A hatalomtól az uralomig

„Hogy királyok filozofáljanak, vagy pedig filozófusok királyok legyenek, azt nem várhatjuk, de nem is kívánhatjuk: mert a hatalom birtoka az ész szabad ítéletét kikerülhetetlenül megrontja.” (Kant)

Vannak olyan társadalmi kapcsolatok, amelyekben a felek ellentétes akaratokkal állnak egymással szemben, és a konfliktushelyzet végül is úgy oldódik meg, hogy a résztvevők egyike nem veszi figyelembe a másik fél akaratát. Az akaratkonfliktust valamilyen kényszer alkalmazásával próbálja feloldani, saját akaratát egyoldalúan érvényesíti a másik fél ellenkezése, ellentétes akarata ellenére. Ezt a helyzetet írta le Max Weber a hatalom fogalmával:

„Minden olyan esetben hatalomról beszélünk, ha egy társadalmi kapcsolaton belül van rá esély, hogy valaki saját akaratát az ellenszegülés ellenére is keresztülvigye, függetlenül attól, hogy min alapul ez az esély."

Ez a definíció egy, a társadalmi cselekvők között létező, egyenlőtlen, aszimmetrikus viszonyra vonatkozik. Nem teljesen kibontva ugyan, de tartalmazza az akaratkonfliktus létezését a felek között és valamilyen kényszer alkalmazásának feltételezését. Aszimmetrikus helyzetet ír le, mert az a cselekvő, aki engedelmeskedik, alávetett helyzetben van a domináns féllel szemben, aki a hatalmat gyakorolja. Az ellentétes akaratok feltételezése fontos része a definíciónak, e nélkül nem beszélhetünk hatalomról. Ha valakit felszólítok, aki éppen ki akar menni egy teremből, hogy ’Hagyja el a termet!’, akkor érvényesül ugyan az én akaratom, hiszen a másik fél kimegy a szobából, de mivel ő is épp ezt akarta csinálni, értelmetlen lenne ezt a helyzetet hatalomgyakorlásnak minősíteni. Akaratkonfliktus nélkül nincs hatalom.

A hatalmi helyzet vizsgálatakor fel kell tárni, hogy miért és hogyan képes az egyik fél a másik akaratának megtörésére, milyen elismerési érvet szolgáltat saját akaratának érvényesítéséhez. A hatalom olyan társadalmi kapcsolat, amelyet cselekvésbefolyásolási szándék vezérel, és az elismerési érv valamilyen erőforrás. A hatalom érvényesülésekor mindig kell találnunk valamilyen hatalomforrást, amelyre támaszkodva valaki érvényesíteni tudja saját akaratát a másik fél ellenében. Noha a hatalom fogalma amorf, sokféleképpen megragadható, hiszen sokféle hatalmi helyzetet elképzelhetünk, a hatalomforrás kategóriájára építkezve esélyt látok arra, hogy egy másodlagos hatalomtipológiát építsünk fel – az elsődleges felosztást a pozitív/negatív hatalom elkülönítése jelenti.A pozitív/tevőleges hatalom példája minden olyan helyzet, amelyben erőszakot alkalmaznak, amikor az egyik fél (például a rabló vagy az erősebb gyerek) erővel arra kényszeríti a másik felet (az áldozatot vagy a gyengébb gyereket), hogy olyat tegyen meg, amit nem akarna (a pénzét vagy a játékát odaadja a másiknak). Negatív/korlátozó hatalmat gyakorol valaki, amikor erővel tart vissza valakit attól, hogy oda menjen, ahová akar (az emberrabló egy lakásban tartja fogva az áldozatát, az erősebb gyerek nem engedi el a gyengébbet a bunkerből, ahol játszanak, egy politikus megakadályozza, hogy egy számára nemkívánatos téma bekerüljön a politikai viták napirendjébe).

A rablónak a puszta testi, fizikai erőfölény elég lehet ahhoz, hogy elvegye a pénzünket. Amikor az egyik személy kompromittáló fényképekkel zsarol valaki mást, akkor az akaratérvényesítési képessége az információra mint hatalomforrásra támaszkodik. A tudás/információ visszatartásával, nyilvánosságra hozásával történő fenyegetés gyakran támogat hatalmi igényeket. A gazdasági cselekvések világában kiemelt szerepe van a pénznek mint hatalomforrásnak. Hatalmi helyzetek adódhatnak a privát emberi kapcsolatokban is, amikor az egyik fél (például a fiatal feleség az öreg, gazdag férjével szemben vagy épp fordítva) érzelmi zsarolással éri el célját. Fontos hatalomforrás a szervezetek világában az uralmi pozíciók jogosítványaival történő hatalmi visszaélés.

