Tudósközelben: Török &Aacutedám közgazdász, akadémikus

IPM: Gyakran halljuk, hogy Magyarország versenyképessége egyre romlik, de mit mutatnak a nemzetközi rangsorok?

T. &Aacute.: A világ országainak versenyképességi rangsorát több intézmény is elkészíti, közismert például az IMD és a WEF. (IMD – International Institute for Management Development, éves kiadványuk a World Competitiveness Yearbook; WEF – World Economic Forum, Világgazdasági Fórum, rangsoruk a Global Competitiveness Report – a szerk. megj.) Ha ezeket megnézzük, akkor Magyarország esetén nyilvánvaló lecsúszást tapasztalunk. Minden rangsorban azt látjuk, hogy a legjobb pozíciónkat a 2000-es évek elején értük el, a világranglisták 25-30. helyén, ma pedig valahol az 50-60. hely körül állunk, és olyan elmaradottabbnak tekintett országok is elénk kerülnek, mint Jordánia vagy Peru.  Azt érdemes megnézni, hogy a versenyképességi rangsorok miként kapcsolódnak a gazdaság fejlettségi szintjéhez, ugyanis versenyképesség terén korábban sokkal jobb helyezést értünk el, mint gazdasági fejlettségben. Utóbbiban a világ kétszázvalahány országa közül a 40-45. helyen állunk, mert van ugyebár 25 fejlett ipari ország, aztán 10-15 olyan, amely iparilag ugyan nem fejlett, de olajmezői, turizmusa, szolgáltatásai (akár adóparadicsom jellege) miatt nagy az egy főre eső GDP.

Magyarország abban a mezőnyben helyezkedik el, ahol Csehország, Szlovénia és a régi EU legkevésbé fejlett államai (Görögország, Portugália). Itt voltunk korábban is, és még mindig itt vagyunk, bár kezdünk kissé kicsúszni ebből a csoportból. Tehát azt lehet mondani, hogy a legfejlettebb országokat szorosan követők közé tartozunk. Elég nagy viszont a visszaesésünk a versenyképességi rangsorokban, és ha megnézzük ennek tényezőit, meglepő dolgokat látunk. Ugyanis az országok többsége az összesített rangsorban elfoglalt helyéhez hasonlót ér el az olyan részrangsorokban is, mint például infrastruktúra, gazdaságpolitika, üzleti környezet és hasonlók.  Például az egyikben 32., a másikban 45. Magyarország esetén az a furcsa, hogy óriásiak az eltérések: akad olyan mutató, amelyben a világ 2-3. legjobb szereplője vagyunk. Ilyen az IMD-rangsorban a tanár/diák arány, ebben hazánk nagyon jó, bár most éppen ezt az arányt igyekeznek csökkenteni a költségek miatt. De ennek megvannak – és meg is voltak – az előnyei, mert Magyarország a XIX–XX. században a szellemi tőke fejlettsége miatt volt fontos ország. Azt nem mondom, hogy nagyhatalom, de talán középhatalom, gazdasági pozíciójához képest jóval előkelőbb helyen.

IPM: Mitől ilyen ellentmondásosak a mutatóink?

T. &Aacute.: A míködő tőke és a kereskedelem szabályozása terén a 10-15. helyen állunk, fizikai infrastruktúra (távközlés, út- és vasúthálózat stb.) terén pedig – bármennyire nem akaródzik elhinni – a világ első 20-25 országa között vagyunk. Tehát a mutatók egyik csoportjában úgy szerepelünk, mintha fejlettebbek volnánk saját magunknál… Akad néhány olyan versenyképességi tényező, ahol rendkívül nagy a lemaradásunk, és ez egyértelmíen kiderül a különféle listákból. Ezek a gazdaság míködésének úgynevezett puha tényezői, amelyeket nehezen lehet mérni. Ilyen a korrupció szintje, a kormányzati munka minősége, a gazdaságpolitika jellege és minősége, az adórendszer hatékonysága – és általában az, amit úgy nevezhetünk, hogy üzleti bizalom. Nemcsak mi tudjuk, milyen körbetartozások vannak – és következményeiről gyakran hallunk, amikor például az építőipari alvállalkozó bontani akarja az épületet a nemfizetés miatt –, hanem a nemzetközi ranglisták készítői is. Magyarország egyes rangsorok szerint az említett puha tényezők terén döbbenetes módon Kolumbia vagy Indonézia szintjén áll. Inkább csak olyan országokat előzünk meg, mint Ukrajna, ami nem feltétlenül nagy fegyvertény.

