Páni félelem kísérte a titokzatos betegség terjedését, amelyről csak annyit tudtak, hogy a nemi szabadosság következménye. Isten büntetésének, a Szaturnusz rontó hatásának tulajdonították a kór megjelenését, a bujálkodók rettegtek, de a testi vágyak sokszor erősebbnek bizonyultak…1494. szeptember elsején VIII. Károly francia király flamand, svájci, olasz és spanyol zsoldosokból álló serege élén átlépte Itália határát. Olyanfajta katonai kiruccanás volt ez Machiavelli szerint, „amely nem járt egyéb kárral, minthogy a lakóházakat krétával megjelölték…” Az esztendő utolsó napján a franciák bevonultak Rómába. Január 28-án Nápoly felé indult tovább a sereg. Erkölcse és fegyelme ekkor már elég laza, csapatostul követik őket a koldusok és prostituáltak, távolabbról pedig az ellenséges alakulatok, amelyeknek nemigen akaródzik harcba bocsátkozni. 1495. február 22-én a francia hadak kardcsapás nélkül elfoglalják Nápolyt, amelyet mindössze ezer katona véd. A már sok harcot átélt lakosság barátságos az új megszállókkal, akik pár héttel korábban már Ráma gyönyöríségeit is megízlelték.
Nápolyi vagy francia…
Franciaország királya csak május 12-én vonul be négy hófehér paripa által vont hintaján a városba. Egy hétre rá azonban már sietősen távoznia kell, s nemcsak a Szicíliában partra szálló spanyol felmentő hadak miatt, hanem azért is, mert magában Nápolyban is tarthatatlanná válik a helyzete. Zsoldosai ugyanis az eltelt idő alatt fékezhetetlenné váltak, és a nép kezdeti lelkesedése gyílöletbe csapott át. „Az emberek azt remélték – írja Philippe de Commines –, hogy a franciák jóságról, hitről és szentéletíségről tesznek tanúbizonyságot, ám csupán fejetlenséget, garázdaságot és kicsapongást tapasztaltak részükről.”
Rövid itáliai kirándulásról a franciák azonban nemcsak az ország szépségeinek és a kellemes kalandoknak az emlékével tértek haza. Magukkal vitték egy addig soha nem látott, rettenetes betegségnek a csíráit is, amely annyira új volt Európában, hogy még egyöntetí elnevezést sem kapott: a franciák nápolyi betegségnek hívták, az olaszok viszont franciakórnak. A betegség első leírásai a fomovói ütközet (1495. július 5.) idejéből származnak. A csatát követő napon menekülő velencei alakulatok orvosa, Cumano számol be arról, hogy „számos olyan gyalogost és fegyverforgató férfit” látott, akiknek „testnedvük forrongása miatt gennytüszős pörsenések borították a képét, testét. Ezek kölesszemhez hasonlatosak, rendesen a hímvessző külső felén, vagy a makkon jelennek meg, és enyhén viszketnek. Kezdetben olykor csak egyetlen, ártatlan kiütésnek tínő pörsenés mutatkozik, ám a viszketés miatti vakarás ezt később égő fekéllyé változtatja. Néhány nap leforgása alatt a betegek, kiknek karját, lábszárát és lábfejét is fájdalom gyötri, a fekélyek fölfakadása által, immáron az utolsókat rúgják…”
Ezt az újabb pestist (a pestis szónak ekkoriban még nem alakult ki a mai jelentése, általánosan betegségértelemben volt használatos), amelynek a nemi érintkezéssel való összefüggését csakhamar fölfedezték, az 1495–96-os esztendőtől fogva az olasz városok nagy részének történetében oly szavak kíséretében említik, amelyek híven tanúsítják, milyen rettegést keltett a kór mindenhol, ahol csak fölbukkant. A rettegést a betegség visszataszító jellege, az erős fájdalom és a halálesetek magas száma mellett a mindaddig ismeretlen fertőzés újdonsága is szította.Az itáliai háborúban sokféle nemzetiségí zsoldos vett részt: VIII. Károly 1495 nyarán leszerelt katonái, ki-ki visszatérvén a hazájába, széthordták a betegséget.
