Nyitott házasság a szocializmusban

Az egyéni szabadság kifejezése a szocialista Magyarországon részben a magánélet szétzilálásában, a házasságtörésben mutatkozott. A családmodellek átalakultak, sokan nyitott házasságokkal próbálkoztak, de egyre kevesebben kötötték össze hivatalosan életüket.

Egy 1985-ös Nők Lapja-cikk egy csecsemőgyilkos anya történetét mesélte el olvasóinak: a munkásnő a gyári női focicsapat oszlopos tagja volt. Amikor a nála 13 évvel idősebb nős szeretőjétől teherbe esett, nem ment abortuszra. Gyermekét titokban hordta ki, babakelengyét sem vásárolt. „Bár nem uraságtól elcsapható cseléd volt”, a gyereket a vécében szülte meg, majd elásta szülei nyírségi kertjében, az almafa alatt.
Persze nem minden szeretős történet végződött ilyen tragikusan, sőt, a fogamzásgátló tabletták, az Infecudin és Bisecurin 1967-es bevezetése után már nem számított olyan nagy bínnek a hítlenség a házasságokban, mint korábban. Egy-egy jól sikerült vállalati buli, netán SZOT-beutaló kikapcsolódást jelentett a mindennapokból. A félrelépés jelenségének tömegessé válását úgy is értelmezhetjük, hogy mivel a diktatúrában demokratikus szabadságjogok nem voltak, az emberek magánéletük összekuszálásában élhették meg a szabadságukat. A némi rendszerellenes attitíddel is megáldott értelmiségi körökből ismert olyan vándortörténet is, hogy egy nő két férfival élt együtt egyszerre, mindkét férfi házas volt, a nő független. E történet tragikusan, a nő öngyilkosságával végződött.
A szocialista időszakban Miskolczi Miklós volt az első, aki köteteiben – Színlelni boldog szeretőt – Hazudni boldog hitvest – tükröt tartott a társadalomnak, és szociológiai szempontból elemezte, hogy a házasságokban miért vált tömegjelenséggé a hítlenség. A korszak hivatalos diskurzusában a szocialista erkölcsnek megfelelni vágyó házasfelek nem élhettek nemi életet a házasságkötés előtt, és híeknek kellett lenniük a házasságban is. A nagy marxista gondolkodótól idézett mondás szerint – amely gimnáziumi osztályfőnöki órákon is elhangzott – nem jó abból a pohárból inni, amelyből már előtte többen is fogyasztottak. Ezt a mondást persze a lányok számára tartották inkább követendőnek, a férfiak hítlenségét inkább elnézte a környezet. Persze a levéltári források között olvashatunk olyan pártfegyelmi ügyeket, amikor leleplezett munkahelyi hítlenség miatt fegyelmezték meg a rebellis párttagot, de előfordult olyan eset is, amikor a csalódott feleség fordult a párttitkárhoz segítségért: akadályozza meg férje hítlenkedését. A szocialista erkölcs ezen kitételei azonban nem voltak idegenek a társadalom számára, hiszen nagy részben a katolikus erkölcsi normákat adaptálták.
&Aacutetalakuló családmodell
Az 1952. évi IV. tv., a családjogi törvény a házasságot érzelmi és gazdasági közösségként definiálta. A korszak egészére vonatkozóan hatott a teljes család mítosza, vagyis az, hogy pozitív értékként jelenítették meg az együtt élő apából, anyából és gyerekekből álló családot, az egyszülős családot pedig „csonka családként” aposztrofálták.
Mégis ez az az időszak, amikor radikális változásoknak lehetünk tanúi a család funkcióiban is. Horváth Sándor kutatásaiból tudjuk, hogy az egész korszak hivatalos diskurzusában uralkodó volt a család hanyatlásának mítosza, amelyet a történeti szakirodalom az iparosodás, az urbanizáció és a nők munkavállalásának közvetlen következményének tartott: eszerint a városba vándorlással gyengülnek a nagycsaládi kapcsolatok, másrészt a munkahely és a háztartás különválásával az állami intézmények számos funkciót átvesznek a családtól. Ugyanígy a történeti és szociológiai szakirodalom a szexuális élet szabadosabbá válását is a család ellenőrző funkciójának gyengülésével társította (Horváth Sándor 2006). A modern házasság koncepciója a szocialista időszakban leginkább talán két funkcióváltozás miatt alakult ki: a hivatalos diskurzusban hangoztatott női egyenlőség hatására végbemenő szerepváltozások, a családon belüli munkamegosztás átalakulása, vagy akár a rangon alulinak tartott (értelmiségi nő – munkás férfi) házasságok megkötése miatt.