Caligula az őrült isten

Caligula alig négy évig volt Róma ura. Népe számára mégis örökkévalóságnak tínt ez az idő. A Nérónál is kegyetlenebb, tébolyult császár nemcsak arról volt híres, hogy konzullá akarta kineveztetni kedvenc lovát. Ezerszám valósította meg kevésbé ártalmatlan ötleteit is.Tiberius, az i. sz. 14–37-ig uralkodó császár életében a rómaiak nemigen mertek hangot adni elégedetlenségüknek; veszélyes volt a nyílt véleménynyilvánítás. Elég volt egyetlen meggondolatlan szó, és bárki börtönbe kerülhetett.
– Még a halál is fél tőle – suttogta az utca embere.
&Aacutem végül Capri szigetén a halállal oly sokáig dacoló aggastyán is kiadta lelkét, s a nép végre szabad folyást engedhetett indulatainak. Az emberek átkokat szórtak, és többen úgy vélték, hogy meg kell tagadni a halottól a végtisztességet. A nép azt hitte, hogy megszabadult végre az önkényes letartóztatások, drámai perek, azonnali kivégzések szüntelenül fenyegető rémétől. A szenátorok azonban még akkor is reszkettek a rémülettől, mikor a lélek már örökre elhagyta a zsarnok testét. Tovább rettegtek, már csak megszokásból is, hiszen hosszú évekig éltek elnyomatásban és félelemben.

A birodalom vesztére
Tiberius halálának napján a buzgó mintahivatalnokok és hóhérok tovább kínozták a császár áldozatait: a zsarnok kegyetlensége még halála után is hatott.A Misenumból Rómába igyekvő futár negyvennyolc óra alatt tette meg a kétszáz kilométeres utat a halálhírrel. A trónörökös nevét már az öreg császár haldoklásakor kihirdették. Közvetlenül ezután a szenátus összegyílt az utód köszöntésére. Caius Caesar, azaz Caligula, ekkor mindössze huszonnégy éves volt. Anyját, Agrippinát Tiberius számízte, apja pedig – Germanicus, az egykor népszerí tábornok – már régóta halott volt. Caligula annak az uralkodócsaládnak volt a sarja, amelynek utódai Tiberius és Seianus mészárlásainak estek áldozatul. Azt, hogy ő e vérengzések közepette is életben maradt, bizonyára csak zsenge ifjúságának köszönhette. Három nővére ugyancsak megmenekült a kegyetlen hóhérok elől. Miután anyját letartóztatták, Caligulát nagyanyjára, Antoniára bízták, majd Capriba, az öreg császár udvarába küldték. Caligulának már ekkor – tizenöt évesen – meg kellett tanulnia a képmutatás mívészetét. A császár igyekezett őt szóra bírni, tőle magától is hallani akarta azokat a panaszait, melyekről besúgói révén értesült.

Caligula azonban kellően ravasz volt ahhoz, hogy rajta ne kaphassák. &Uacutegy tínt, mintha mit sem tudna a családját sújtó végzetről, úgy tett, mintha semmi különös nem történt volna bátyjaival s anyjával. &Oumlnuralma rendkívüli volt, és Tiberius iránt feltétlen engedelmességet, szolgálatkészséget, híséget mutatott. Viselkedésében, magatartásában annyi alázat rejlett, hogy később Tacitus meg is jegyezte: nem volt nála jobb rabszolga és rosszabb uralkodó. Az ifjú kifürkészhetetlen jelleme már magában hordozta a kegyetlenségre, szertelenségre és a durva, alantas élvezetekre való hajlamot. Különös örömet jelentett számára, ha végignézhetett egy-egy kínvallatást, kivégzést. Parókát meg földig érő, bő ruhát öltve járta a zugkocsmákat, bínbarlangokat.

Tiberius mit sem tudott e titkos kiruccanásokról.
– Szerencsétlenségemre és a birodalom vesztére maradt életben Caius – mondotta. És valóban, az a hír járta, hogy Caligula mérgezte meg az agg Tiberiust, s az még lélegzett, amikor lehúzta ujjáról az utódot megillető gyírít. Azt is beszélték, hogy saját kezével fojtotta meg a hosszú ideig haldokló aggastyánt. A Misenumból Rómába tartó körmenet lassan vonult a Via Appián. Tiberius holttestét legionáriusok vitték. A menet élén Caligula haladt, akit minden településen, faluban és városban éljenezve köszöntöttek. Az út két oldalán sebtében fölállított oltárokon az öröm jeleként tömjént gyújtottak. Róma közvetlen közelébe érve Caligula előresietett, hogy elsőként érkezhessen a fővárosba. A szenátusban a jövendő uralkodónak kijáró örömujjongással fogadták, az utcákon pedig a nép dicsőítette.