Mint arról számos krónika megemlékezik, a veszedelem elsőként Franciaországot sújtotta. Az új betegség, melyet nagy himlőnek, avagy nápolyi betegségnek neveztek, végigvonult a zsoldosok útjába eső városokon: Lyon, Besancon, Genf után 1496 őszén Párizst is elérte. Erről tanúskodik a Hotel Dieu kórház jegyzéke, mely szerint egy apáca 80 párizsi fontot költött a nápolyi himlőben szenvedő betegekre. Az év utolsó hónapjaiban egyre több beteg keresi fel a Hotel Dieu ispotályt, de ott nem fogadják szívesen őket. 1497-től kezdve az egész királyságban elterjed a ragály, egyes városokban olyan erősen tombol, hogy azok nevüket is adják neki: bordeaux-i pestis, niort-i kór, a poitiers-i útkereszteződés nyavalyája, rouen-i vérbaj…Ám a most már franciakórnak átkeresztelt nápolyi betegség a szent Német-római Birodalom területére lépve okozza a legnagyobb pusztítást. 1495 végén bukkannak föl az első esetek Nürnbergben és Strassburgban. Ez utóbbi városban eladdig senki által nem látott kórságról beszélnek, amelyet a német zsoldosok hoztak magukkal a háborúból. Nemsokára nyilvános körmeneteket kezdenek szervezni, a székesegyházak prédikátorai szószékeikről kárhoztatják a kor erkölcseit, amelyek kiváltották a Franciaországból és Itáliából érkezett „Bősen Blattern” (komisz himlő) elterjedését. Kevesebb mint tíz évvel azután, hogy a nápolyi betegség fölbukkant, már egész Európa megfertőződött. Sébastien Brant már 1496-ban azt írja, hogy az Itáliát elárasztó kór átkelt az Alpokon, elérte Németországot, Isztriát, Thrákiát. 1497-ben megjelenik Angliában, ahová valószíníleg Bordeaux-ból vitték be. Észak- és Közép-Európára csak valamivel később, 1499 és 1502 között terjedt át a betegség. Mindegyik újonnan megfertőzött ország a betegségre – az annak terjesztésével többnyire joggal vádolt – szomszédjának nevét aggatja. Ez okozza az elnevezések bőségét:
a moszkvaiak lengyel kórnak,
a lengyelek német betegségnek,
a németek francia kórságnak
nevezik. Ez utóbbit veszik át
az angolok és az olaszok is.
A flamandok és hollandok spanyol betegséget emlegetnek, a portugálok kasztíliai kórról beszélnek, a japánok és az indiaiak viszont portugál betegségről. A spanyolok nem mondanak semmit…
Békát a hímvesszőre
Egy ifjú és nagyra törő augsburgi papnövendék 1496-ban rövidke dolgozatot adott közre latin nyelven, amely
az Értekezés a francia kórság neví ragályról, eredetére és gyógykezelésére vonatkozó utalásokkal, összeszerkesztvén a nagytiszteletí Burckhausen-béli Joseph Grünpeck mester által, Sébastian Brantnak, a polgári és egyházi jog professzorának némely költeményére támaszkodva pompázatos címet viselte.Grünpeck szövege kiábrándító az orvostörténet kutatója számára: a tíz fejezet közül az első kilencet asztrológiai megállapítások teszik ki. Ezek leírják, milyen mértékben játszott szerepet például a Szaturnusz és a Jupiter együttállása az új keletí betegség eredetében. Csak a tizedik fejezet tartalmaz néhány tényszerí megfigyelést, azonban ezek is eléggé általánosak: a vérbaj fertőző betegség, járvány esetén el kell tekinteni a közfürdők látogatásától; a mérgezővé vált levegőt tömjén, mirha vagy borókabogyók égetésével kell megtisztítani; a betegnek diétáznia kell, testét higanyos kenőccsel kell kenegetni. Grünpeck írásának érdeme nem is ebben keresendő, hanem abban, hogy ez a legelső nyomtatott mí, amely napvilágot látott a szifiliszről. 1498-ban Grünpecket Rómában találjuk, ahol a katonákon közelről is megfigyelheti a bajt. Közben nemsokára kanonok lesz, majd Maximilián császár magántitkára. Vénusz virágának gyilkos illata azonban a már jelentékeny személyiséggé lett egykori augsburgi diákot is megérinti. Egy lakomán – amelyről majd keserí gúnnyal mondja el, hogy rajta nemcsak a bor, hanem a szerelem istennője is részt vett – ő maga is elkapja a vérbajt.
