Richter ámokfutása a Csillagban

„A Szegedi Fegyház és Börtönben emberölés kísérlete miatt 7 évi szabadságvesztés büntetését töltő Richter Richárd 28 éves budapesti lakos e hónapban, október 19-én, munkahelyén, az Alföldi Bútorgyár szerelőüzemében megsértette mívezetőjét. Amikor ezért felelősségre akarták vonni, kést vett magához. Előbb elfutott, majd a vele szemben fellépő polgári alkalmazott mívezetők közül hatot megsebesített. A sérülések következtében Frank Tibor a cselekmény elkövetése után rövid idővel, míg Nagy Ferenc október 23-án kórházi kezelés közben meghalt. A rendőrség az ügyben szakértők bevonásával folytatja a vizsgálatot.”Ez a rövid közlemény látott napvilágot 1984. október 27-én, a Szegeden megjelenő Dél-Magyarország címí napilapban. Ezzel egy időben, netán néhány nap késéssel, az ország többi újságja is tudósított a szegedi börtönben – vagy ahogy azt szinte megnyitása, 1885 januárja óta hívják: a Csillagban – történt megdöbbentő bíncselekményről.  Figyeljük csak a dátumokat! A közlemény október 19-én történt támadásról beszél, míg a nyilvánosságnak szánt legelső hírt csak október 27-én nyomtatták ki. Nem csoda, hogy Szegeden akkorra már

A legvadabb híresztelések
keltek szárnyra. A Csillagban történt eseményeket festették egyre sötétebb színekre mindazok, akik bármit is hallottak – miként a büntetés-végrehajtási szakzsargon fogalmaz – a rendkívüli eseményről. Márpedig Szegeden, s környékén akkorra már nem akadt olyan ember, aki ne értesült volna arról: valami igazán brutális bíneset rázta meg az ország egyik legszigorúbb, különösen kegyetlen gazfickókat is őrző fegyintézetét. A Csillag ugyanis Szegeden közügy. Ha egy helybélit Csongrád megye székhelyének nevezetességeiről kérdeznek, biztosra vehető, hogy a Dóm, a szabadtéri játékok, a Pick szalámi és a paprika mellett említeni fogja a várost 1879-ben elpusztító nagy árvíz után emelt börtönt. De ez csak az egyik oka annak, hogy a Csillagban történtek szinte egy percig sem maradhatnak titokban. A másik: bár a Csillagot a város újjáépítése során Szeged szélére tervezték, s építették, időközben, a település terjeszkedésével a fegyház nagyon is központi helyre került. Hatalmas tömbjének parancsnoki épülete a város piacterére, a Mars térre (vagy ahogy Richter Richárd ámokfutása idején nevezték: Marx térre) néz. Maga, a négyszintes börtönszárny – aminek csillag alakzatot formáló alaprajzáról kapta a börtön nem hivatalos nevét – az alig több mint egyhektáros börtönterület közepét uralja. Tulajdonképpen a bástyafalakkal ölelt központi fegyintézetnek csak felsőbb szintjeit láthatják az utcán elsétálók. &Aacutem a börtönhöz érkező autók, amik azon az október 19-én szirénázó mentők és rendőrségi kocsik voltak, százak és százak szeme láttára vágtattak át a városon.

– De hát mi is történt? – fogalmazódott meg a kérdés, amire – ma már kideríthetetlen okok miatt – az akkori sajtó nem kínált választ. Egy biztos: a némaságért nem az újságírókat vonhatták volna felelősségre, a hírféket a pártbizottságon nyomták meg. A börtönben dolgozó alkalmazottak természetesen, ha nem is tudtak pontosan minden részletet, de azért a mívezetőket ért támadás tényeit ismerték. Eközben azok is igazolni akarták jólértesültségüket, akik távolabb álltak e szík bévés körtől. &Iacutegy aztán szóltak a pletykák börtönlázadásról, rabok kitörési kísérletéről. Sőt olyan hír is elterjedt, miszerint néhány elítéltnek sikerült is megszöknie, a rendőrség, a hadsereg, a határőrség és a munkásőrség már nagy erőkkel építi ki a határzárat, nehogy a rabok átléphessenek Jugoszláviába. Richter gyilkos rohama azért is megdöbbentette a szegedieket, mert akkoriban úgy tínt, a Csillagban minden a legnagyobb rendben van. Egyrészt azért, mert az ezzel ellenkező hírek még véletlenül sem kerülhettek a nyilvánosság elé. Másrészt akkoriban épült fel Szeged új börtöne, az úgynevezett &Aacutetmeneti Intézet a Dorozsmai úton, ami enyhíthetett a Csillag legnagyobb gondján, a zsúfoltságon.

