhány ezres kisvárosok utcáit. Ahogy egy ultra egyszer találóan megfogalmazta: „A futball jóval fontosabb annál, hogy csak a labdarúgókra bízzuk…”
» Az ultra útra kél
Amikor a nyugat-európai társadalomban az ifjúság éppen emancipációs harcát vívta a hagyományos tekintélyek (egyház, család, pártok) ellen, a fociszurkolók fiatal nemzedéke is saját útjára lépett. A mozgalom az urbánus, munkás-diák lázadó kultúrából nőtte ki magát. Az első szervezett csoportok az 1960-as évek végén Olaszországban bukkantak fel, ahol nagy hagyományai vannak a minőségi szurkolásnak. A transzparensek azonban csak az 1964-es BEK döntőn jelentek meg a lelátón. A legrégebbi ultracsoportnak az AC Milan 1968-ban alapított – azóta már megszínt – Fossa dei Leoni (Oroszlánbarlang) neví szurkolói táborát tartják. Ezt követően gomba módra szaporodtak a hasonszőrí digó bandák: a Sampdoriánál (UTC), az Internél (Boys) vagy éppen a Napolinál (Napoi Ultras). Az itáliai stílus azután villámgyorsan teret hódított magának Európában, és tömegmozgalommá vált.
A volt szocialista tömbben csak a rendszerváltás után legalizálódhattak, ekkor azonban elemi erővel tört a felszínre az elfojtott brutalitás. A kilencvenes évekre magának a mozgalomnak a létét kezdte fenyegetni az egymás közötti erőszak, az ultrákkal szemben fokozódó állami represszió, és a futball elüzletiesedése. A stadionban a különböző csapatok ultráinak fizikai érintkezése szinte lehetetlenné vált, ezért az erőszak az utcára szorult, illetve az ultrák és a rendőrök közti erőszakká fajult. Az ultracsoportok többnyire spontán szerveződés útján születnek a leendő tagok lakóhelyén, munkahelyén, esetleg kedvenc kocsmájában. Az egykori kulcsos lakótelepi fiatalok a hatvanas évek gazdasági recesszióitól sújtva kezdetben csak a stadionok legolcsóbb szektoraiba tudtak bérletet váltani. Ezeket az úgynevezett kanyarokat (curva) aztán igyekeztek hatalmas zászlókkal leválasztani a többi szurkolótól, és ezzel demonstrálni különbözőségüket. Később a gazdasági fellendülés alatt is híek maradtak eredeti szektoraikhoz, ezért a szögletzászlók környéke ma is veszélyes hely az ellenfél játékosai számára. A szurkolói tábor nagyságától függően egy csapat akár öt-hat ultracsoportot is kitermelhet, akik olykor egymás torkának (is) esnek.
» Színkavalkád
A szurkolótáborok közötti különbséget leginkább a színek, szimbólumok és dalok demonstrálják. Előszeretettel állítanak össze kedvenc csapatuk mérkőzéseire koreográfiákat. Ezek témája általában a klub vagy a csoport dicsőítése, esetleg az ellenfél kigúnyolása lehet. Hatalmas transzparenseket és zászlókat készítenek saját nevükkel, amelyekkel beborítják szektorukat, hogy a kívülállók is könnyedén azonosíthassák őket. Az általánosan elterjedt felvarrók, sálak mellett a ’90-es években megjelentek az arc- és hajfestések is – természetesen a kedvencek színeivel. Európában annak idején az ógermán törzsek viseltek harci színeket, tetoválásokat. Az öltözet mellett a rangadókon pirotechnikai bemutatóban is gyönyörködhetünk. Alkalmazása a középkori keresztény ünnepekre vezethető visz-sza. Az egyházi körmeneteken a tíz, a fáklya látványa, a puskapor durrogása az ördög elízésére szolgált. Egy igazi ultratábor sem létezhet azonban görögtíz, bengáli fáklya és füstbomba nélkül. A szegényebb egyesületek beérik kerítészászlókkal, pénztár- és WC-papír gurigákkal és petárdákkal is.
