Párbajhősök

A XIX. század vége a magyar párbajtörténet legszínesebb korszaka volt. A lapok hemzsegtek a párbajbeszámolóktól. Párbajoztak katonák, egyetemisták, diplomaták, politikusok, lapszerkesztők, kereskedők, iparosok. Sőt, még az írók is. Krúdy, Gárdonyi és Herczeg Ferenc szerencsés kimenetelû eseteit a párbajtörténet krónikája is jegyzi.Szinte lehetetlen lenne egy csokorba gyûjteni, hogy a XIX. század végén mi mindenért párbajoztak Budapesten. Elég volt, ha valaki beszélgetés közben megbirizgálta a másik kabátján a gombot és mehettek mindketten a párbajmezőre. Azt is nehéz meghatározni, hogy mit tartottak sértésnek annak idején. A Clair-féle párbajkódex így definiálta a sértegetést: „Minden szó, írás, rajz, szándékos mozdulat vagy ütés, mely a társadalmi életben egymás iránt kötelező gyöngédséget, az önérzetet, vagy a becsületet támadja: sértést képez.” &Iacutegy tulajdonképpen mindenki azon sértődött meg, amit ő maga bántónak tartott. A megtorlás általános eszköze ugyan a kard volt, a fiatalemberek úgy gondolták, valamirevaló férfi kizárólag pisztollyal küzd meg. A kardvívásra és céllövészetre szakosodott edzőtermek telt házzal mûködtek a századfordulón. Az ott trenírozó buzgó fiatalemberek pedig nem riadtak vissza a túlzásoktól, és a legenyhébb megjegyzésre fegyvert ragadtak.

Herczegi kardvágás
Edzőteremben szerezte kard- és pisztolytudását Herczeg Ferenc író. Herczeg a Magyar Atlétikai Klubban tanult vívni és célba lőni. Egy alkalommal a Magyar Nyelvterjesztő Egyesület gólyabált szervezett egy erdészházban, melynek főrendezője Herczeg Ferenc volt. A mulatság az erdészház melletti vendéglőben kezdődött. A fiatalok az udvaron táncoltak, felkavarták a homokot, amitől az egyik nő, Gettmann Anna először csak köhécselt, aztán köhögni, majd fuldokolni kezdett. Kísérője leültette, amikor megjelent mellette Sipos László honvéd tiszthelyettes. Felkérte Annát, a lány azonban – rosszullétére hivatkozva – visszautasította őt. Sipos elpanaszolta barátjának, Fodor Ferencnek a történteket. Fodor a következő táncnál felkérte a lányt. Aztán, amikor a leghevesebben ropták, kipenderítette a cselédek közé: „Maga nem úri társaságba, hanem ide való!” – szólt utána jól hallhatóan. Felzúdult a társaság, a lány pedig sírva elrohant. – Kérem a tiszt urakat, hogy hagyják el a termet – szólította fel őket Herczeg. Másnap Sipos segédeket küldött Herczeghez, és párbajra hívta. Herczeg ezt elfogadta. A kardpárbaj igencsak rövidre sikeredett: Herczeg szinte az első kardvágással átvágta Sipos hónaljában az ütőeret, és a férfi néhány perc múlva elvérzett. Fodor – látva barátja szerencsétlenségét – azonnal visszalépett és lemondott tiszti rangjáról. Herczeg Ferenc pedig négy hónapnyi fegyházbüntetést kapott.

Aki hamarabb lő
Hasonlóan enyhe büntetést szabott ki a bíróság Kosztka Emilre, a századforduló egyik leghírhedtebb párbajhősére. A fiatal férfi különcségeivel tûnt ki a pesti éjszaka figurái közül: egy alkalommal például éppen egy gőzhajón utazgatott a Dunán, amikor gondolt egyet, és vadonatúj frakkjában és cilinderében fejest ugrott a folyóba. Máskor az éj közepén felmászott a Lánchíd egy acélláncára, és ott sétálgatott hajnalig. Persze, mindig úgy intézte, hogy sokan lássák a produkciót, és legalább két tucat fiatal nő, és néhány újságíró is a helyszínen legyen. Abban az időben senki sem vívott annyi sikeres párbajt, mint a kissé hóbortos Kosztka doktor. Nem véletlen, hiszen kitûnő vívó és céllövő volt.

&Aacutellítólag összesen hetvenszer küzdött meg, mindössze kétszer sérült meg enyhébben, és ellenfeleit is úgy találta el, hogy egytől egyig túlélték a vereséget.

