A XIX. század vége a magyar párbajtörténet legszínesebb korszaka volt. A lapok hemzsegtek a párbajbeszámolóktól. Párbajoztak katonák, egyetemisták, diplomaták, politikusok, lapszerkesztők, kereskedők, iparosok. Sőt, még az írók is. Krúdy, Gárdonyi és Herczeg Ferenc szerencsés kimenetelû eseteit a párbajtörténet krónikája is jegyzi.Szinte lehetetlen lenne egy csokorba gyûjteni, hogy a XIX. század végén mi mindenért párbajoztak Budapesten. Elég volt, ha valaki beszélgetés közben megbirizgálta a másik kabátján a gombot és mehettek mindketten a párbajmezőre. Azt is nehéz meghatározni, hogy mit tartottak sértésnek annak idején. A Clair-féle párbajkódex így definiálta a sértegetést: „Minden szó, írás, rajz, szándékos mozdulat vagy ütés, mely a társadalmi életben egymás iránt kötelező gyöngédséget, az önérzetet, vagy a becsületet támadja: sértést képez.” Így tulajdonképpen mindenki azon sértődött meg, amit ő maga bántónak tartott. A megtorlás általános eszköze ugyan a kard volt, a fiatalemberek úgy gondolták, valamirevaló férfi kizárólag pisztollyal küzd meg. A kardvívásra és céllövészetre szakosodott edzőtermek telt házzal mûködtek a századfordulón. Az ott trenírozó buzgó fiatalemberek pedig nem riadtak vissza a túlzásoktól, és a legenyhébb megjegyzésre fegyvert ragadtak.
Herczegi kardvágás
Edzőteremben szerezte kard- és pisztolytudását Herczeg Ferenc író. Herczeg a Magyar Atlétikai Klubban tanult vívni és célba lőni. Egy alkalommal a Magyar Nyelvterjesztő Egyesület gólyabált szervezett egy erdészházban, melynek főrendezője Herczeg Ferenc volt. A mulatság az erdészház melletti vendéglőben kezdődött. A fiatalok az udvaron táncoltak, felkavarták a homokot, amitől az egyik nő, Gettmann Anna először csak köhécselt, aztán köhögni, majd fuldokolni kezdett. Kísérője leültette, amikor megjelent mellette Sipos László honvéd tiszthelyettes. Felkérte Annát, a lány azonban – rosszullétére hivatkozva – visszautasította őt. Sipos elpanaszolta barátjának, Fodor Ferencnek a történteket. Fodor a következő táncnál felkérte a lányt. Aztán, amikor a leghevesebben ropták, kipenderítette a cselédek közé: „Maga nem úri társaságba, hanem ide való!” – szólt utána jól hallhatóan. Felzúdult a társaság, a lány pedig sírva elrohant. – Kérem a tiszt urakat, hogy hagyják el a termet – szólította fel őket Herczeg. Másnap Sipos segédeket küldött Herczeghez, és párbajra hívta. Herczeg ezt elfogadta. A kardpárbaj igencsak rövidre sikeredett: Herczeg szinte az első kardvágással átvágta Sipos hónaljában az ütőeret, és a férfi néhány perc múlva elvérzett. Fodor – látva barátja szerencsétlenségét – azonnal visszalépett és lemondott tiszti rangjáról. Herczeg Ferenc pedig négy hónapnyi fegyházbüntetést kapott.
Aki hamarabb lő
Hasonlóan enyhe büntetést szabott ki a bíróság Kosztka Emilre, a századforduló egyik leghírhedtebb párbajhősére. A fiatal férfi különcségeivel tûnt ki a pesti éjszaka figurái közül: egy alkalommal például éppen egy gőzhajón utazgatott a Dunán, amikor gondolt egyet, és vadonatúj frakkjában és cilinderében fejest ugrott a folyóba. Máskor az éj közepén felmászott a Lánchíd egy acélláncára, és ott sétálgatott hajnalig. Persze, mindig úgy intézte, hogy sokan lássák a produkciót, és legalább két tucat fiatal nő, és néhány újságíró is a helyszínen legyen. Abban az időben senki sem vívott annyi sikeres párbajt, mint a kissé hóbortos Kosztka doktor. Nem véletlen, hiszen kitûnő vívó és céllövő volt.
Állítólag összesen hetvenszer küzdött meg, mindössze kétszer sérült meg enyhébben, és ellenfeleit is úgy találta el, hogy egytől egyig túlélték a vereséget.