Tehát a gazdaságpolitika minőségén még rengeteget kell javítani. De az adórendszeren is változtatni kell, bármennyire is állította eddig a kormány, hogy ahhoz nem szabad komolyan hozzányúlni, mert nincs rá fedezet. Nyilvánvaló, hogy nem lehet egyszeríen és általában csökkenteni az adókat – amint azt a politikai színpad egyes szereplői kívánnák –, mert erre most csakugyan nincs fedezet. Egyelőre azt érdemes megpróbálni, hogy a befektetés és a munka terhei miként csökkenthetők. Azt, hogy a jelenlegi elvonási rendszer nem ösztönöz munkára és megtakarításra, alapvetően meg kellene változtatni. Ugyanakkor az így keletkező írt 1-2 százalékos áfaemeléssel  be lehet tömni, amit a fogyasztók nem nagyon éreznének meg.
 
IPM: Kutatásra és fejlesztésre elég szerény összeget fordítunk hazánkban, de az Európai Unió sem büszkélkedhet. Akar-e ebben versengeni az EU, és ha igen, vajon lesz ennek érzékelhető eredménye?

T. &Aacute.: 3 százalékos célértéket tíztek ki Brüsszelben: az Unió átlagosan ennyit kívánna költeni kutatás-fejlesztésre (K+F) a bruttó belföldi össztermékből (GDP). Ugyanis az európai átlag jelenleg 1,9 százalék, míg Magyarországon nem egészen 1 százalék (ez a GDP-arányos mutató a GERD). A világ e téren vezető országaiban viszont 3-4 százalékot fordítanak K+F-re, és akadnak köztük európaiak is, mint Svédország és Finnország, de az USA és Japán előnye még inkább ismert. A kérdés számomra az – és ezzel jócskán foglalkoztam az utóbbi időben –, hogy a K+F szektor versenyképessége csak azon múlik-e, hogy mennyit költünk rá. Minél fejlettebb egy ország, annál többet tud K+F-re költeni, és ezáltal hosszú távon versenyképesebb, fejlettebb lesz. De a hatás egy-két évtized múlva mutatkozik meg, ahogy ez a svédek, finnek, dél-koreaiak esetén is történt. Tehát nem feltétlenül kell arra törekednie Európának, hogy azonnal megnövelje ezt a hányadot. Ha valóban hatékonyan tudjuk felhasználni a többletráfordítást, érdemes növelni a GERD-et. De ha nem emeljük, az eredmények rövid távon  szintén nem fognak jelentkezni. Kérdés, hogy a rövid vagy a hosszú távú kutatáspolitika hasznos-e. Erre vonatkozik egyik könyvem címe: Stratégiai ágazat stratégia nélkül.

Mert ennek a valóban stratégiai jelentőségí ágazatnak nem látom a stratégiáját Magyarországon. Ha pedig megnézzük az egyes országok GERD-mutatóinak trendvonalát, kiderül, hogy Magyarország körülbelül annyit fordít K+F-re, amekkora a fejlettsége. De ha a költést hatékonyan tudjuk megnövelni, akkor hosszabb távon a fejlettségünk is növekedni fog. Az Európai Unió esetén az 1,9 százalékos GERD/GDP arány az átlagos fejlettséghez képest ugyan kevés, de vegyük figyelembe, hogy az EU az utóbbi 5-6 évben – fejlettségi szempontból – nagyon heterogén lett: az egy főre jutó GDP terén (vásárlóerő-paritáson mérve) háromszorosra nőtt a különbség a leginkább és a legkevésbé fejlett ország között, míg az új tagok felvétele előtt ez a differencia 1,8 volt (Luxemburg és Görögország között).