Mint ahogy az már többször megesett, a rómaiak most is elsiették a lelkesedést – nem gyanították, mennyi szenvedés vár még rájuk.

Esküdöztek az istenekre, hogy bármikor készek meghalni Caius Caesarért. A császár becsületes neve ugyanis Caius volt, a Caligula ragadványnév csupán, melynek használatát nem tírte. (A név onnan ered, hogy gyerekkorában anyja, Agrippina katonaruhában és csizmában – caligában – járatta.)Caligula elrendelte, hogy Tiberius temetése minden különösebb pompa nélkül folyjék le. &#336 maga pedig egy olyan gyászbeszédet mondott, melyben a halottra csak pár szóban emlékezett, ellenben apjáról, Germanicusról, valamint dédapjáról, Augustusról dicshimnuszt zengett.Ezután a Campaniai-öbölhöz ment, ahol anyját és bátyjait a kegyetlen vég elérte. Hamvaikat visszaszállíttatta Rómába, hogy ott egy díszszertartás keretében Augustus mauzóleumában helyezze el őket. Felszólította a szenátust, hogy nővéreinek méltó házassággal adja vissza elveszett becsületüket. Egyúttal vállalta, hogy gondoskodik unokaöccséről és örököstársáról, a tizenhét éves Tiberiusról.

&Oumlrökbe fogadta, és Az ifjúság hercege címet adományozta neki. Ezek után tudomására hozta, hogy ettől a pillanattól fogva életbe lépett a parancs: öngyilkosnak kell lennie. Macro, a praetorianusok prefektusa, valamint felesége voltak a következő áldozatai. A becstelen Seianus utódja, Macro aktívan segédkezett Caligula trónra kerülésében. A császár azonban csakhamar terhesnek ítélte jelenlétét: Egyiptom alkirályává nevezte ki, majd mielőtt feleségével hajóra szállhatott volna, parancs érkezett a császártól, hogy mindketten végezzenek magukkal. Az új uralkodó mindenekelőtt a nép kegyeit igyekezett megnyerni. Pénzt osztogatott, ünnepeket rendezett, és engedélyezte az oroszlán-, párduc- és medveviadalokat, vadászatokat. E célból mintegy nyolcszáz vadállatot szállíttatott Rómába. Költői, valamint latin és görög nyelví szónoki versenyeket hirdetett meg.

A legsilányabb költő büntetése az volt, hogy a táblákra írt verseit le kellett nyalnia, majd megkorbácsolták.

Caligula megígérte, hogy eltörli a felségsértési törvényt, engedélyezi, hogy a számízöttek hazatelepüljenek, és rendszeresen tájékoztatást ad majd az államigazgatási intézkedésekről. Hogy a nép emlékezetéből örökre kitörölje Tiberius uralkodásának nyomait, a nagyszerí dolgok korszakát kívánta megnyitni. Ezért Egyiptomból obeliszkeket hozatott, ám még arra sem terjedt ki a figyelme, hogy ne közönséges másolatokat szállítsanak neki, hanem olyan szép hieroglifákkal díszített oszlopokat, mint annak idején Augustusnak.

&Uacutej istennő: a testvérfeleség
Röviddel azután, hogy a birodalom ura lett, súlyos betegség döntötte le lábáról. A palota előtt hosszú éjszakákon át virrasztott a nép. A rómaiak nyugtalankodtak, és többen fogadalmat tettek, hogy föláldozzák életüket, ha nem gyógyul meg a császár. Alighogy fölépült a betegségéből, fölfedte igazi arcát. 38. január elsején esküre kötelezte a szenátorokat: föl kellett ajánlaniuk életüket a császárért és nővéreiért. 40. január 1-jén három nővére közül kettőt lakatlan szigetekre küldött fogolyként. Mikor a harmadik, Drusilla meghalt, Caligula vigasztalhatatlan volt bánatában. Mivel nem sokkal azután, hogy feleségül adta őt egy bizonyos Lucius Cassius Longiushoz, visszavette tőle, és saját feleségének nyilvánította. A kétségbeesett Caligula, akár egy dühödt őrült, bejárta egész Itáliát, követelve a néptől, hogy osztozzék bánatában. Napos, hetes, majd hónapos össznépi gyászt rendelt el. A családi otthonokban, fürdőkben nem volt szabad hangoskodni, vidám étkezéseket tartani. E vétségekért halálbüntetés járt. Drusilla képmását elhelyeztette a Pantheonban, Róma állami templomában, ahol kizárólag Julius Caesart és Augustust, a birodalom alapítóit övezte isteneknek kijáró tisztelet. Megparancsolta, hogy emeljenek oltárokat az új istennő tiszteletére. A nép pedig szerte az országban Drusilla esztelen imádatának hódolt. Egy ifjú szenátor teljes bizonyossággal állította, hogy látta Drusilla égbemenetelét, mire Caligula fejedelmi bőséggel megjutalmazta. Két ízben is megesett, hogy az esküvőről rabolta el egy-egy patrícius menyasszonyát, hogy aztán később az utcára lökje őket. Szenvedélyesen szerette viszont negyedik feleségét, Caesoniát, aki se fiatal, se szép nem volt, csak ledér és pazarló. Caligula parancsára gyakran katonazubbonyt öltött, lóra ült, s kezében pajzsot hordott.