A zajkeltés legfontosabb eszközei a dobok, kürtök, megafonok és természetesen a vezérszurkoló által levezényelt rigmusok. A magyar drukkerek szegényes dalkészleteivel szemben – amelyek többnyire az ellenfél ócsárlásában ki is merülnek – a nagy hagyományokkal rendelkező ultrák az egész mérkőzést úgy éneklik végig, hogy még csak nem is repetáznak. Legtöbbször adott fülbemászó dallamra (Guantanamera, Bella ciao, Ének az esőben) írják a buzdító szöveget.Az ultracsoportok már névválasztásaikkor is igyekeznek eltökéltségüket tükrözni. A vissza-visszatérő Hooligans, Ultras, Fedayn (öngyilkos terrorista), Irriducibili (eltántoríthatatlanok) nem nagyon szorulnak magyarázatra. A dögcédulákba karistolt név utalhat a csapat színeire (Green Dragons – Zöld Sárkányok), a szurkolói csoport stadionban elfoglalt helyére (Curva Sud – Déli Kanyar) vagy a kabalaállatára (Ultra Viola Bulldogs). Az erőt és híséget, vagy egyéb harciasságot jelképező fenevadak (oroszlán, sárkány, cápa, sas) mellett igen népszeríek a halálfejes, kalózos vagy a jobb- és baloldali szimbólumok (vaskereszt, Che Guevara, sarló és kalapács) is. Mindezeket sokszor az évszámokkal, rövidítésekkel ellátott pajzs alakú címeren ábrázolják.
» A barátom ellensége az én ellenségem is
Manapság két ellenséges szurkolótábor összecsapását majdnem akkora várakozás előzi meg, mint a csapatok megmérkőzését. A nemzedékeken átnyúló, tradicionális ellentétek sokféle okra eredeztethetőek. A gazdaságilag eltérő regionalitású országokban például gyakran lép fel az észak–dél szindróma. Az AC Milán egyik szektorából sokszor hangzik fel a következő dalszöveg:
„Érzed, micsoda bíz árad,
Itt vannak a földrengéses nápolyiak,
Szappannal soha nem fürödtetek
Kolerás Nápoly, Itália szégyene.
Maradona seggében kémleltek,
Kábszeres Diego az istenetek
Nekünk ott a Dóm és a Madonna
Nektek csak a kolera
Halbíz árad és szennyezett a tengeretek
Körülöttetek csak a legyek legyeskednek
Mi vagyunk a Milán… Mi vagyunk a Milán…"
Az egy régión (pl. Ruhr-vidék, Észak-Olaszország, Északkelet-Magyarország) belüli ellentétek szinte minden országban fellelhetőek, de a provokatív beszólásokat az egy városon belüli eltérő egzisztenciájú szurkolói táborok ellentéte is kiválthatja. A Manchester United a város jómódú polgári kerületeiből verbuválja tagjait, míg a Manchester City legtöbb szurkolója a prolik közül kerül ki. Olaszországban megtalálhatóak a klasszikusan szélsőbaloldali táborok (Lazio, Verona, Ascoli, Inter), és a szélsőjobb (Livorno, Atalanta, Pisa) képviselői is. A Brigate Neroazzuro nyíltan kardoskodik az ultrabaloldali eszmék mellett, és mások is szívesen választanak olyan provokatív neveket, mint a Fekete-Vörös Brigádok. A Lazio fasiszta beállítottságú Irriducibilijei ugyanakkor nem vennék jó néven, ha a csapat tulajdonosai színes bőrí játékost igazolnának le:
„Senkinek sem kegyelmez az Opposta Fazione,
Kevesen vagyunk, de mindenki fasiszta"
A legtöbb esetben a rasszista és antiszemita agressziók elkövetői is ezeknek a csoportoknak a tagjai. De a zsidóságukat büszkén vállaló fanatikus szurkolók sem a koncentrációs táborokban elpusztított milliókat tekintik példaképüknek. A holland Ajax Amsterdam és az angol Tottenham Dávid-csillagos ultrái a palesztinokat kordában tartó izraeli fegyveresek egyenruháit vásárolják. Az etnikai szinten felmerülő ellentétek főképpen a többnemzetiségí országokban jelentkeznek. Eklatáns példa erre a spanyol Real Madrid és a katalán Barcelona tradicionális ellenségeskedése. Hasonló megosztottság figyelhető meg Belgiumban (flamand–vallon ellentét), Svájcban (a német, a francia és az olasz kantonok rivalizálása), vagy a volt Jugoszláviában (szerb, horvát nemzet). Ritkábban ugyan, de két szurkolótábor barátságával is találkozhatunk Európa-szerte, amelyeket sokszor a közös színek (Ferencváros – Rapid Wien, Újpest – Fiorentina), azonos politikai elvek (Sevilla – Deportivo La Coruna) vagy éppen a közös ellenség gyílölete tart össze.
