Az emberek – lábhosszúságtól függetlenül – bizonyos haladási sebességet követően automatikusan haladási módot változtatnak, és gyaloglásról futásra váltanak. Miért van ez?
Általában a gyaloglás és a futás közötti váltás másodpercenként 2 méter fölötti haladási sebesség estében történik. Ez a jelenség ugyan teljesen természetes és hétköznapi, a tudománynak még sincs rá kézenfekvő magyarázata. Vannak azonban egyértelmí tények: abban a ritmusban, amely az ember lábhosszúságához a legideálisabb, a járás a leghatékonyabb előrejutási módozat. A lábak egyenletes előre- és hátralendülésekor a helyzeti energia mozgási energiává alakul át és fordítva. A járás ingaelven míködik. Az órainga járásához hasonlóan az ember járásánál is létezik egy természetes frekvencia, amit nem tudunk korlátok nélkül felfelé vagy lefelé szabályozni. Ez az oka annak, hogy a túl gyors gyaloglást kényelmetlennek és helytelennek érezzük. Ha tempósabban kell haladnunk, az ingaelvet a spirálrugó elve váltja fel. A futás elviekben nem más, mint folytonos ugrások sorozata, melynek során az előrehaladást a törzs megfelelő hajlása biztosítja. Az összességében magasabb energiaszint gondoskodik arról, hogy sokkal több izomrost aktiválódjon, mint járás közben. Ezenkívül minden talajra érkezéskor az ízületekben, izmokban és inakban jelentős mennyiségí kinetikus energia raktározódik el, amelyet hatékonyan ki lehet használni a következő elrugaszkodáshoz. Ez a mozgásforma tulajdonképpen nagyon egyszerí, következésképpen könnyen végrehajtható, és jó érzéssel tölt el. Az viszont igaz, hogy az erőteljes gyorsítások és határozott fékezések váltogatása még lassabb sebesség mellett is hatalmas mennyiségí energiát emészt fel, ezért tartós haladásra nem alkalmas.