A császár olykor meztelenül mutogatta őt bizalmasainak.

Mikor az asszony egy leánygyermeknek adott életet, Caligula kijelentette, hogy Caesonia a felesége, és sajátjának ismerte el a kislányt.Caligula másokkal korántsem volt ilyen kegyes. A legtekintélyesebb és legtiszteletreméltóbb szenátorokat arra kényszerítette, hogy tógában kísérjék gyaloghintóját, és hogy durva kötényekben szolgálják föl neki az ételt, mint a rabszolgák. Több tudós szenátort orvul meggyilkoltatott. A gladiátorviadalok alatt fölhajtatta azokat a ponyvákat, melyek a tömeget védték az erős napsütéstől, mondván, hadd izzadjon a közönség. A tömegnek tilos volt elhagynia a színházat. Nemegyszer elrendelte, hogy az arénába eresztett kiéhezett fenevadakkal ne gladiátorok küzdjenek meg, hanem nyomorékok, gyönge öregemberek, tisztes családapák. Tekintélyes embereket bélyegeztetett meg tüzes vassal, vagy arra ítélte őket, hogy vadállatokkal küzdjenek az arénában. Az elítélteket szík vasketrecekbe záratta, melyekben nem lehetett fölállni.

Oderint dum metuant
Bár nyúlánk termetí volt, mégis úgy festett, mintha hosszú, sovány lába hosszabbítaná meg aránytalanul kicsi felsőtestét. Nyaka hosszú volt, halálsápadt arcán tátongó üregekben ült a szeme. Széles homloka, beesett halántéka ijesztő látványt nyújtott. Szőrös teste fölött kopasz feje egyenesen nevetséges volt.
– Itt a kecske – suttogták, ahol elhaladt. Talán mondani se kell, hogy az efféle kijelentések mennyi veszélyt hozhattak elmondóikra. Caligula tükör előtt gyakorolgatta azokat a grimaszokat, amelyekkel még jobban igyekezett kiemelni arcának közismerten rút vonásait. &Aacutelmatlanság gyötörte, éjszakánként soha nem tudott három óránál többet aludni. A vihar olyan félelmet váltott ki belőle, hogy az ágy alá menekült. Gyakran női ruhát öltött, állára pedig aranyszakállat ragasztott. Éjszakánként táncmulatságokon vett részt, magánszámokban lépett fel.
– &Aacutem gyílöljenek, de rettegjenek tőlem! (Oderint dum metuant) – volt a jelmondata. Egyszer a lóversenypályán, mikor a közönség nem azt a lovat buzdította, amelyet ő, így kiáltott fel: – Miért is nincs egyetlen nyaka a római népnek!
Célja az volt, hogy uralmára sokáig emlékezzenek, s úgy vélte, ezt nem valósíthatja meg, ha egyetlen nagy csapás sem sújtja népét.

Éhínséget, járványt, pestist, tízvészt, földrengést akart, s ha nem volt, megteremtette: egy ízben bezáratta a gabonaraktárakat, majd éhínséget hirdetett ki az országban.

Egyszer egy pompás díszlakomán Caligulát váratlanul hisztérikus nevetőroham fogta el. A mellette ülő két konzul tisztelettudóan érdeklődni kezdett derültségének oka felől. – Azért nevetek – felelte –, mert arra gondoltam, milyen könnyen átvághatnám mindkettőtöknek a torkát. Soha nem lehelt csókot úgy a felesége vagy szeretője tarkójára, hogy közben gyengéden ne suttogja: – Még ez a csodálatos fej is a porba hullik, ha akarom! Azok a hivatalnokok, akiket az actiumi csata évfordulója megünneplésének szervezésével bízott meg, kegyetlen tréfa áldozatai lettek. Caligula, mind Augustusnak, mind Antoniusnak leszármazottja lévén, kijelentette: – Amennyiben a szertartás sikeresen lezajlik, úgy a legyőzött Marcus Antonius emlékét éri gyalázat, tehát a szervezők fejének porba kell hullnia. &Aacutem ha mégsem folyik le hibátlanul és teljes pompájában a szertartás, ez Augustus emlékének megcsúfolását jelenti, s ebben az esetben a közhivatalnokok élete forog kockán. Caligulának mindez kevés volt. &#336 maga akart élő isten lenni, nem érte be az isteni kiválasztott szerepével. Cicomás ruhái a görög szobrászok istenábrázolásai alapján készültek. Udvaroncainak lelkesedésén fölbuzdulva, gyakorta eleven szoborként jelent meg a nép előtt, hol Herculesnek, hol Bacchusnak, hol Apollónak, vagy éppen Jupiternek öltözve.