Az igény érvényessége
A hatalmi helyzetekben a ’hatalmi igény’ megvalósításának alapja mindig valamilyen hatalomforrás, amelyre támaszkodva a másik fél akaratát figyelmen kívül lehet hagyni, és olyan cselekvés végrehajtására lehet őt kényszeríteni, amelyet önszántából nem végezne el. Látnunk kell azonban, hogy még a hatalmi helyzetekben is lehet – bizonyos korlátok között – a domináns fél által bejelentett hatalmi igényt vitatni. A címzett mindig megpróbálkozhat a megnyilatkozás hitelességének, igazságtartalmának, valamint helyességének (a kiadott parancs legitimitásának) kritizálásával. Noha a hatalmi helyzetekben is szerepe van, szerepe lehet mindhárom érvényességvizsgálatnak, az ilyen helyzetek sajátos minősége az érvényességvizsgálatokat követő mozzanatban van. Miután ugyanis kiderül, hogy a domináns fél hiteles (nem viccel) és amit kér, a résztvevők tudása szerint megvalósítható, viszont a címzett nem fogadja el (nem tartja helyesnek, legitimnek) a másik igényét, akkor felmerül a kérdés, hogy a domináns fél milyen hatalomforrást vesz igénybe saját akarata érvényesítésére.

Hiteles › A hatalmi helyzetek érvényességének vitatása során a hitelesség, őszinteség vizsgálata – bizonyos szempontból – a normális kontextusokban szokásossal ellentétes irányú. A normális, nem hatalmi helyzetekben ugyanis azt várjuk el, és azt reméljük, hogy a másik fél őszinte, míg a hatalmi helyzetben először azt vizsgáljuk (és reméljük), hogy a megnyilatkozás nem őszinte, csak vicc, játék, nem komoly az egész. Ha a hitelességvizsgálat azt hozza ki, hogy a megnyilatkozás nem őszinte, akkor az derül ki egyben, hogy nem igazi hatalmi igényről van szó. Ez a másság természetesen nem változtatja meg sem a hitelességvizsgálat lehetőségét, sem annak a hatalmi helyzet eseményszerkezetén belül elfoglalt helyét.

Igaz › A hitelességvizsgálat mellett lehetséges még a hatalmi igények igazságvizsgálata is. Bizonyos esetekben vissza lehet utasítani a hatalmi igényt azon az alapon, hogy fizikai, biológiai vagy más okok miatt lehetetlen megcsinálni azt, amit a hatalmi megnyilatkozásban követelnek a címzettől (gondoljunk csak az időzáras védelemre való hivatkozás ellenérvére a bankrablás során). Ilyen esetekben – bár a hatalmi igényt továbbra is komolynak kell tartani – objektív okok miatt nem valósulhat meg a címzettől megkívánt cselekvés.

Kényszerí › Ha a hatalmi igény kinyilatkoztatása után következő érvényességvizsgálat mind a hitelesség, mind az igazság szempontjából elfogadja a hatalmi igény létjogosultságát (vagyis komoly hatalmi igényről van szó, illetve megvalósítható cselekedetet várnak el a címzettől), akkor már csak egy akadályt kell legyőzni ahhoz, hogy a címzett elvégezze azt a cselekvést, amelyet a megnyilatkozó elvár tőle. Mivel azt feltételeztük, hogy olyan társadalmi kapcsolatokról beszélünk, amelyekben a felek ellentétes akaratokkal vesznek részt, ebből következik, hogy a címzettnek az  akaratával ellentétes cselekedetet kell végrehajtania. Ezt pedig csak akkor teszi meg, ha valamilyen kényszert alkalmaznak vele szemben. És épp ez a mozzanat a hatalmi helyzetek minősítő vonása: a kezdeményező fél saját akaratának érvényesítésére valamilyen kényszert alkalmaz. Sok esetben persze a kényszer alkalmazása helyett elegendő a kényszerrel való fenyegetés is, de ez a hatalmi helyzet eseményszerkezetén, míködési logikáján nem változtat. A társadalmi cselekvések nem elhanyagolható része sorolható be a hatalmi cselekvések kategóriájába, azonban az ilyen helyzetek semmiféle társadalmi helyeslésre nem számíthatnak, hanem épp ellenkezőleg, a kényszer alkalmazását – legalább tendenciaszeríen – minden kultúrában igyekeznek kirekeszteni a társadalmi kapcsolatok világából.

A politika világa
A hatalmi jelenségek talán legnyilvánvalóbb terepe a politika világa. A politikai cselekvések szabályszeríségeit keresve sok szerző foglalkozott a hatalom (és uralom) fogalmával. Elég széles körben elfogadottá vált a hatalom különböző típusairól, mint a hatalom különböző arcairól beszélni. A hatalom két típusa, a pozitív hatalom, illetve a negatív hatalom megfeleltethető a hatalom első arca, illetve a hatalom második arca fogalmának, de a hatalom további arcairól már nem érdemes beszélni. Vannak olyan jelenségek, amelyeket a politológiai szakirodalomban sokan a hatalom harmadik arca kifejezéssel illetnek, de ezek – szerintem – sokkal inkább az uralom fogalma alá sorolhatók be.

