Németh László: Bodnárné

Fáy Miklós színházkritikája

Talán meglepő, de az &Uacutejszínház azért alapvetően színház. Igaz, nem kifejezetten új, tényleg nem kell mindent elhinni, ami a cégtáblára van írva, de nem is ez a lényeg, hanem hogy a színházra vonatkozó törvények és logikák alapján míködik. Központi eleme a színész, aki dolgozik, tanul, játszik, él és hal a tapsért, mert azért választotta ezt a foglalkozást. Van még színdarab, díszlet, jelmez, rendező, segíthetik a színészt vagy akadályozhatják, de akárhogyan is: a színész körül forog a világ.

Jelen esetben Bánsági Ildikó, aki körül forog, címszereplő, jutalomjátékos Németh László darabjában. Klasszikusnál is klasszikusabb a történet, Káin és &Aacutebel, meg a tékozló fiú példabeszéd van összegyúrva, a durván faragott idősebb testvér és az ifjabbik vetélkedése, amelyben az anya erősen állást foglal, hogy amikor összeomlik a világa, hihetetlen sebességgel tudjon nem csak gyónni, de új értelmet is találni az életben. Ugyanabból az anyagból van, ugyanúgy eltiporhatatlan és csodálni való, mint Orbánné a Macskajátékból, csak a világi élete és utóélete hányatottabb. A harmincas években írott darab a hetvenes években jutott először deszkára, és azóta is mintha csak várna a színházak jóindulatára, vagy csak arra, hogy a magyar falu ne legyen annyira ijesztő a magyar városokban.
Dózsa László nem először rendez Bodnárnét, még ha ez nem is látszik a színpadi állapotokon, a gyeplő be van dobva, mindenki csináljon, amit akar. Amit a színészek többnyire úgy értenek, hogy akkor most lehet, ami belefér. Emelt hangon, nagy hangsúlyokkal, felcsattanásokkal, zokogással, mindenféle döbbenetes szélsőségekkel mesélik el ezt a látszólag fojtott és fegyelmezett darabot. Vannak kivételek, Jánosi Dávid például mindent a nyakizmával szeretne kifejezni, feszegeti rajta a rostokat bőszen, hátha nem értenénk meg, mit él át az idősebb testvér. Pedig leginkább az ifjabb testvért nem lehet érteni, Beszterczey Attila túl kopasz, túl szögletes, túl negédes ahhoz, hogy rá lehetne igazítani ezt a megejtő, szép arcú, ön- és környezettudatlan ifjúságot, amit játszania kellene. A hölgyek között még súlyosabbak a hiányosságok, szavalnak az ifjú lánykák, mintha az érettségizőknek kiírt kerületi Németh László Szavalóversenyen kellene lelki gazdagságukról számot adni, bár ez a teljesítmény még az ottani zsírit is elbizonytalanítaná. A legkevésbé érthető szereposztási fordulat Brunner Márta, aki mintha a sarki konditeremből érkezett volna, hogy éles hangú nejlonparasztasszonyként viseljen rámás csizmát.
Csak hát mindezen állapotok között mégiscsak ott van maga a darab, amit talán félreinterpretálnak, talán nem is értenek meg eléggé, de még ilyen körülmények között is érezhető az ereje. &Aacutetélhető nemcsak a történet keménysége és kilátástalansága, de Németh László igazi drámaírói tehetsége, ahogy egy párbeszédben mindig oda tud állni a beszélő oldalára, hogy a néző azt érezze, mindig mindenkinek igaza van. Ezen a boldog helyzeten pedig csak a fejsze segíthet. 
&Uacutejszínház, rendező: Dózsa László
További színházkritikákat olvashat az oldal Kritika rovatában.