Beckett hőse

Elsötétítenek. Lukáts Andor bejön a sötétben, nem látni, de hallani, aztán fény föl; ősz, fekete ruhás, hajlott ember ül az asztal mögött, hosszan, hosszan, még hosszabban. Föláll, odatipeg az íróasztal fiókjához, kulcsot keres, kinyitja, nem találja, visszazárja. Visszaül. Megint föláll, megint tipeg, megint kulcs, csak a másik fiókhoz, ahonnét elővesz egy banánt, meghámozza, megeszi. A banánhéjat eldobja. 

A banánhéj természetesen olyan, mint a tévesen Csehovnak tulajdonított mondásban a puska a falon, amelynek el kell sülnie. Ha banánhéj van a földön, valakinek el kell csúsznia rajta, és tekintve, hogy monodrámát nézünk, nem kell nagyon gondolkodni azon, hogy vajon ki lesz az áldozat. Azon viszont kénytelen eltöprengeni az ember, hogy nem élnek-e vissza a türelmünkkel. A rokonszenvünkkel. Az együttérzésünkkel, hogy egy ilyen színész egy ilyen kis helyen, Sanyi és Arankában, egy pincében, ahol nemcsak egymás gyomrának a korgását, de a felsőbb szinteken lehúzott WC-k zaját is bele kell komponálni a darabba. &#336 viszont rendületlen és rendíthetetlen. Gratulálunk. De nem élnek vissza a szeretetünkkel? 

Mert szeretet az van bennünk. Ha csak magamból indulok ki: harminc éve láttam először Lukáts Andort a tévében, A tihanyi Ekhóhoz címí Csokonai-verset mondta, és tíz másodperc alatt nyilvánvaló volt, hogy egy nagy színész szaval. Jött hozzá még száz bizonyosság az évek során, nem is az a kérdés most, hogy milyen színészt látunk, hanem hogy milyen állapotban látjuk ezt a színészt. 

Alig veszi észre az ember, hogyan feledkezik meg erről a kérdésről. Lukáts Andor tipeg, kimegy, pukkan az üvegből kihúzott dugó, visszajön, sóhajt, és lassan elkezd beszélni. Keres öregesen valami tekercset, élvezettel mondja a szót, és a fejével is köröz hozzá. A tekercs egy régimódi magnószalag, befízi, hallgatjuk. Harminckilenc éves ember beszél, meghalt az anyja, és valami elakadt szerelemtől is meg kell szabadulnia. A harminckilenc évesnek a harminc évvel későbbi önmaga válaszol, mikrofont vesz elő, szalagot keres, rábeszél a magnóra, szép, szikár szavak itt is, ott is. Nem tudni, mi a titka a darabnak, nem dráma, csak szavak, de elmondva valószíníleg hitelesebbek, mint olvasva. Vagy csak annyi a színházi előny, hogy Lukáts Andor mondja a szavakat, nem saját magunk szólunk a fejünkben önmagunkhoz. Nézzük a színészt, és van kit néznünk. Hallgatjuk a hangját, és ebből tudjuk, hogy még nem mi vagyunk Beckett hősei, hozzánk még szólnak emberek, még nem az utolsó szalagot hallgatjuk, és nem kell múlt időben beszélnünk a boldogságról.