Három nászágy, egy vérpad

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy király. Volt neki egy felesége… bocsánat, nem is egy, hanem hat. Legtöbbször az első háromról esik szó, pedig a többiek (II. Anna, II. Katalin és III. Katalin) története is megér egy misét, azazhogy mesét.VIII. Henrik hat feleségének fantasztikus históriájából a közönség érdeklődését mindig is az első rész vonzotta inkább: a szerelmi, politikai és vallási okoknak az a kibogozhatatlan szövevénye, amelynek csúcspontja a király válása Aragóniai Katalintól, szakítása a Szentszékkel; ennek folytatása Boleyn Anna tragikus története, akit a király előbb imádott, majd házasságtörésért lefejeztetett; zárószakasza pedig a harmadik feleség, Jane Seymour halála, akinek emlékét az örökíti meg, hogy neki sikerült, ami két elődjének nem: tizenhét hónapi házasság után megajándékozta a királyt az áhított trónörökössel, ám ez a diadal az életébe került. Ezután viszont mintha függöny ereszkedett volna le. Az a több mint két év, amely Jane halála és a negyedik házasság közt eltelt, nemcsak szünetet, hanem minőségi változást is jelentett. A tragédiát innen kezdve felváltotta az operett, a történetírást az udvari pletyka.

A király utolsó három házassága együttvéve nem tartott hat évig; mindhárom terméketlen volt, s mindhárom feleség, összehasonlítva a korábbi asszonyokkal, meglehetősen jelentéktelen maradt dinasztikus és feudális szempontból. Egyikük sem hozott a világra jövendő uralkodókat; egyikük háta mögött sem álltak olyan rokonok, akik készek lettek volna csatába indulni Anglia ellen, hogy bosszút álljanak, amint azt V. Károly kis híján megtette Aragóniai Katalin védelmében. &Aacutem mindez nem jelenti azt, hogy emberileg is jelentéktelenek lettek volna.Ha úgy vesszük, a királyi házasságok második „menete” a váratlan fordulatok és regényes elemek tekintetében semmiben sem marad el az elsőtől.

Jane Seymour halálakor, a király őszinte fájdalmát látva – VIII. Henrik ezt az egy feleségét siratta meg – sokan úgy gondolták, hogy most már vége szakadt a sorozatnak. Végtére is VIII. Henrik ekkor már 46 éves volt – ami a XVI. században már-már hajlott kornak számított –, a két lány mellett fiú utóda is volt, a jövendő VI. Edward. &Aacutem csalódniuk kellett: az európai uralkodóknak menesztett gyászjelentésekkel együtt levelek mentek az angol követeknek is, hogy küldjenek részletes jelentéseket az eladósorban levő hercegnőkről. &Iacutegy hát, miközben a szerencsétlen Jane holtteste bebalzsamozva, aranyos lepellel borítva, fején koronájával, s minden ékszerével még a Hampton Court tróntermében feküdt a ravatalon, az angol követek már kontinensszerte ügyködtek, hogy a következő frigyet nyélbe üssék.

Eleinte úgy tínt, hogy a választás
V. Károly egyik unokahúgára fog esni, az ifjú dániai Krisztinára, aki 16 évesen maradt özvegy az utolsó milánói herceg, II. Sforza Ferenc után. A lány Hans Holbein által megfestett arcképe romantikus érdeklődést keltett a királyban. De Krisztina nem tudta elszánni magát: tudott a király korábbi házasságainak balszerencsés kimeneteléről, így hát a szóbeszéd szerint ezt mondta egyik udvarhölgyének:

– &Oumlrömest hozzámennék feleségül, ha volna még egy pótfejem.

Míg a tárgyalások akadozva haladtak, a protestánsok máris megfújták a riadót. Házasság egy olyan hercegnővel, aki a katolikus világ legerősebb nagyhatalmához, a német-római császársághoz kötődik, hosszabb-rövidebb időre óhatatlanul a Rómához való közeledést jelentette volna.VIII. Henrik elvben nem támogatta a reformációt. Csupán Boleyn Anna iránti fellángolása vitte rá, hogy megszakítsa a kapcsolatot a Szentszékkel, és magát a ma már anglikánnak mondott nemzeti anyaszentegyház fejének nyilvánítsa. Ez az egyház, az ő akaratából, megőrizte hagyományos vonásait: szakadár volt, de még abban az értelemben sem eretnek, amelyben Luther vagy Kálvin követői. A király pedig esküdt ellensége volt ezeknek a szélsőséges protestánsoknak. Nem riadt vissza attól, hogy felakasztassa vagy lefejeztesse a pápához hí alattvalóit – mint Fisher püspököt vagy Morus Tamást –, de ugyanúgy kész volt arra is, hogy máglyára küldje azokat, akik tagadták a szentségek érvényességét vagy vitatták a szentmise szerepét.