Eszes Máté lejegyzése szerint Kosztka egy alkalommal mégis hibázott: aznap egyik kedves barátjával, Tamásy Gyulával töltötte az estét. Megvacsoráztak, bort iszogattak, aztán kártyáztak. A kártyapartit Kosztka nyerte. Tamásy a játék után megkérte, hogy ha már megverte őt, a nyereményből legalább fizesse ki régóta esedékes adósságát – öt forintot.
– Már kérem, játék közben nem illik tartozással zaklatni az embert – közölte Kosztka.
– Arcátlan fickó, tartozni talán illik? – vágott vissza Tamásy. Szó szót követett, Kosztka valami olyasmit mondott, hogy kártyapartnere tolakodó és szemtelen. Másnap Tamásy párbajra hívta Kosztkát. Megnevezték a párbajsegédeket is. Kosztka azt javasolta, hogy karddal vívjanak meg, Tamásy – a sértett fél – azonban ragaszkodott a pisztolyhoz. Mindig a sértett választhatott fegyvernemet, így ebben maradtak. A cinkotai erdőben csaptak össze. Tamásy a megadott jelre felemelte a fegyvert, és célzott. Kosztka azonban áthágta a szabályokat és egyenesen lőtt. A golyó szíven találta a fiatalembert, aki azonnal meghalt. Tamásyné otthonukban várta urát. Várandós volt, ezért nem kísérte el Cinkotára. Amint meghallotta a szörnyûséget, elájult és néhány óra múlva meghalt. Kosztkát csupán egy évnyi fogházra ítélte a törvényszék – a párbajt ugyanis egy 1878. évi törvénycikk önálló vétségnek tekintette, és más bûntettekhez képest enyhébben büntette.

Vad ló és töltött pisztoly
A hiúság is komoly ok volt arra, hogy valaki sértettnek érezze magát. A századfordulón sétalovaglás közben a vadabb lovak farkára piros szalagot kötöttek. Ha valaki ezt elmulasztotta, és lova megrúghatta a mögötte haladó állatot, az minden bizonnyal ledobta a hátáról gazdáját. Egy alkalommal fiatal férfi üldögélt egy sétalovon. Kedvese egy padról nézte őt. Sárdi Pál kihúzta magát, lábát és kezét a lehető legszabályosabban tartotta, még arra is ügyelt, hogy lovaglóruháján egy ránc se éktelenkedjen. Mindeközben nem vette észre az előtte haladó lovat – amire gazdája egyébként sem kötötte fel a kötelező piros szalagot. Az állat rúgott egyet, főhősünk kancája pedig megtorpant, a levegőbe ágaskodott és levetette magáról gazdáját. A fiatalembernek pechje volt, mert nem csupán a földre zuhant, de jól meg is tiporták a mögötte haladók lovai. A lány segítséget hívott és azonnal kórházba szállíttatta kedvesét, akinek a koponyája és több bordacsontja is eltörött. A fiatalembernek mégis az fájt legjobban, hogy a nő megalázó helyzetben látta őt. Elküldte segédeit Káptalan Jánoshoz, a megbokrosodott ló tulajdonosához. A pisztolypárbajt választotta, harcképtelenségig. Sárdi két kísérője vállán támolygott ki a párbajmezőre. A nő kérte, hogy halassza későbbre a viadalt, persze hiába. Káptalan megriadt az összetört férfi láttán, és közölte segédeivel, hogy

ő inkább bocsánatot kér, de egy nyomorékkal nem harcol.

Sárdi dühében megragadta a fegyvert és vaktában lődözni kezdte ellenfelét. Kezdte volna, mert Káptalan egy lövéssel a földre terítette. Nem lőtte meg, a golyó éppen csak súrolta a karját, Sárdi – talán a szörnyû idegállapot miatt – mégis összeesett, és csak napok múlva tért magához. A felek később kibékültek, de a szerencsétlenül járt Sárdi Pál még a lóversenypályát is elkerülte ezek után.