Tehát elég félrevezető ennyire széthúzódott mezőnyben kiszámítani a GERD uniós átlagát, mert ebben ott van Románia és Bulgária K+F költése is, ami lényegesen alatta marad a hazai egy százaléknak. Ugyanakkor itt vannak a világ legjobbjai is: az említett Svédország, Finnország, közvetlenül utánuk pedig Hollandia, Dánia. A legnagyobb EU-országok (Nagy-Britannia, Franciaország, Németország) viszont érdekes módon nem tartoznak a szíkebb élmezőnybe a GERD terén, bár szégyenkezniük sem kell a 2,5-3 százalék körüli értékek miatt. Végül is az uniós GERD/GDP átlag 1,9 százalékos értékét valóban érdemes növelni, de én a három százalékban azért nem hiszek. Nagyon fontos kérdés az is, miként növeli Európa ezt a mutatót: a legfejlettebb országok fognak többet költeni, és a szegényebbek továbbra is semmit, vagy elkezdenek többet fordítani a román, meg a bolgár K+F-re.

IPM: Mit takar az európai paradoxonként emlegetett jelenség, és valóban akkora ellentmondás feszül-e mögötte?

T. &Aacute.: Európai paradoxonként emlegetik azt a – szinte már közhelyszerí – tézist, hogy Európa ugyan egyre több rangos tudományos publikációt termel, az innovációs mutató terén viszont mindinkább lemarad. Utóbbit a szabadalmak számával szokás mérni. Az USA-ban ennek pont a fordítottja figyelhető meg: nő a szabadalmak száma, és csökken a publikációké. Ez tehát az európai paradoxon. Gyakran szoktam kitérni arra, hogy a paradoxon igaz lenne, ha a használt mutatók megfelelőek volnának. Csakhogy a vállalati szempontok amellett szólnak, hogy a publikációk ne árulják el a lényeget például a gyógyszerkutatásban, és ma már a szabadalmakhoz sem fíződik olyan nagy vállalati érdek. Nézzük Magyarországot, ahol a tizedére csökkent a szabadalmak száma mintegy egy évtized alatt. Nálunk viszonylag nagy a szabadalmazás költsége, fenntartása szintén elég sokba kerül. És a szabadalom nem jelent valódi jogvédelmet, a gyakorlatban csupán annyit, hogy ha ellopja valaki a védett szellemi tulajdont, akkor perelhetik az illetőt. Csakhogy a világgazdaság szereplői közt egyre több olyan akad, akit a szokásos jogrendszerek nem érnek el – ha egy indiai, kínai, vietnami cég lemásol egy Magyarországon bejegyzett vegyületet, akkor az adott külföldi bíróságon aligha fognak igazat adni a magyar cégnek. Ehelyett az innovatív vállalatok inkább lezárják az információ kiáramlását, és nem törődnek a szabadalmaztatással. Ha pedig ez így van, akkor a szabadalmak számát ne tekintsük az innováció igazi mérőszámának.