Eszes Máté lejegyzése szerint Kosztka egy alkalommal mégis hibázott: aznap egyik kedves barátjával, Tamásy Gyulával töltötte az estét. Megvacsoráztak, bort iszogattak, aztán kártyáztak. A kártyapartit Kosztka nyerte. Tamásy a játék után megkérte, hogy ha már megverte őt, a nyereményből legalább fizesse ki régóta esedékes adósságát – öt forintot.
– Már kérem, játék közben nem illik tartozással zaklatni az embert – közölte Kosztka.
– Arcátlan fickó, tartozni talán illik? – vágott vissza Tamásy. Szó szót követett, Kosztka valami olyasmit mondott, hogy kártyapartnere tolakodó és szemtelen. Másnap Tamásy párbajra hívta Kosztkát. Megnevezték a párbajsegédeket is. Kosztka azt javasolta, hogy karddal vívjanak meg, Tamásy – a sértett fél – azonban ragaszkodott a pisztolyhoz. Mindig a sértett választhatott fegyvernemet, így ebben maradtak. A cinkotai erdőben csaptak össze. Tamásy a megadott jelre felemelte a fegyvert, és célzott. Kosztka azonban áthágta a szabályokat és egyenesen lőtt. A golyó szíven találta a fiatalembert, aki azonnal meghalt. Tamásyné otthonukban várta urát. Várandós volt, ezért nem kísérte el Cinkotára. Amint meghallotta a szörnyûséget, elájult és néhány óra múlva meghalt. Kosztkát csupán egy évnyi fogházra ítélte a törvényszék – a párbajt ugyanis egy 1878. évi törvénycikk önálló vétségnek tekintette, és más bûntettekhez képest enyhébben büntette.
Vad ló és töltött pisztoly
A hiúság is komoly ok volt arra, hogy valaki sértettnek érezze magát. A századfordulón sétalovaglás közben a vadabb lovak farkára piros szalagot kötöttek. Ha valaki ezt elmulasztotta, és lova megrúghatta a mögötte haladó állatot, az minden bizonnyal ledobta a hátáról gazdáját. Egy alkalommal fiatal férfi üldögélt egy sétalovon. Kedvese egy padról nézte őt. Sárdi Pál kihúzta magát, lábát és kezét a lehető legszabályosabban tartotta, még arra is ügyelt, hogy lovaglóruháján egy ránc se éktelenkedjen. Mindeközben nem vette észre az előtte haladó lovat – amire gazdája egyébként sem kötötte fel a kötelező piros szalagot. Az állat rúgott egyet, főhősünk kancája pedig megtorpant, a levegőbe ágaskodott és levetette magáról gazdáját. A fiatalembernek pechje volt, mert nem csupán a földre zuhant, de jól meg is tiporták a mögötte haladók lovai. A lány segítséget hívott és azonnal kórházba szállíttatta kedvesét, akinek a koponyája és több bordacsontja is eltörött. A fiatalembernek mégis az fájt legjobban, hogy a nő megalázó helyzetben látta őt. Elküldte segédeit Káptalan Jánoshoz, a megbokrosodott ló tulajdonosához. A pisztolypárbajt választotta, harcképtelenségig. Sárdi két kísérője vállán támolygott ki a párbajmezőre. A nő kérte, hogy halassza későbbre a viadalt, persze hiába. Káptalan megriadt az összetört férfi láttán, és közölte segédeivel, hogy
ő inkább bocsánatot kér, de egy nyomorékkal nem harcol.
Sárdi dühében megragadta a fegyvert és vaktában lődözni kezdte ellenfelét. Kezdte volna, mert Káptalan egy lövéssel a földre terítette. Nem lőtte meg, a golyó éppen csak súrolta a karját, Sárdi – talán a szörnyû idegállapot miatt – mégis összeesett, és csak napok múlva tért magához. A felek később kibékültek, de a szerencsétlenül járt Sárdi Pál még a lóversenypályát is elkerülte ezek után.