Eszeveszett Gárdonyi
Gárdonyi Géza egy valótlan hír miatt került &Uacutejlaki Antallal a párbajmezőre. Mindketten Szegeden voltak újságírók akkortájt. Gárdonyi a Szegedi Naplónak, &Uacutejlaki pedig a Szegedi Híradónak írt. 1894-ben kétszeres rablógyilkosság miatt halálra ítélték Gyömbér Pált. Az ítéletet egy pesti hóhér hajtotta volna végre. Kozarek Mihály hóhér azonban késett. Gárdonyi úgy döntött, megelőzi &Uacutejlaki tudósítását, és előre megírja a hóhér érkezéséről szóló riportját. &Aacuteltudósításában tájékoztatta a szegedieket, hogy a hóhér Sorgó álnéven szállt meg egy fogadóban. Pontosan tudta, hogy &Uacutejlaki spanyol zsidó őseit Sorgónak hívták. &Uacutejlaki vérig sértődött az ártatlan tréfán, és párbajra hívta a fiatal írót. Gárdonyi bocsánatot kért, az újságíró azonban hajthatatlan volt. 1894 szeptemberében a Hungária Szálló tánctermében csaptak össze. Megállapodásuk szerint a kardpárbaj csak első vérig tartott, és nem harcképtelenségig. A vezetősegéd éppen csak kimondta a Rajta! vezényszót, amikor &Uacutejlaki megcsúszott, és elterült a földön.

Gárdonyi először a karján vágta meg a szerencsétlent, aztán agyba-főbe kaszabolta.

Alig tudták lefogni. &Uacutejlaki elájult, a jelenlévő orvos elkötötte a sebeit, aztán kórházba szállították. &Aacutem nemcsak ő sérült meg, hanem a két párbajsegéd is. Miután az eszét veszített Gárdonyi magához tért, ijedten körülnézett. Nem értette, mi történt az elmúlt pillanatokban, csak a vértócsák láttán sejtette, hogy baj van. Azonnal a kórházba rohant &Uacutejlakihoz. A sértett férfi végül megbocsátott neki, és hamarosan felépült, Gárdonyi pedig a Szegedi Napló hasábjain kért bocsánatot az újságírótól. Érdekes egyébként, hogy a közvélemény általában nem a sértegetőt marasztalta el, hanem a sértett felet, ha az nem kért revánsot. A nyilvánosság várta a véres összecsapásokat, így egy-egy eseményen olykor több ezer kíváncsiskodó is megjelent. Sokan nem elégedtek meg néhány súlyos vágással: halállal végződő összecsapásra vártak, és ha ez nem következett be – csalódtak.

Nem a kard, a nő a gyilkos
Érdekes a következő eset. Budapesten élt Szalmási Gábor és húszéves felesége. A férfi fuvarozott, Marika meg a háztartást vezette. Esténként a nő vacsorával várta a férfit, ő pedig minden nap virágot adott neki. Egy napon a férfi éppen a belváros fele vitt valakit, amikor meglátta Marikát egy kirakat előtt. Az asszony nézelődött, bámészkodott. Nyílván valamilyen ruhát, vagy ékszert látott ott magának. Reggel a férj elhatározta, hogy ebédszünetben elmegy a belváros fele, megnézi, a felesége mire áhítozott annyira a kirakatban. Délben átfurikázott az üzlethez. Férfikalapokat árultak a boltban, így a férj kicsit értetlenül állt tovább, azt gondolta, talán a felesége hamarosan meglepi valamivel. A meglepetés nem váratott sokáig magára. Szalmási néhány nap múlva ismét a belvárosnál látta a nőt, és az azt követő hétvégén is. Mindig ugyanabban az órában járt arra az asszony. Végül megleste feleségét, aki meg is jelent a szokásos időpontban, a szokásos helyen. Nézegette a kalapokat aztán az üzletből kijött egy férfi, karon ragadta, és együtt elsétáltak. Este a férj magyarázatot várt, a nő pedig tagadta, hogy a helyszínen járt volna, s attól kezdve nagyobb titokban találkozott az úrral, aki természetesen a szeretője volt. Hónapok teltek el. A férj egyszer arra ment haza, hogy felesége betegen fekszik az ágyában. Lázas volt, alig élt, de semmiféle nyavalya nem támadta meg. Azt állította, hogy egy férfi csúnyán megalázta egy kávéházban, s követelte Szalmásitól, hogy vegyen revánsot a becsületéért. A férj végül elküldte segédeit az illető úrhoz. Az ember, Tell Zoltán hahotázva fogadta a hírt. Ilyen ökröt ő még nem látott – mondta a segédeknek – de elfogadta a kihívást. A gödöllői réten küzdöttek meg egymással. Marika is elkísérte férjét. Peckesen lépegetett a férfi oldalán. – Hát, barátom, de nagy marha vagy – mondta Tell

Szalmásinak, aki csak akkor értette meg, hogy ellenfele az a fiatalember, akivel többször is látta feleségét a belvárosban.