2. A balhé igézetében
A másik speciális szurkolói csoport kifejezetten a balhé kedvéért látogatja a mérkőzéseket. Ezt a csoportot az Angliában kialakult (Birmingham City – Zulus, Chelsea – Headhunters), és leginkább Kelet-Európában (Legia Warszava – Legia, Partizan Beograd – Grobari) elterjedt huligán mentalitás képviseli, akik az erőszakra helyezik a hangsúlyt. Ők azok, akik egy-egy idgenbeli meccs előtt megpróbálják megfélemlíteni az ellenfél táborát, és holtrészegen felvonulva a város utcáin, válogatás nélkül törnek-zúznak, és útjukba akadó autókat borítanak fel. Maga a hooligan szó eredetét homály fedi, de sokan egy régi londoni ír családig (O’Houlihnan) vezetik vissza, amely hírhedt volt botrányairól, kötekedő férfitagjairól. A labdarúgás és a vele járó erőszak egészen a középkori Angliához vezethető vissza, ahol II. Edward király 1314-ben éppen azért tiltotta be ezt a – többnyire disznóhólyaggal játszott – játékot, mert rengeteg halálos áldozattal járt. A modern időkben a XIX. század végén jelent meg újra az erőszak a focipályákon. Amikor 1885-ben a Preston North End 5:0-ra verte az Aston Villát, a két csapat szurkolói kövekkel és botokkal támadtak egymásra. A két világháború között nem nagyon akadt példa a focihuliganizmusra, ám az 1950-es évek végén újra felbukkant Latin-Amerikában.
Az egyik legemlékezetesebb példája ennek az a labdarúgó-háború, amely 1969-ben tört ki Salvador és Honduras között egy mérkőzés utáni verekedés következtében. A hetvenes években az erőszak még jórészt kimerült a bíróvadászatban, ám a fokozott rendőri jelenlét következtében a szurkolói csoportok egyre inkább a biztonsági erők ellen fordultak. Kövekkel, botokkal és a stadionok felszaggatott székeivel támadnak a pajzsokkal védekező rendőrökre, akik gumibotos rohamokat indítanak a hangadók tömegből való kiemelésére. A huligánok maszkként használva sálaikat, védekeznek a felismerhetőség és a könnygázlövedékek ellen. A Lazio-drukkerek egy részének kedvenc jelszava: „Kevesebb focit, több rugdosást” (Meno calcio, piu calci).
A Heysel-tragédia után az angol szurkolókat veszélyességi kategóriák szerint osztályozzák (A, B, C), és utóbbiak képviselőit a világ összes stadionjából kitiltották. Ezzel az igazi erőszakos megmozdulások áttevődtek Kelet-Európára (Lengyelország, Bulgária). A legdurvább jelenetek azonban a volt Jugoszlávia stadionjaiban játszódnak le, ahol a gyílölet a háború okozta fájdalmakra is visszavezethető. Szerencsére a játékosok személye az esetek többségében szent és sérthetetlen, időnként azonban bekövetkezik a tragédia. Andrés Escobar kolumbiai labdarúgót egy felháborodott szurkoló lőtte agyon, mert az ő öngólja után esett ki a csapat az 1994-es vb-ről. Azok a focisták sincsenek azonban biztonságban, akik a klub legnagyobb riválisához igazolnak át. A Barcelona szurkolói a mai napig nem bocsátották meg Figo árulását.
3. Fanatikus hazaiak
Senkit ne tévesszen meg a cím! A hazai ultrák és huligánok éppoly fanatikusak, mint külföldi példaképeik, pénzügyi lehetőségeik és a magyar futball színvonala azonban ugyancsak behatárolják a látványos szurkolás lehetőségeit. Többségük szélsőjobboldali elveket vall, ami nem túl meglepő a negyvenéves szovjet megszállás után. Az első szervezett magyar szurkolócsoportok a ’90-es évek elején alakultak, elsősorban a fővárosi nagycsapatok mellett, azóta azonban a vidékiek is felsorakoztak mellettük.
• A Ferencváros nagy szurkolótáborral rendelkezik ugyan, de az Üllői úton inkább az angol–holland stílus a jellemző, akik a látvány helyett inkább a verekedésben jeleskednek. A fradisták első számú csoportja a Green Monsters. 1995-ben alakultak, de mára az egyik legszervezettebb, legütőképesebb társulattá váltak az országban. Híen követik csapatukat az idegenbeli mérkőzésekre, rengeteg helyreállító munkát okozva ezzel a MÁV dolgozóinak. Meg kell említeni még a jórészt ferencvárosi fiatalokat tömörítő, rendkívül lelkes Stormy Scamps-et (SS). A legkeményebbek azonban a kettes szektort birtoklók.