Csak jót hallhattak a szegediek a börtön üzeméről (amit csak egy utca választ el a fegyintézettől, s ahova egy alagúton át mennek dolgozni ma is a rabok) az Alföldi Bútorgyárról is. Itt akkoriban igazán kurrens termékeknek számító szekrénysorokat, asztalokat, székeket készítettek, amelyek jó minőségükkel, viszonylag olcsó áraikkal váltak közkedveltté az egész magyar piacon. És ekkor támadott Richter. Bármennyit is késett a sajtó híradása, teljesen pontos képet nem tudott adni az áldozatokról, ugyanis a közlemény megjelenése után a harmadik, megsebesített mívezető, Tóth András is elhunyt, így végül a már említett három mívezető meggyilkolása, valamint három másik börtönalkalmazott, Konkoly István, Varga József és Szabó Béla ellen elkövetett emberölési kísérlet miatt vonták felelősségre Richter Richárdot.
Richter Richárdról tán

Már gyerekkorában sejthető volt,
hogy nem hétköznapi élet vár rá. Már kamaszodott a tízgyerekes artistacsalád legifjabb sarja, amikor még mindig csak egyetlen befejezett általános iskolai osztállyal dicsekedhetett el, már ha egyáltalán valamennyire is érdekelte a tanulás. Ugyanis sokkal jobban megrázta a sorsa annál, hogy az iskolára koncentrálhasson. Kilencéves korában állami gondozásba került, ahonnan gyakran megszökött, testvérei rejtegették. Szülei halála után az egyik nővére fogadta be, de a rendkívül szilaj természetí gyereket ő sem tudta kordában tartani. A legtöbb idejét utcai kóborlással töltő Ricsi számtalan balhé részese lett, jogtalan behatolás, bínszövetkezetben elkövetett lopás, betörés is szerepelt – többek között – a bínlajstromán. Egy, a Csillagban történt ámokfutást követő tárgyalás során is felolvasott, a 11 éves gyereket jellemző tanári minősítésben így fogalmazott egykori pedagógusa: „Richter Richárd sokat csavarog, az osztályban nagyon nyugtalan, fegyelmezetlen, kötekedő, állandóan késsel a zsebében jár, ha teheti, lop, a kisebbeket veréssel fenyegeti.”

&Iacutegy nem csoda, hogy Richter nagyon fiatalon megismerkedett a gyermekvédő intézet, és a fiatalkorúaknak fenntartott fogdák világával. Előbb 1973-ban, majd ‘74-ben, ‘75-ben és 78-ban is elítélte a bíróság különböző vagyon elleni bíncselekmények miatt. 1978-ban, szabadulása után rendőri felügyelet alá helyezték, de ez sem akadályozta meg abban, hogy ismét bínt kövessen el, s bíróság elé állítsák – akkor már az említett emberölési kísérlet miatt. A Csillagba vezető út utolsó állomása egyébként egy kocsmai verekedés volt, amikor Richter egy szóváltással induló veszekedés végén hasba szúrta áldozatát.Richter, már felnőttként, végül is eljutott az általános iskola hetedik osztályának záróvizsgájáig, egyre több tudást gyíjtött össze, megszerette az olvasást is, de nem lett szelídebb a Csillagban sem. Rabtársai éppúgy tudták ezt, mint a börtön vezetői és az őrök, éppen ezért a legkeményebb, a „különösen nehezen kezelhető” fegyencek csoportjába sorolták. Soha egyetlen dicséretben, jutalomban sem részesült, míg rendbontó viselkedése miatt 31 alkalommal fenyítették meg alig négy év alatt. Mint az a tárgyaláson elhangzott tanúvallomásokból kiderült: cellatársai féltek tőle, mert a legkisebb ellenkezés feldühítette, nemcsak valós, de vélt sérelmek miatt is gyorsan ütésre lendült a keze. A fenyítési okok között azonban nem csupán verekedés szerepelt. Richtert büntették tiltott dolgok ajándékozásáért, gyújtogatással fenyegetőzésért, s azért is, mert fegyőreivel rendszeresen tiszteletlenül viselkedett.