A szenátusi üléseket Jupiter alakjában vezette, és nem sok hiányzott ahhoz, hogy a nép a félelem szorításában valóban istenként kezdje imádni. Végül a szenátus úgy döntött, hogy állami költségen templomot emeltet Caligula dicsőségére. Caligula fényíző pompával berendezett luxushajókat járatott a Róma melletti Nemi-tavon: gátakat építtetett a legmélyebben fekvő helyeken, kivésette a legkeményebb sziklákat is, hegyeket emeltetett sík terepeken. E hatalmas méretí munkálatokat igen rövid idő alatt vitte véghez, hiszen valamennyi szabotőr büntetése halál volt. Uralkodásának egy éve alatt Caligula elherdálta a Tiberiustól rámaradt több mint kétmilliárd sestertius örökséget.

Elképesztő összegí adót vetett ki az országra; ráadásul arra kötelezte a gazdagokat, hogy őt tegyék meg vagyonuk örököséül.

Ha egy ilyen nyilatkozat aláírója vette magának a bátorságot, hogy tovább éljen, Caligulától kapott valami mérgezett ínyencséget. Az állami pénztárak teli voltak önkényesen elkobzott javakkal. Dicsőségvágytól hajtva átkelt a Rajnán is, s mivel az ottani provinciákban nyugalom honolt, nem állt meg Germániában, hanem Britannia meghódítását vette fejébe. Légióit a La Manche csatorna partjaihoz vezette, és harcállásba helyezte őket. Mivel azonban a behajózáshoz szükséges legalapvetőbb utasításokat sem volt képes kiadni, az átkelés elmaradt; jobb híján megparancsolta embereinek, hogy gyíjtsenek – győzelmi jelvényként – kagylókat. Néhány gálya azután mégis vízre szállt, egyikük fedélzetén Caligulával, aki megragadva a lehetőséget, tengeri kéjutazásba fogott. Alighogy visszatért, hírnököket menesztett Rómába, hogy jelentést tegyenek a szenátusnak dicső hőstetteiről. A hadjárat egyetlen emléke az a hatvan méter magas világítótorony volt, amelyet a mai Boulogne-sur-Mer helyén építtetett Caligula, és amelyet csak 1544-ben romboltak le.

Föld alatti halál
I. sz. 40. augusztus 31-én, huszonnyolcadik születésnapján Caligula visszatért Rómába. Azt tervezte, hogy Egyiptomba indul, ahol főistenként fog uralkodni. Alexandriát tette volna meg a Római Birodalom fővárosának. Hátborzongató még belegondolni is, hogy három éven, tíz hónapon és nyolc napon át gyakorolta a hatalmat ez az őrült császár, és az iszonyatos uralom még hosszabbra is nyúlhatott volna, ha egyik tisztjének bosszúálló keze véget nem vet Caligula életének. A sorozatos kínzások, gyilkosságok, adók, a pusztítás következtében igencsak megingott a tisztek hísége. Egyikük, a testőrcsapat idős tribunusa, a vakmerő Cassius Chaerea hajtotta végre Caligulán népe ítéletét. A császár – vesztére – gyakran bízott rá olyan kényes feladatokat, melyeknek teljesítése során nevetségessé válhatott társai előtt. Chaerea összeesküvést szőtt, amelybe csak néhány hí katonáját vonta be. I. sz. 41. január 24-én lesben állt a színház egyik föld alatti folyosóján. Mikor a császár távozott az előadásról, Chaerea egy erőteljes kardcsapást mért tarkójára, egy másik összeesküvő pedig a mellkasába döfött. A kínok között vonagló Caligula állítólag ezt ordította: – Még élek! –, de rövidesen további harminc kardszúrás végzett vele. Vele egy időben halt meg egy centurio kardjától felesége, Caesonia és leánya, akinek fejét gyilkosai a falhoz verdesték. Mikor meggyilkolásának híre elterjedt, előbb senki nem akarta elhinni; gyanakodtak, nem Caius találta-e ki és terjesztette magáról ezt, hogy ily módon puhatolja ki az emberek gondolatait. Az őrült császár emléke egy ideig még halála után is rémületet keltett. És talán nem is alaptalanul: az új császár, Claudius, nyomába sem léphetett Caligulának őrültségben, de ő is csak egy volt a zsarnokok közül. Első császári tette az volt, hogy Chaereát, akinek voltaképp a trónt köszönhette, kivégeztette. §