A Rómával való kibékülés eshetősége ijesztő volt tehát az őszintén hívő protestánsoknak is, de még inkább a haszonlesők hadának, akik a pápával való szakítás után rávetették magukat a kolostorok és kegyhelyek kincseire.
Ezeknek az újgazdagoknak a vezéralakja Thomas Cromwell miniszter volt, a Rómával szembeni lázadás egyik főkolomposa. Cromwell szilárdan eltökélte, hogy megakadályozza a király házasságát Krisztinával, s mikor a tárgyalások egy időre zátonyra futottak, kirukkolt egy másik jelölttel. Ez a cléves-i herceg húga volt; a hercegnek az alsó-Rajna-vidéken voltak birtokai, a Flandriával határos területeken. A lányt Annának hívták, s mint egész családja, luteránus vallású volt. Kora: 34 év, ami nem kevés, de hát a király sem volt már éppen fiatal. Származását sem lehetett különösebben fényesnek mondani: a kis német fejedelemségek nem sokat nyomtak a latban, a cléves-i pedig még ezek közt is a szegényebbek közé számított: a schwannenbergi hercegi kastély romantikus neve (Hattyúhegy) dacára ódon bagolyfészek volt. Ennek ellenére a hercegség, amely német és flamand területeket ölelt fel (Cléves-en kívül Juliers-t, Hainault-t), továbbá pontosabban meg nem határozott „felségjogokkal” rendelkezett Guelders fölött, értékes lehetett VIII. Henrik számára, mivel a Franciaország és a német-római császárság által vitatott területen helyezkedett el.

Politikai szemszögből tehát Cromwell remekül választott. A király, aki akkoriban rossz viszonyban volt V. Károllyal (őt okolta Krisztina vonakodásáért), nyomban tárgyalásokat indított. Majd útnak indult az udvari festő, Hans Holbein, hogy megfesse a hercegnő arcképét. A jövendő férj ugyanis erősen remélte, hogy a frigyben a szemét is jóllakathatja. Ami az igazat illeti, a követek jelentéseinek gyanút kellett volna ébreszteniük benne: egyikben sem esett említés Anna külső adottságairól, mind csak nemes erényeit taglalták. A király csak annyit tudhatott meg belőlük választottja külleméről, hogy magas, fejedelmi tartású teremtés – ami egy királynétól el is várható.Hans Holbein festménye igazolni látszott a reményeket: nem éppen klasszikus szépséget mutatott, de nyugodt, szelíd arcot, melyet kissé titokzatossá tett a furcsa hajviselet. 1539 decemberének végén, mikor híre érkezett, hogy a menyasszony és kísérete hányattatott átkelés után London felé tart, Henrik már nem bírt magával a türelmetlenségtől, és elébe ment Rochesterbe, hogy pompás ajándékkal köszöntse jövendő hitvesét.

Amikor Annát meglátta,
szóhoz sem jutott. A festmény nem ezt a nőt ábrázolta.Az csak Hans Holbein képzeletében élt. A király előtt egy „flamand kanca” állt – amint ő maga mondta –, nagydarab, suta, ragyás képí nőszemély. A király erőt vett magán, és megölelte, udvariasan köszöntötte; de mikor elhagyta szálláshelyét, arca vörös volt a dühtől, és fogcsikorgatva mondta:

 – Becsaptak!

Még aznap este visszatért Londonba, és a szemrehányások özönét zúdította Cromwellre. Holbein is kegyvesztett lett, és jobbnak látta, ha egy időre eltínik az udvarból.A király legszívesebben visszaküldte volna Annát a cléves-i herceghez, mint egy rakomány romlott árut, ám tisztában volt azzal, hogy egy effajta incidensnek beláthatatlan nemzetközi következményei lehetnének. Nem maradt más hátra, mint hogy jó képet vágjon a rossz játékhoz, és folytatódtak a házassági előkészületek.Az esküvőre 1540. január 6-án került sor. A király botrányos késéssel érkezett, olyan komor ábrázattal, mint aki a vesztőhelyre megy, nem pedig az oltár elé. A menyasszony a szemtanúk leírása szerint „fegyelmezettnek és szomorúnak” látszott. Ez a nász eleve arra rendeltetett, hogy sohase teljesedjék be. Másnap reggel az udvaroncoknak, akik sejtelmesen érdeklődtek, vajon most már „ínyére van-e az új feleség”, a király dühösen vágott vissza:
– Dehogyis! Még kevésbé, mint annak előtte! – és igencsak keresetlen szavakkal közhírré tette, hogy új feleségének közelsége minden nagyobb fokú intimitás vágyát kiölte belőle. Mindennek dacára a furcsa pár még hat hónapig megosztotta a hitvesi ágyat. Anna teljesen úgy viselkedett, mintha férjének magatartása a lehető legtermészetesebb lett volna.