Ezek után adódik a kérdés: van-e Magyarországon olyan kormányzati elképzelés, amely meg tudja mondani, hogy miként mérjük a hazai kutatás-fejlesztési és innovációs szektor teljesítményeit. Mert úgy tínik, jelenleg hamis mutatókból vonunk le félig igaz következtetéseket. Ezt az Európai Unió szintjén is érvényesnek tartom, annyiban, hogy a K+F stratégia átértékelése szükséges, Magyarországon pedig, ahol ilyen stratégia nincs, ki kell alakítani azt. A versenyképességi kerekasztal-üléseken elég határozottan képviseltem azt a véleményt, hogy a K+F stratégiailag olyan fontos, hogy súlyának megfelelően kell képviselni a kormányban is, miként Európa számos országában, ahol ezt külön miniszter felügyeli. Hiszen van olyan fontos, mint a mezőgazdaság, és nagyságrendileg össze is hasonlítható vele, különösen, ha a továbbgyíríző hatásait is figyelembe vesszük. &Uacutegy tínik, a kormányzat részben megfogadta ezt: kutatás-fejlesztési minisztert nevezett ki, bár tárca nélkülit. Talán lehet arra számítani, hogy a kutatás-fejlesztési és innovációs stratégia valamikor megszületik, bár nyilvánvaló, hogy a jelenlegi helyzet nem kedvez a stratégiai gondolkodásnak.

IPM: Maradjunk még a rangsoroknál, hiszen az egyetemi rangsorok mögött is meglepő ellentmondások akadnak…

T. &Aacute.: Legutóbbi kedvenc témaköröm a versenyképesség a humán tőke világában. &Iacutegy „beleártottam” magam az egyetemi rangsorok kérdésébe, azt vizsgálva, hogy ennek az egész összehasonlításnak – és a magyarországi rangsorkészítő iparágnak – a módszertana mennyire lehet hiteles. Ez elég nagy érdeklődést keltett és némi vihart is kavart, cikkem vitatéma lett a Közgazdasági Szemlében. Lényegében azt igyekeztem elmagyarázni, hogy az egyetemeket nem lehet olyan egyszeríen rangsorolni. Voltaképpen mindegyik intézmény tud magának olyan rangsort találni, amelyben viszonylag jól szerepel, de a többi öt-hat vagy akárhány listán már nem olyan kedvező a helyezése – mert a tényezőket elég önkényesen választják ki. Eközben igazából nem tudjuk, hogy a felsőoktatásban milyen verseny is folyik. Sokféle szempontból lehet mérni ezt a versengést, például aszerint, hogy ez a minél ígéretesebb hallgatókért folyik, vagy a színvonalas oktatókért, avagy a pénzekért. De nézhetjük azt is, hogy a versenyben lenyelik egymást – akárcsak a vállalatok –, hiszen az is megtörtént már, hogy a nagyobb egyetemek magukba olvasztottak egy-egy főiskolát. &Aacutem a döntő kérdés az, hogy a rangsorokból kibontakozó verseny képe valóban hiteles-e. Tehát tudunk-e valamit mondani arról, hogy a magyar felsőoktatás hol áll az európai mezőnyben. Erről gyakran tesznek hangzatos kijelentéseket, miszerint az országgal együtt a felsőoktatás is lecsúszik. Előbbiről nyilván mindannyian tudunk, és ez tény, de a felsőoktatás hanyatlását – bár bizonyos területekre valószíníleg igaz – nem tudjuk megfelelően bizonyítani. Itt a kritériumok keresése ugyan már kissé túlmegy a közgazdaságtudományon, de nagyon érdekes például azon a régi vitán elgondolkozni, hogy melyik felsőoktatási intézmény a jobb. Amelyik gyakorlati készségeket ad, vagy amelyik jól megalapozott elméleti tudást?