Betegségének leírása, amely egyike a szifiliszről szóló mívek legdöbbenetesebbjeinek, 1503-ban jelenik meg. Híressé vált előszavában Grünpeck képet ad a XV. század legutolsó éveinek rettegéséről, a helyzet súlyosságáról: „Az utóbbi időben a világ valamennyi zugában rettentő nyavalyákat, szörnyí csapásokat és számos kórt láttam az emberiség nyakába szakadni. Ezek közül való az a Gallia nyugati partjaitól elszéledt feneség, amelynél dühöngőbbet, borzalmasabbat és ocsmányabbat még sosem ismert a Föld…” Grünpeck kezdetben titkolja baját barátai elől, ám sápadtsága leleplezi, kérdésekkel sarokba szorítják, s így be kell vallania nekik balsorsát. Helyzete nyomban megváltozik:
„…legkedvesebb barátaim hátat fordítanak nekem, mintha ellenség volna nyomukban, torkuknak pengét szegezve, s nem gondolnak szemernyit sem az emberi együttérzés és barátság dolgaival!"
Grünpeck ekkor már pontos leírást ad a kór által kínzott katonákról, akiket a háború alatt alkalma volt megfigyelni: „Némelyiküket tetőtől talpig érdes, feketéllő és undort keltő rühösség borítja, nem kímélvén semelyik részét sem az ábrázatnak, sem a nyaknak, a vállnak, mellkasnak vagy a szeméremcsont környékének. Oly mocskossá és visszataszítóvá lettek, hogy a csatamezőn a szabad ég alatt hagyatván, a halál elérkeztében reménykednek. Akadnak közöttük, akik ahelyett, hogy siralmas állapotuk felett keseregnének, nevetésre és saját balsorsukon való gúnyolódásra igyekeznek rábírni az embert, mások viszont remegnek, zokognak és szívrepesztő kiáltásokat hallatnak vesszejük fekélyesedése miatt…”Mindazok, akik közvetlenül megjelenése után írtak a bajról, valamennyien hangsúlyozták a közösülésnek a fertőzés terjedésében játszott szerepét. Az orvosok által adott első tanácsok jó szándékú intelmek: „Azt mondom, hogy eme kórság fertőző – írja a ferrarai Gilino 1497-ben –, ezért ismételten elrendelem, hogy semmiféle módon ne közösködjenek az ezzel a betegséggel megfertezett fehércselédekkel, mert sokakat láttam azok közül, akik ezt a nyavalyát megszerezvén, a legnagyobb szenvedéseknek tették ki magukat.
” Más orvosok a prostituáltaktól való tartózkodást javallották.„A legfőbb gyógymód – mint azt Torella, a pápa orvosa mondotta – az, hogy el kell kerülni a már beteg személyeket, mint a leprásokat. Csakhogy az elmenekülés önmagában nem elégséges, lévén a ragály már mindenütt jelen. És mi történjék azokkal, akik nem tudnak lemondani a szerelmeskedésről?”„Ha eljő az óra – tanácsolja a spanyol Villalobos –, amidőn Vénusz és Mars dolgában óhajtunk járni, alaposan bizonyosodjunk meg arról, nincs-e jelen Szaturnusz is, aki rossz társaságot jelent.”Szerencsére más tanácsok jóval gyakorlatiasabbak. A valenciai Almenaré férfinak és nőnek egyaránt előírja nemi szerveik szeretkezés utáni alapos megmosását meleg vízzel vagy fehér borral, amihez egy inget vagy tiszta törlőruhát használhatnak. Óva int azonban a prostituáltak törülközőitől, mert azok fertőzöttek. A pápa orvosa, Torella igencsak különös gyógymódokat tanácsol: ha a hímtag kiütéses és fertőzött (az orvos ugyanis ekkoriban kizárólag a férfiak ivarszervein sopánkodott, a nőket mindössze a fertőzés forrásának tekintette), vagy kenőszappant kell alkalmazni, vagy élve megkopasztott és megnyúzott kakast vagy galambot, esetleg élve fölnyitott békát.
Guajafőzet vagy higany…
Másként áll a helyzet a közösségi rendszabályokkal, amelyek nem a vérbajban szenvedők gyógyítását, hanem az egészségesek védelmét szolgálják. 1496. március 6-án kelt a párizsi parlament határozata, amelyben „parancsolat foglaltatik betegségbe esettek dolgában”. Ennek bevezetőjében írják, hogy a cél „azon kellemetlenségek kiküszöbölése, amelyek nap mint nap a betegek látogatásából és a velük való érintkezésből adódnak, mivel Párizs városában nem kevés azoknak a száma, akik a vérbaj nevezetí kórságban szenvednek”.
Az idegeneknek, ha betegek – mondja ki a határozat –, huszonnégy órán belül jelentkezniük kell a Szent Jakab- vagy a Szent Dénes-kapunál, ahol nevüket följegyzik, négy párizsi krajcárt adnak nekik, majd felköttetés terhe mellett el kell hagyniuk a várost.