• Bár a hatalom fogalma a politikai jelenségekkel foglalkozó szakirodalomban mindig fontos szerepet játszott, kiemelt figyelmet akkor kapott, amikor C. Wright Millsnek az amerikai uralkodó elitről szóló könyve kapcsán éles vita bontakozott ki. Mills azt állította, hogy az amerikai társadalomban a hatalom eloszlása rendkívül egyenlőtlen, és egy kicsiny uralkodó/hatalmi elit kezében összpontosul a hatalom jelentős része. Az amerikai társadalom már nem plurális társadalom többé – hangzott az erőteljes állítás. Mills nézeteit Robert Dahl egy rövid cikkben bírálta először, aztán egy kisváros hatalmi szerkezetét leíró – azóta klasszikussá vált – esettanulmányában is vitatkozott a millsi nézetekkel, végül egy 1957-es tanulmányában megadta a hatalom definícióját is:

„A-nak olyan mértékben van hatalma B felett, amilyen mértékben rá tudja venni B-t, hogy olyat tegyen, amelyet egyébként nem tenne meg."

•• A hatalmi elit létezéséről szóló millsi állítással kapcsolatban az volt a kérdés Dahl számára, hogy milyen módszerrel lehet megállapítani, van-e hatalma egy társadalmi csoportnak a többi felett. Dahl válasza egyszerí volt: meg kell vizsgálni az adott közösség, esetleg az egész társadalom döntéshozatali mechanizmusát, elemezni kell a konkrét döntések lefolyását, kimenetét.

„Ha így teszünk – mondja Dahl –, akkor megláthatjuk, hogy az amerikai társadalomban nem lehet olyan csoportot találni, amelynek minden vizsgált kérdésben teljesült volna az akarata. Az amerikai társadalom tehát plurális."

Az elitista szociológusok (mint C. W. Mills) és a pluralista politológusok (mint Robert Dahl) hatalomfelfogását egyaránt kritizálva Peter Bachrach és Morton S. Baratz egy szemléletes metaforát emelt át a köznyelvből a tudományos diskurzusba. A dahli hatalomértelmezés által leírt jelenségeket a hatalom első arcaként fogva fel Bachrach és Baratz rámutatott a hatalom második arcára. Szerintük Dahl csak azokat a jelenségeket vette figyelembe, amelyek során az egymással döntési szituációba kerülő emberek gyakorolnak befolyást a másikra. A döntésekre koncentrálva viszont Dahl nem vette észre azt a hatalmi jelenséget (a hatalom másik arcát), amelynek az a lényege, hogy a hatalmat gyakorló emberek megakadályozzák a számukra veszélyes, hátrányos ügyek napirendre kerülését. A számukra kellemetlen kérdéseket egyszeríen kizárják a döntési helyzetből, így dönteni sem lehet róluk. Bachrach és Baratz összegzése: a döntés mellett hatalom lehet a nem-döntés is.

Mivel minden egyéni cselekvő, minden közösség, minden politikai szereplő – értékválasztásai és érdekei mentén – elfogult, ezért a lehetséges politikai ügyekből, témákból a maga beállítódásainak megfelelően válogat, kiemel lényegesnek tartott kérdéseket, háttérbe szorít kevéssé fontosnak ítélt témákat. A hatalom második arcáról akkor beszélhetünk, amikor az egymással versengő, lehetséges témák nagy halmazából a hatalommal rendelkező politikai szereplők a saját elfogultságaiknak megfelelően tudják alakítani a politika napirendjét. Amikor a politikai elemzők azt fejtegetik, hogy adott politikai helyzetben melyik párt, melyik politikus hogyan, mivel tematizálta a politika napirendjét, akkor a hatalomnak épp erről a megnyilvánulási formájáról beszélnek.