Eszeveszett Gárdonyi
Gárdonyi Géza egy valótlan hír miatt került Újlaki Antallal a párbajmezőre. Mindketten Szegeden voltak újságírók akkortájt. Gárdonyi a Szegedi Naplónak, Újlaki pedig a Szegedi Híradónak írt. 1894-ben kétszeres rablógyilkosság miatt halálra ítélték Gyömbér Pált. Az ítéletet egy pesti hóhér hajtotta volna végre. Kozarek Mihály hóhér azonban késett. Gárdonyi úgy döntött, megelőzi Újlaki tudósítását, és előre megírja a hóhér érkezéséről szóló riportját. Áltudósításában tájékoztatta a szegedieket, hogy a hóhér Sorgó álnéven szállt meg egy fogadóban. Pontosan tudta, hogy Újlaki spanyol zsidó őseit Sorgónak hívták. Újlaki vérig sértődött az ártatlan tréfán, és párbajra hívta a fiatal írót. Gárdonyi bocsánatot kért, az újságíró azonban hajthatatlan volt. 1894 szeptemberében a Hungária Szálló tánctermében csaptak össze. Megállapodásuk szerint a kardpárbaj csak első vérig tartott, és nem harcképtelenségig. A vezetősegéd éppen csak kimondta a Rajta! vezényszót, amikor Újlaki megcsúszott, és elterült a földön.
Gárdonyi először a karján vágta meg a szerencsétlent, aztán agyba-főbe kaszabolta.
Alig tudták lefogni. Újlaki elájult, a jelenlévő orvos elkötötte a sebeit, aztán kórházba szállították. Ám nemcsak ő sérült meg, hanem a két párbajsegéd is. Miután az eszét veszített Gárdonyi magához tért, ijedten körülnézett. Nem értette, mi történt az elmúlt pillanatokban, csak a vértócsák láttán sejtette, hogy baj van. Azonnal a kórházba rohant Újlakihoz. A sértett férfi végül megbocsátott neki, és hamarosan felépült, Gárdonyi pedig a Szegedi Napló hasábjain kért bocsánatot az újságírótól. Érdekes egyébként, hogy a közvélemény általában nem a sértegetőt marasztalta el, hanem a sértett felet, ha az nem kért revánsot. A nyilvánosság várta a véres összecsapásokat, így egy-egy eseményen olykor több ezer kíváncsiskodó is megjelent. Sokan nem elégedtek meg néhány súlyos vágással: halállal végződő összecsapásra vártak, és ha ez nem következett be – csalódtak.
Nem a kard, a nő a gyilkos
Érdekes a következő eset. Budapesten élt Szalmási Gábor és húszéves felesége. A férfi fuvarozott, Marika meg a háztartást vezette. Esténként a nő vacsorával várta a férfit, ő pedig minden nap virágot adott neki. Egy napon a férfi éppen a belváros fele vitt valakit, amikor meglátta Marikát egy kirakat előtt. Az asszony nézelődött, bámészkodott. Nyílván valamilyen ruhát, vagy ékszert látott ott magának. Reggel a férj elhatározta, hogy ebédszünetben elmegy a belváros fele, megnézi, a felesége mire áhítozott annyira a kirakatban. Délben átfurikázott az üzlethez. Férfikalapokat árultak a boltban, így a férj kicsit értetlenül állt tovább, azt gondolta, talán a felesége hamarosan meglepi valamivel. A meglepetés nem váratott sokáig magára. Szalmási néhány nap múlva ismét a belvárosnál látta a nőt, és az azt követő hétvégén is. Mindig ugyanabban az órában járt arra az asszony. Végül megleste feleségét, aki meg is jelent a szokásos időpontban, a szokásos helyen. Nézegette a kalapokat aztán az üzletből kijött egy férfi, karon ragadta, és együtt elsétáltak. Este a férj magyarázatot várt, a nő pedig tagadta, hogy a helyszínen járt volna, s attól kezdve nagyobb titokban találkozott az úrral, aki természetesen a szeretője volt. Hónapok teltek el. A férj egyszer arra ment haza, hogy felesége betegen fekszik az ágyában. Lázas volt, alig élt, de semmiféle nyavalya nem támadta meg. Azt állította, hogy egy férfi csúnyán megalázta egy kávéházban, s követelte Szalmásitól, hogy vegyen revánsot a becsületéért. A férj végül elküldte segédeit az illető úrhoz. Az ember, Tell Zoltán hahotázva fogadta a hírt. Ilyen ökröt ő még nem látott – mondta a segédeknek – de elfogadta a kihívást. A gödöllői réten küzdöttek meg egymással. Marika is elkísérte férjét. Peckesen lépegetett a férfi oldalán. – Hát, barátom, de nagy marha vagy – mondta Tell
Szalmásinak, aki csak akkor értette meg, hogy ellenfele az a fiatalember, akivel többször is látta feleségét a belvárosban.