IPM: Egyesek sokallják az elméleti képzést…

T. &Aacute.: A vállalati igények miatt kezdett elharapódzni az a szemlélet, miszerint csak az olyan oktatás ér valamit, amelyik azonnal gyakorlati tudást ad. Erre mondjuk mi, hogy így titkárnőket vagy recepciósokat lehet képezni, tehát nagyon vigyázzunk az ilyen igényekkel. Persze nyilván szükség van erre is, de egyetemi szinten szükséges a jól megalapozott elméleti képzés, mert Közép-Európának mindig is ez volt az előnye. És mindig ezen alapult a magyar, osztrák, cseh, lengyel munkaerő kiáramlása például Észak-Amerikába. Vegyük tudomásul, hogy az értelmiségiek, a szakemberek képzéséhez a szakmai kultúra és bizonyos elméleti – nem igazán odaillőnek látszó – tárgyak oktatása is fontos. Tehát ne hajigáljuk ki a filozófiát, az elméleti matematikát, az elméleti közgazdaságtant pusztán azért, mert a titkárnőképzéshez nincs rájuk szükség. Mert az egyetemen ez igenis szükséges, és a felsőoktatás versenyképességéhez fontos ez a kifinomult és differenciált szemlélet, amelyet az oktatáspolitikában nem nagyon tapasztalunk. Azt viszont már látjuk, hogy a középiskolából kikerülő diákok tudása egyre gyöngébb. Ez nemcsak készségeket jelent – például a matematikai feladatokban sokkal hátrább tartanak, mint ahol mi álltunk érettségi táján –, hanem tudásban se nagyon tartanak ott, ahol kellene. Elvárható lenne például a középfokú nyelvtudás, mert e nélkül nem boldogulnak majd a szakirodalom javával.

IPM: Végül is hol állnak egyetemeink a nemzetközi rangsorokban?

T. &Aacute.: A nemzetközi rangsorok alapján a magyar egyetemek közül a jobbak ott vannak az európai középmezőnyben, ami persze nagyon jó. Inkább az jelenti a rangsorok szomorú tanulságát, hogy nem tudnak egyértelmíen állást foglalni: a hazai képzések és képzőhelyek melyik része értéktelen szellemi és piaci értelemben is. Felsőfokú közgazdasági képzés ma több mint negyven magyarországi intézményben folyik, ezek fele főiskola. Némelyikük vezető egyetemeket előz meg bizonyos rangsorok alapján. De gyakran megesik, hogy amikor az alapfokú (BA) diplomát szerzett diákjaik bekerülnek egy mesterfokú (MA) képzésbe – velük egyező diplomájú, ám erős egyetemen végzettek közé –, az első félévet az ő felzárkóztatásukkal kell tölteni. A tanulság az, hogy a felsőoktatási verseny hí ábrázolását nagyon sokféle mutatórendszerrel elérhetjük, de ha egyes rendszerekről azt állítjuk, hogy sokkal jobbak a többinél, akkor igen torz képet kapunk… §


  •  Szakmai életrajz
    1952. október 23-án született Budapesten, tanulmányait is Budapesten végezte. Először a Budapesti Míszaki Egyetem Építőmérnöki Karának hallgatója volt, majd a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemre került, és ott végezte el a külkereskedelmi szakot. 1999. január 1. és 2000. január 4. között az Országos Míszaki Fejlesztési Bizottság Hivatalának elnöke volt, vezetői megbízása az OMFB Oktatási Minisztériumba való beolvasztása miatt színt meg. 2001 májusában a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjának választották, 2007 májusa óta az MTA rendes tagja. 2002-ben az MTA IX. Osztály (Gazdaság- és Jogtudományok Osztálya) elnökhelyettese, 2004-ben elnöke lett, erre a posztra 2005-ben és 2008-ban újraválasztották. 2008 májusától az MTA Elnökségének választott tagja a társadalomtudományok képviseletében.Eddig hat könyve és több mint 150 különböző publikációja jelent meg (közöttük csaknem 20 könyvrészlet), ebből több mint 40 idegen nyelven. Független hivatkozásainak száma 2000-től 225 (ebből több mint 50 idegen nyelven), összesen több mint 500. &Oumlt nyelvből (angol, német, orosz, francia, spanyol) felsőfokú szakmai nyelvvizsgával rendelkezik. Olvasási és alapfokú társalgási szinten használja az olasz és a portugál nyelvet is.