A nem-döntés akarata
A hatalom első és második arca rendkívül szemléletes (és egyébként pontos, tartalmas) fogalompárnak bizonyult. A két terminus önmagában sugallta a folytatást, azt, hogy a hatalom további arcairól értekezzenek. Steven Lukes volt az, aki javasolta a hatalom egy következő formáját, harmadik arcát elkülöníteni. Lukes szerint a döntésben és a nem-döntésben nemcsak az a közös, hogy mindkettő mögött ott lehet a hatalom, hanem az is, hogy mindkettő nyílt konfliktust feltételező esemény. Márpedig a hatalom megnyilvánulhat a nem-eseményben is – állította Lukes –, és a hatalom talán legfontosabb, leghatékonyabb formája az, amikor valaki képes megakadályozni a másikat abban, hogy utóbbi egyáltalán kifejezhesse a sérelmeit, érdekeit, kifejezhesse, felismerhesse, s ezáltal konfiktusossá, tehát – legalább elvileg – vitathatóvá, változtathatóvá tegye hátrányos helyzetét. Sokszor van úgy, hogy a társadalom tagjai között feszülő ellentétek, s ezáltal az egymással szemben álló akaratok nem válnak igazán tudatossá. Bizonyos kérdésekben gyakran kialakul egyfajta felszíni konszenzus emberek, társadalmi csoportok között, holott a felszíni egyetértés mögött, azok alatt súlyos érdek- és értékkonfliktusok feszülnek.

A társadalmi normákba, intézményekbe, struktúrákba rejtett konfliktusok ezáltal hatalmi helyzeteket tartanak fent és konzerválnak hosszú időre. Gyakran hivatkoznak példaként a nők vagy más elnyomott kisebbségek szerepére, melyet a nők maguk vagy a kisebbség tagjai is sokáig és sok helyütt elfogadtak. A hamis konszenzusban megnyilvánuló hatalom eltakarhatja a helyzetben benne rejlő – esetleges – alternativitást. Lukes az ilyen helyzetekre javasolta alkalmazni a hatalom harmadik arca kifejezést. Ez az értelmezés azonban számomra nem elfogadható, nem helytálló. Ha a társadalmi kapcsolat résztvevői között nem találunk ellentétes akaratokat, akkor nem beszélhetünk hatalomról. Az alávetettek által elfogadott aszimmetrikus helyzeteket az uralom fogalma alá sorolhatjuk be. Lukes – szerintem – helytelenül beszélt a hatalom harmadik arcáról, ami nem jelenti azt, hogy megállapításai ne lennének elfogadhatók, sőt. Nagyon is pontos, nagyon is lényeges az, amit a hatalom harmadik arca fogalom kapcsán írt – csak épp azok a jelenségek mind az uralom fogalma alá tartoznak.

Az uralom normája 
A hatalom és uralom fogalmai közel vannak egymáshoz, de mégsem ugyanazt írja le a két kategória. A hasonlóság abban áll, hogy mindkét esetben a domináns (a hatalmat vagy uralmat gyakorló) fél akarata érvényesül a társadalmi kapcsolatban. Ez a mozzanat nagyon hasonlóvá teszi a két jelenséget, a hatalmi és uralmi cselekvés konkrét tartalma sok esetben teljes mértékben megegyezhet. Amikor a rabló elveszi a pénzünket, illetve az adóhivatalnak befizetjük az adónkat, akkor – az események kimenetét tekintve – mindkét esetben ugyanaz történik: a pénzünk egy részét (esetleg egészét) odaadjuk valaki másnak. A példából azt is érezzük, hogy jelentős különbségnek is kell lenni a két eset között, amit bizonyíthat az a puszta tény is, hogy más lehet a reakciónk a két hivatkozott eset után. A rablás után ugyanis futunk a rendőrségre, hogy panaszt tegyünk, míg a csekk feladása után nem teszünk feljelentést. A két fogalom közti különbség az, hogy az uralom esetében mindig van egy társadalmi norma, amely támogatja a feljebbvaló parancsadási jogosultságát, ami hiányzik a hatalomgyakorlás esetében. Amikor odaadjuk a rendőrnek az iratainkat, akkor magunkban érvényesnek tartjuk az igazoltatási igényét. Mindkettőnk fejében ott a norma, amely ezt szabályozza. Ha egy tanár szólítana fel egy diákot arra, hogy adja át a jogosítványát s a forgalmi engedélyét, mielőtt vizsgázni kezdene, vélhetőleg mosolyt, esetleg megdöbbenést csalna a diák arcára. A felszólítást nem támogatná semmilyen norma, s nem is követné engedelmeskedés.

A hatalmi helyzetekből teljesen hiányzik a normára való hivatkozás, sőt, ott még a szándék sincs jelen, nem találunk semmiféle elismerési igényt.

Valamilyen hatalomforrásra, valamilyen kényszerítő eszközre támaszkodva figyelmen kívül hagyják az alávetettek akaratát. A hatalmat gyakorlók akaratuk érvényesítéséhez sosem kérik a többiek elismerését. Az uralom kapcsán az igazi kérdés mindig az, hogy miként alakulnak ki és maradnak fent azok a helyzetek, melyekben a domináns fél sikerrel igényelheti magának az alávetettek engedelmeskedését, miért tartják érvényesnek, legitimnek a kapcsolatban részt vevők az uralmi normákat, az uralmat gyakorlók milyen legitimitásigényekkel lépnek fel az uralmi helyzetekben… §