Visszakozni azonban már késő volt. Tell, a remek vívó nem kímélte, egy pillanat alatt átvágta Szalmási nyaki ütőerét, eltette a fegyvert és elvonult. A nő nekirontott, mire az egykori szerető két pofonnal a földre terítette. Az asszony ezután feljelentette Tell Zoltánt a városi bíróságon, de a becsületsértés mellett férje meggyilkolása csak a második vádpontja volt… A hasonló esetek arra ösztönözték a kortársakat, hogy nemzetközi mozgalmat indítsanak a párbajozás ellen. Sorra alakultak meg Európában a párbajellenes ligák: 1901 márciusában Franciaországban, májusban Bécsben, 1902 októberében Magyarországon, novemberben pedig Olaszországban is megalakult egy-egy szövetség. Hazánkban Nagyváradról indult útjára egy szervezet háromszáz taggal, majd hamarosan Budapesten is létrejött egy újabb, Dessewffy Arisztid vezetésével. Érdekesség, hogy a pesti társaság harminckét tagjának mindegyike legalább egyszer, de inkább többször is párbajozott korábban. Elhatározták, hogy becsületbeli bíróságot állítanak fel és felszólították a különböző lapok szerkesztőit, hogy eztán ne közöljenek párbajhíreket. A bajvívások számát mégsem a szervezet munkája szorította háttérbe, hanem a közelgő világháború. §
- Kossuthnak ugrott Ugron
Párbajt általában nő, hiúság és politika miatt vívtak. A tisztelt ház egymással torzsalkodó honatyái rendszeresen megidézték egymást a párbajmezőre. Az 1896-os képviselő-választáson Ugron Gábor ellenzéki pártvezér elvesztette kerületében a mandátumot, és ezért Kossuth Ferencet okolta. Kormánybeszédében orozva maró kutyához hasonlította Kossuthot. A sértett politikus párbajra hívta Ugront, aki a következő szöveget küldte el táviratban: „Hetvenkedésüket visszautasítom, ha tolakodnak, kidobatom. Ugron". Kossuth segédei egy napilap hasábjain kijelentették, hogy Ugron rágalmazó és gyáva. Ugron a Nemzet címû lapban válaszolt a sértésre. Immár egyértelmû volt: nem kerülhetik el a párbajt. Ugron segédei a kard- és pisztolypárbajhoz ragaszkodtak, Kossuth viszont a kardhoz. Végül ennél maradtak, és megállapodtak abban, hogy harcképtelenségig küzdenek. Háromszor csaptak össze, mire Ugron megvágta ellenfelét. A vezetősegéd közbelépett és – bár Kossuth csak könnyen sérült meg – bejelentette a harcképtelenséget. A felek a párbaj után kibékültek, és megfogadták, hogy soha többé nem törnek egymás életére. A politikai porondon azonban örökre ellenfelek maradtak.
- Krúdy ép bőrrel megúszta
Az eset a következőképpen történt: Krúdy egy este népes társaságba tartott. A jelenlévők egytől egyig Szajnovits katonatiszt történeteit hallgatták, amíg az író meg nem érkezett, mert akkor már a figyelem rá fókuszált. Szajnovits ezt nagyon rossz néven vette, így búcsúzkodáskor mindenkitől elköszönt, kivéve Krúdytól. Magával pedig nem fogok kezet – mondta. Krúdy felelősségre vonta a kapitányt. Szajnovits erre kardot rántott, amit az író kicsavart a kezéből. Erre a katona a pisztolyához nyúlt, de Krúdy leütötte a támadót. Szajnovits másnap elküldte segédeit az íróhoz. Krúdy Papp Zoltán országgyûlési képviselőt és Kánitz Gézát kérte fel maga mellé. A párbajsegédek kardpárbajban egyeztek meg, mégpedig harcképtelenségig. Az eset komolyságát mutatja, hogy a bandázs használata nélkül vívtak meg. (A bandázst a nyakra tették a párbajozók, hogy kivédjék a nyaki ütőér átvágását). A negyedik összecsapásra a kapitány kiesett a ritmusból, Krúdy pedig mély sebet vágott a homlokán. A segédek kimondták a harcképtelenséget. Az író épp bőrrel megúszta az esetet, sőt, még egy remek novellát is írt a történtekről A hírlapíró és a halál címmel.