Hogy elcsattant-e egy-két pofon a felelősségre vonáskor, nem derült ki. Egy biztos: Richtert büntették a személyes szükségletre fordítható összeg csökkentésével, fegyelmező részlegbe utalással, látogató fogadásától való eltiltással, magánzárkával. &Aacutem egyik sem törte meg. Richter nemcsak a szabad világban, hanem a rácsok mögött is nagy vagány volt, kifejezetten élvezte, hogy ezért felnéznek rá rabtársai. A bírósági tárgyaláson nyilvánossá vált a Richterről készült pontos börtönpszichológusi jellemzés, amelyben a következőket írták: „Richter Richárd a feszültséget nem tudja sem elhárítani, sem feldolgozni, de érvényesíteni sem, ezért kivetíti környezetére, és úgy éli át, hogy mások ártani akarnak neki.” A vizsgálat során az sem maradt titokban: Richtert, a kőkemény vagányt a Csillagban töltött évek alatt halálfélelem gyötörte,

Rettegett, hogy megmérgezik.
Attól is tartott, hogy lehallgatják, emiatt gyakran keresett „poloskát” a zárkájában. Testvéreit arra kérte: ha netán meghalna a börtönben, mindenképp boncoltassák fel, hogy kiderüljön, miként végeztek vele.Természetesen a megölésére szőtt összeesküvés csupán lázálom volt, minden alapot nélkülöző feltételezés. Minthogy akkoriban – már csak a technikai eszközök hiánya miatt is – azzal sem bajlódott senki, hogy lehallgatókat szereltessen egy túlzsúfolt, tizenhárom fős Csillag-zárkába. Hiszen a parancsnokság a sokkal ősibb módszerrel, a jól kiépített besúgóhálózattal egyébként is naprakész információkhoz jutott. De Richter félelmei mindenképpen jelezték: egy idegileg labilis emberről van szó, akinek esetében ezerszer is meg kéne gondolni, milyen munkát bíznak rá, egyáltalán beengedhetik-e olyan munkaterületre, ahol másoknak árthat.

Ennek ellenére nemcsak munkába engedték egy veszélyesnek minősíthető üzembe, hanem ott lehetősége volt arra, hogy rendszeresen gyakorolja a késdobálást a testi erejének növelésére különleges figyelmet fordító elítélt. Hogy egy kis betekintést kapjunk a depressziója elől is a testedzésbe menekülő Richter erejéről, idézzük fel rabtársainak vallomásait. Elmondták: Richter minden nap százasával nyomta a fekvőtámaszokat, s különleges erőfejlesztő gyakorlatokat is kitalált. &Iacutegy például seprínyélre ültette cellatársát, akit akár negyvenszer is ki tudott fekve nyomni. A több ember halálát okozó ámokfutás Richter szúrószerszámok iránti szenvedélyes vonzalmához köthető. 1984. október 18-án Richter egyik rabtársától – akivel leggyakrabban mérte össze késdobálói tudományát – mívezetője elvett egy kést. Richtert is meg akarták szabadítani a fegyverétől, de ő nevetve azt válaszolta:
– Ez kell nekem ahhoz, hogy megölhessem azt, aki megírja a fegyelmi lapomat.

Gondolhatnánk: ilyen szavak után azonnal rendkívüli intézkedéseket vezetnek be, vagy legalábbis bilincsbe verve őrzik egy ideig Richtert a zárkájában. De nem ez történt. A Csillagban ugyanis a fenyegetőzés, a hetvenkedés éppúgy a mindennapok része volt akkoriban, mint mondjuk a reggeli vagy az ebéd. Viszont a kés már más: szúró-vágó eszköz nem lehet a fogva tartottnál, mondta ki nagyon keményen akkor is a börtönszabályzat. Igen ám, de a Csillag bútorgyárában nagyon könnyen hozzá lehetett jutni olyan vaslemezhez, amit egy kis csiszolással, élesítéssel, majd markolat készítésével késhez nagyon hasonlatos tárgyá lehetett fejleszteni. És Richterék (ki tudja, hányan követték akkoriban a példáját?) ezt meg is tették. Ami tény: akkoriban a rabok, elbújva a gyárban felhalmozott faanyagok, bútorok mögé, rendszeresen rendeztek késdobáló versenyeket – a minden börtönben megszokott fekvőtámasz-vetélkedők mellett –, és a győztes kisebb jutalmat is kapott a többiektől, ami leginkább csokoládé volt.Másnap ismét munkára jelentkezett Richter, és ismét figyelmeztetni kellett. A délelőtti órákban mívezetője szorgosabb munkára szólította fel. Richter ekkor sértegetni kezdte a mívezetőt, és megtagadta azt az utasítását, hogy a mívezető irodájába menjen. Végül is a főmívezető parancsára egy másik mívezető kísérte Richtert az irodába. &Aacutem amikor itt megjelent az elítélt, meglátta, hogy a