A vérbaj által sújtott párizsiak pedig – szintén huszonnégy órán belül és szintén felköttetés terhe mellett –
kötelesek házaikba visszavonulni, vagy egy, a Saint-Germain-des-Prés közelében rendelkezésükre bocsátott szálláshelyen gyülekezni. A fővárosból tehát kiízik azt a néhány idegen vérbajost, akinek sikerül a nyomára bukkanni, a párizsiak közül pedig pár tucatot a Saint-Germain apátsághoz tartozó két pajtában helyeznek el. Egyes korabeli krónikák azt állítják, hogy a Saint-Germain Kórházban fekvő néhány leprás tiltakozott a veszedelmes szomszédság miatt.A párizsiak azonban csakhamar tapasztalhatták, hogy az akasztással fenyegetés dacára a rendszabályok hatása édeskevés. Mint ahogy az lenni szokott, ezúttal is a pénz hiányzott.
Párizs érseke is fölhívta a parlament figyelmét, hogy a nápolyi nyavalyában szenvedőknek juttatott adományok nem elégségesek. Ehhez még hozzá kell tennünk, hogy kialakult az a szokás, miszerint a kényszerlakóhelyre érkezőket – ezúttal a vérbajosokat – megostorozták. Márpedig ez egyáltalán nem csábította az érintetteket, még ha senki nem akarta is tagadni, hogy a vérbaj a bujálkodás következménye: a vérbajosok nemcsak betegek, de bínösök is.
1519-ben Ulrich von Hutten lovag, honfitársa, Grünpeck példájára, maga is elbeszéli betegsége történetét. Míve azonnal sikert arat, egyrészt tisztán gyógyászati részletei, másrészt őszintesége és a benne föllelhető bírálat miatt. Hutten, a meggyőződéses lutheránus kigúnyolja a papokat, akik a szószékről azt állítják, hogy ezt a csapást Isten küldte az emberiségre, hogy megbüntesse a fajtalankodásért. Miért ne fejlődhetnének ki az új betegségek pusztán a természet erőinek hatására? – teszi fel a kérdést Hutten. Az orvosokat sem tartja többre: elfutottak a betegek elől, a felcserekre hagyva őket, akik tudatlanságukban marószerekhez folyamodtak a fekélyek kiégetésére. Némelyek olyan balzsamokat alkalmaztak, amelyekben – egyéb összetevők mellett – mérgező higany is volt. A betegeket napjában egyszer, de néha többször is bedörzsölték, majd forró gőzkamrába zárták. A kezelés húsz–harminc napig tartott. Ilyen körülmények között a beteg legyengült, torkában és szájában a fekélyek hatalmas puffadások formájában jelentek meg, az íny megdagadt, a fogak meglazultak, majd kiestek, a betegek szájából állandóan bízös nyál folyt. Számos beteg inkább a halált választotta volna, mint ezt a barbár módszert, amely száz közül jó, ha egyet félig-meddig meggyógyított.
Hutten maga is végigszenvedte ezeket a szörnyíségeket. Egyik barátja az öngyilkosságot javasolta neki, ő azonban – saját kifejezésével élve – volt „oly bátor, hogy a guajak hatásához” folyamodjék. (Bár ez a bátorság igencsak megérthető, ha tudjuk, hogy orvosai korábban a bal talpán lévő lobos gócot marószerekkel és vörösre izzított acél segítségével kísérelték meg eltávolítani.) De mi is az a guajakkúra?A Hispaniolából (a mai Haiti) behozott guajafákat porrá őrlik, majd kis lángon főzetet forralnak belőle. A beteget meleg szobában helyezik el, táplálékát fokozatosan csökkentik, egészen szigorú diétáig, közben enyhe hashajtókat adnak neki. Minden nap, miután takaróiba burkolva izzadni kezdett, nagy adag guajafőzetet kellett meginnia. Harmincnapnyi ilyen diétával „kitépték a baj gyökerét”. Légyen szó akár higanyról, akár a guajákról, úgy vélték, hogy az első esetben a nyáladzás, a másodikban pedig az izzadás révén nyílik mód a kórokozó eltávolítására a szervezetből. A kétféle módszer támogatói és ellenzői között élénk vita bontakozott ki: ebből csakhamar a higany került ki győztesen, s egészen a XX. század elejéig tartotta magát, amikor a Nobel-díjas Paul Ehrlich feltalálta a szifilisz első valóban hatékony gyógyszerét, a salvarsant. A következő lépés a betegség tökéletes gyógyításában már az antibiotikumok megjelenéséhez fíződik. §