• Mielőtt lecsúsztak volna a másodosztályba, a hazai zöld-fehérek számára a lilák okoztak időnként színvakságot. Az újpestiek vezető csoportja az 1992-ben alakult Ultra Viola Bulldogs, akik alaposan felkészültek a mífajból. Dalaik változatosak, félelmetes zászló- és transzparensarzenáljuk már-már a nyugat-európai meccsek hangulatát idézi. Miután a Megyeri úton hallgatólagosan megtírték a pirotechnikai eszközök használatát, időnként lila ködbe burkolták a stadiont. A violás kutyakölyköket a fiatalokból álló, igen lelkes Ultra Korps legénysége adja. Ők azonban inkább csak ugatnak, mint harapnak, a Viola Kaos huligánjai azonban nem szívesen maradnak ki a nagyobb csetepatékból. A két tábor gyílölködése még a szocialista időszakra vezethető vissza, amikor az Újpestet hivatalosan támogató belügyminisztériumi alkalmazottak szívesen gyakorolták a gumibot használatát a fradistákon.
• A Budapest Honvéd rajongói az 1988-as alapítású Ultra Red Boys-ba tömörülnek. Itt míködik a Nuova Guardia, valamint a félelmetes hírí Szelídek is. Ami pedig a Hungária körútiakat illeti, hiába az MTK tradicionális jó szereplése, tragikusan kevesen vesznek részt a Blue Front bulijaiban. Idehaza senkivel sincsenek jóban, de a többség nem foglalkozik velük, kivéve talán a váciakat.
• A vidéki ultrák közül a nyíregyházi (Mastiffs, Keleti Front) debreceni (SZUD), diósgyőri (Harcosok) és fehérvári (Red Blue Devils) klubok a legmeghatározóbbak. A győri UCSK egyik képviselője azonban arra panaszkodik, hogy őket már meg sem akarják verni a rivális csoportok, annyira kevesen vannak. Üdítő jelenségként tínik fel a hazai mezőnyben a debreceni Vadmacskák és a Sóstói Hableányok neví hölgykoszorús brigád, amelyek ugyanolyan fanatikus szurkolók, mint a srácok. §
- Heysel-tragédia
A világtörténelem legtöbb áldozatot követelő stadionkatasztrófáihoz általában ugyan semmi közük nem volt az ultráknak, egy kivétel azonban itt is akad. 1985. május 29-én a belga fővárosban túlfítött szurkolók ezrei készülődtek a BEK-döntőre a zsúfolásig megtelt Heysel-stadionban. A Juventus–Liverpool-találkozó előestéjén az angol szurkolók egy csoportja már kimutatta méregfogát. Az igazi csata azonban a mérkőzés délelőttjén kezdődött a belvárosban, igaz, ekkor még csak a kórusok csaptak össze. Ám ahogy teltek-múltak az órák, az angolok közül egyre többen kerültek alkoholmámorba. Az eredeti jegyelosztási terv szerint az O és N szektorokba az olasz, a X és Y szektorokba pedig az angol szurkolókat helyezték volna el az állóhelyi részeken, a Z és az M szektor pedig maradt volna a semlegeseknek. Mivel az olaszoktól a tervezettnél lényegesen több szurkoló akarta megtekinteni a mérkőzést, a Z szektort is odaadták nekik. Ez vezetett a tragédiához. Petárdák robbantak, aztán mintegy jeladásra, a liverpooli kemény mag, a rasszista, idegengyílölő Nemzeti Front szimpatizánsai valóságos támadást indítottak a zebrák tábora ellen. Ledöntötték az olaszokat elválasztó vaskerítést, s rátámadtak az ott helyet foglaló szurkolókra. Ők az amúgy is omladozó kőfalhoz szorultak, amely nem tudott ellenállni a hatalmas nyomásnak, összeomlott, s a szurkolók közül többen öt méter magasból zuhantak a betonra. Ekkor kitört a pánik. A Z szektorból mintegy hatezren elözönlötték a stadion belsejét, a felkészületlen rendőrök pedig nem bírtak velük. A pálya rögtönzött ambulanciává és menedékké vált. A több mint 600 sérült mellett összesen 39-en haltak meg a helyszínen. A tragédiát négyszázmillió tévénéző láthatta egyenes adásban. Az eset több mint 20 éve történt, de csak reménykedni lehet abban, hogy a szurkolói kultúra már a felnőttkorba lépett.