Mívezetőnél  összecsukható gumibot
van, s ezért nem lépett be az irodába, hanem inkább elfutott a szerelőüzemhez, ahol korábban elrejtett két kést. Ezeket magához vette, s mindkét kezében egy-egy késsel rohant át a szerelőüzemen. Richtert az egyik hivatásos állományú bévés főtörzsőrmester mívezető könnygázsprayjel akarta megállítani. A rab ekkor szúrt először, ám a mívezetőnek sikerült elugrania, így csak könnyebb sérülést szenvedett. Richter ekkor továbbrohant a lakköntő üzembe, és itt, egy neki háttal álló mívezető, Frank Tibor nyakát és mellkasát is megsebesítette. A szúrások következtében a megtámadott olyan súlyos, belső vérzéssel járó sérüléseket szenvedett, hogy néhány percen belül meghalt. Richter pedig folytatta ámokfutását, s egy másik mívezetőt, aki szintén gázsprayjel próbálta feltartóztatni, támadott meg. Egyik kését a hasába dobta, majd kétszer is nagy erővel megszúrta. Ez a mívezető, Tóth András november 24-én, a kórházban halt meg.

Richter rohant tovább, majd az udvaron összetalálkozott egy mívezetővel, akit először a jobb kulcscsontja alatt, majd a jobb hónaljvonalban is megszúrt. A mellkasba hatoló kés életveszélyes sérülést okozott. Richter ezután befutott a gépterembe, és ott egy hivatásos állományú bv. főtörzsőrmester mívezetőt szúrt kétszer hasba, újabb életveszélyes sérüléseket okozva. Ezt követően ismét a gépházba futott, s ott újfent egy neki háttal álló mívezetőt támadott meg. Bal kézzel, hátulról átkarolta, majd nagy erővel nyakon, illetve mellkason szúrta. A sérülések ezúttal is életveszélyesek voltak. Richter a készáruraktár előtt pihent meg először. Itt vizet kért egy elítélt társától, akinek ennyit mondott: Megöltem három smasszert, ezért felakasztanak! Ekkor Richtert már több elítélt társa is üldözte, akiket megfenyegetett, hogy ne közelítsék meg. És futott tovább, a gépterembe, ahol egy mívezetőt kétszer is hasba szúrt. &Aacuteldozata, Nagy Ferenc október 25-én a kórházban halt meg. Ekkor már látta Richter, hogy nem tud tovább menekülni, s kését a következő szavak kíséretében adta egy bévés zászlósnak:
– Ezután legalább nem macerálnak, lesz indok, hogy felakasszanak.

Richtert bilincsbe verve kísérték át a Csillagba, ahol annyira tartottak egy újabb rohamától, hogy a gyilkos kezéről le sem vették a vasakat, ruháját ollóval vágták le róla. Ennyi év távlatából már nehéz pontos magyarázatot találni az eseményekre, de mindenképpen elfogadhatónak tínik az a megítélés, miszerint a gyilkosságsorozat alapvető oka a büntetés-végrehajtás akkori állapotaiban keresendő. A túlzsúfolt Csillagban, akárcsak a bútorgyárban, rengeteg rabot őriztek, s ehhez a létszámhoz képest nagyon kevés bévés gondoskodott az őrzésről. Az őrzést segítő technikai eszközök fejlesztése is elmaradt a kívánatostól, pedig ekkorra már nagyon sok, különösen kegyetlen bínözőt gyíjtöttek be a Csillagba. Az is segítette Richtert ámokfutásában, hogy az események rendkívüli gyorsasággal történtek, az átjáró ajtók a gyilkosságok ideje alatt anyagvételezés miatt nyitva voltak, és az üzemben tapasztalható nagy zaj miatt sokan nem is tudták, mi történik. Richternek kedvezett az is, hogy a bútorgyáron belül fegyveres őr nem tartózkodott,  s jelzőrendszer sem míködött.