Visszakozni azonban már késő volt. Tell, a remek vívó nem kímélte, egy pillanat alatt átvágta Szalmási nyaki ütőerét, eltette a fegyvert és elvonult. A nő nekirontott, mire az egykori szerető két pofonnal a földre terítette. Az asszony ezután feljelentette Tell Zoltánt a városi bíróságon, de a becsületsértés mellett férje meggyilkolása csak a második vádpontja volt… A hasonló esetek arra ösztönözték a kortársakat, hogy nemzetközi mozgalmat indítsanak a párbajozás ellen. Sorra alakultak meg Európában a párbajellenes ligák: 1901 márciusában Franciaországban, májusban Bécsben, 1902 októberében Magyarországon, novemberben pedig Olaszországban is megalakult egy-egy szövetség. Hazánkban Nagyváradról indult útjára egy szervezet háromszáz taggal, majd hamarosan Budapesten is létrejött egy újabb, Dessewffy Arisztid vezetésével. Érdekesség, hogy a pesti társaság harminckét tagjának mindegyike legalább egyszer, de inkább többször is párbajozott korábban. Elhatározták, hogy becsületbeli bíróságot állítanak fel és felszólították a különböző lapok szerkesztőit, hogy eztán ne közöljenek párbajhíreket. A bajvívások számát mégsem a szervezet munkája szorította háttérbe, hanem a közelgő világháború. §

  • Kossuthnak ugrott Ugron
    Párbajt általában nő, hiúság és politika miatt vívtak. A tisztelt ház egymással torzsalkodó honatyái rendszeresen megidézték egymást a párbajmezőre. Az 1896-os képviselő-választáson Ugron Gábor ellenzéki pártvezér elvesztette kerületében a mandátumot, és ezért Kossuth Ferencet okolta. Kormánybeszédében orozva maró kutyához hasonlította Kossuthot. A sértett politikus párbajra hívta Ugront, aki a következő szöveget küldte el táviratban: „Hetvenkedésüket visszautasítom, ha tolakodnak, kidobatom. Ugron". Kossuth segédei egy napilap hasábjain kijelentették, hogy Ugron rágalmazó és gyáva. Ugron a Nemzet címû lapban válaszolt a sértésre. Immár egyértelmû volt: nem kerülhetik el a párbajt. Ugron segédei a kard- és pisztolypárbajhoz ragaszkodtak, Kossuth viszont a kardhoz. Végül ennél maradtak, és megállapodtak abban, hogy harcképtelenségig küzdenek. Háromszor csaptak össze, mire Ugron megvágta ellenfelét. A vezetősegéd közbelépett és – bár Kossuth csak könnyen sérült meg – bejelentette a harcképtelenséget. A felek a párbaj után kibékültek, és megfogadták, hogy soha többé nem törnek egymás életére. A politikai porondon azonban örökre ellenfelek maradtak.

  • Krúdy ép bőrrel megúszta
    Az eset a következőképpen történt: Krúdy egy este népes társaságba tartott. A jelenlévők egytől egyig Szajnovits katonatiszt történeteit hallgatták, amíg az író meg nem érkezett, mert akkor már a figyelem rá fókuszált. Szajnovits ezt nagyon rossz néven vette, így búcsúzkodáskor mindenkitől elköszönt, kivéve Krúdytól. Magával pedig nem fogok kezet – mondta. Krúdy felelősségre vonta a kapitányt. Szajnovits erre kardot rántott, amit az író kicsavart a kezéből. Erre a katona a pisztolyához nyúlt, de Krúdy leütötte a támadót. Szajnovits másnap elküldte segédeit az íróhoz. Krúdy Papp Zoltán országgyûlési képviselőt és Kánitz Gézát kérte fel maga mellé. A párbajsegédek kardpárbajban egyeztek meg, mégpedig harcképtelenségig. Az eset komolyságát mutatja, hogy a bandázs használata nélkül vívtak meg. (A bandázst a nyakra tették a párbajozók, hogy kivédjék a nyaki ütőér átvágását). A negyedik összecsapásra a kapitány kiesett a ritmusból, Krúdy pedig mély sebet vágott a homlokán. A segédek kimondták a harcképtelenséget. Az író épp bőrrel megúszta az esetet, sőt, még egy remek novellát is írt a történtekről A hírlapíró és a halál címmel.