A súlyos bíncselekmény következményeként nem sokkal később rendkívüli intézkedéseket vezettek be a Csillag börtönben. Több őrt állítottak szolgálatba, megkezdődött az őrzésbiztonsági eszközök gyors fejlesztése, kiépítették a személyi riasztórendszert, korszeríbb fegyverzetet kaptak az őrök. Ekkor vásároltak a Csillag börtön őrszemélyzete számára új gumibotokat, védőpajzsokat, könnygázgránátot is. Keseríbbé vált a rabok élete is: megnőtt az ellenőrzések száma a rabok körleteiben éppen úgy, mint a munkahelyeken, gyakoribbá váltak a riadógyakorlatok, s előírták a harckészültség általános növelését. Miközben a Csillagban még a felelősöket kutatták, Richter Richárdot bíróság elé állították. &Aacutem úgy tínt, nem tudják elítélni. Ugyanis az eljárás ideje alatt Richter

Két szöget lenyelt, egyet a hasába szúrt.
A Richter-ügyet körbelengő számos legenda azért izmosodhatott meg annyira, mert például erre az öngyilkossági akcióra sem találtak a kívülállók elfogadható magyarázatot. Pedig roppant egyszerí megoldást választott Richter, még ha a kivitelezés egy átlagember számára nem is kézenfekvő. Richter Richárdot fogva tartása során egy időre az elkülönítő zárkába, vagy ahogy a rabszleng nevezte, a gumiszobába zárták be. Ennek fala párnázottra épített, akárcsak az elmegyógyintézetek dühöngői. A macskaügyességí, rendkívül ruganyos Richter – bár ebben a szobában is bilincsbe verve várta sorsa alakulását – máig sem kiderített módon, a falra erősített kárpitból húzta ki azokat a szögeket, amikkel önmagában kárt tett. A több sebből vérző Richterre végül időben rátaláltak, beszállították a kórházba, ahol a gondos orvosi beavatkozás eredménnyel járt – megmentették az életét. A mítét után három hétig kezelték, közben Richter tíz kilót veszített testsúlyából. Tegyük hozzá: a Szegeden újult erővel feltámadó híresztelések hatására – miszerint Richtert a testvérei meg akarják szöktetni, netán az áldozatok hozzátartozói akarnak majd bosszút állni rajta – különleges őrizetet kapott a kórházban is. De újabb rendkívüli esemény már nem zavarta meg az igazságszolgáltatás menetét.

Nem sokkal később következett a bírósági eljárás. A korábban oly erős Richter nagyon legyöngülve állt bírái elé. A fegyház orvosának a tárgyalóteremben a vádlott közelében biztosítottak helyet, ha netán hirtelen rosszul lenne. &Aacutem a fizikai erejéből oly sokat veszített Richtert még így is rendkívül veszélyesnek ítélték őrzői, kezén nem csupán bilincs, hanem lakatokkal lezárt vaslánc is megcsördült minden apró mozdulatra. Richter a tárgyalás során leginkább csak közömbösen bámult maga elé, csak akkor szólt, ha kifejezetten hozzá intézett valaki kérdést. Ez a közömbösség néha megtört: az ellene valló rabtársakat azzal vádolta meg, hogy különböző kedvezmények ellenében mondanak rosszakat róla.A védő mi mást is tehetett a tények ismeretében, mint Richter kóros elmeállapotára alapozta védekezését. &Aacutem ez a próbálkozás sem vezetett semmilyen eredményre, a bírói tanács, mérlegelve az összes tényt, arra a megállapításra jutott, hogy Richter Richárd tettének végrehajtásakor pontosan fel tudta mérni annak következményeit, tehát büntetőjogilag felelősségre vonható. Ez meg is történt. Az első fokon eljáró Csongrád Megyei Bíróság 1985. január 8-án mondta ki a halálos ítéletet, míg a Magyar Népköztársaság Legfelsőbb Bírósága ezt a döntést jogerőssé tette nem sokkal később. Richter Richárd kegyelmi kérvényét az Elnöki Tanács elutasította. &Iacutegy Richter volt az egyik utolsó halálra ítélt, akit a Szegedi Fegyház és Börtön akasztóudvarában kísértek a bitófa alá. Nem félt a haláltól. Egyik őrzőjének azt mondta: olyan erős nyakizmai vannak, hogy őt egyszeríen képtelenség akasztással a túlvilágra küldeni.

A kivégzés dátumára szinte minden egykori szegedi bévés pontosan emlékezik: 1985. február 26-án hajnalban fél 5-kor hurkolták Richter nyakára a csomót, s néhány perccel később már nem dobogott a szíve. „A halálbüntetés végrehajtása során semmilyen rendellenesség, illetve rendkívüli esemény nem történt.” – került be az ítélet-végrehajtásról készült hivatalos jegyzőkönyvbe. §