– De hát Felséged még szíz! – mondták neki egy nap udvarhölgyei.

– Ugyan hogy lehetnék az, hiszen minden éjjel a királlyal hálok! Mikor befekszik az ágyba, megcsókol, és azt mondja: „Jó éjt, kedvesem”; reggel pedig úgy válik el tőlem: „légy jó, drágám”. Ez talán nem elég?
– Felség – kockáztatta meg Lady Rutland, a nevetéstől fuldokolva – valami több is kell ahhoz, hogy egy kis herceg szülessék. Ez a beszélgetés, amelyet szinte valamennyi történetíró idéz Anna naivitását bizonyítandó, mégsem hangzik túlontúl meggyőzően. Aligha képzelhető el ugyanis, hogy egy harmincöt éves nő egy reneszánsz udvarban ne tudott volna többet az élet dolgairól; hiszen ott az élet minden eseménye – a legszemélyesebb ügyek is, mint a születés, a halál, olykor a szeretkezés – szemtanúk előtt zajlottak le. Annának gyógyíthatatlanul ostobának kellett volna lennie, holott a történet folytatása azt bizonyítja, hogy korántsem volt az. Szavaiban inkább némi iróniát érezhetünk, amit udvarhölgyei (valójában ők voltak naivak) nem értettek meg. Valószíní, hogy ő még a királynál is kevésbé vágyakozott a frigy beteljesítésére.

Mert miközben ő nem volt az, akinek a képmás mutatta, Henrik sem volt már holmi mesebeli herceg. Negyvenkilenc évesen idejekorán megöregedett, elpuhult és elhízott, lábát pedig szifiliszes fekélyek lepték el. Az esküvő másnapján nyilvánosság előtt kijelentette, hogy új feleségének melle megereszkedett és kevéssé kívánatos; de valószíníleg Anna se tarthatta túlzottan csábítónak újdonsült férje lábait.A balszerencsés frigy kovácsát, Thomas Cromwellt végül is árulás vádjával tömlöcbe vetették. Miközben a londoni Towerben raboskodott, parancsot kapott a királytól, hogy készítse elő a házasság semmissé nyilvánítását. A király már csak azért sem akarta halogatni a dolgot, mert időközben belehabarodott a királyné egyik udvarhölgyébe, a még alig húszéves Catherine Howardba (az udvarhölgyek mindig is kedvelt vadrezervátumot jelentettek számára), és fejébe vette, hogy feleségül veszi. Cromwell iparkodott jól végezni a rábízott feladatot, a király részéről megnyilvánuló „egyetértés hiányára” alapozva az érvénytelenítést. Remélte, hogy ezzel megmentheti életét: de csak annyit ért el, hogy az árulókra váró kínhaláltól sikerült megmenekülnie, és „kegyelemből” lefejezték.

Eközben Anna parancsot kapott, hogy hagyja el a királyi palotát, és vonuljon vissza a richmondi kastélyba,
a Temze partjára. Baljós előérzetekkel indult útnak. Mikor aztán három komor arcú tisztségviselő jelent meg nála, úgy érezte, ütött az utolsó órája, és elájult.Mikor életre rázták, megtudta, hogy a király nem akarja bántani; mi több, ha hajlandónak mutatkozik teljesíteni jogos kívánságait, valóban királyi jutalomra számíthat. Elég, ha beleegyezik a házasság semmissé nyilvánításába, és kijelenti, hogy elhagyja a hitvesi hajlékot „ugyanabban az állapotban, ahogyan oda érkezett”. Anna fölismerte, hogy ez a nagy alkalom az életében: egy csapásra megszabadulhat Henriktől, az udvarban rá leselkedő veszélyektől, és királyi kegydíjat élvezhet.  Szegényes hercegségébe visszatérni a legcsekélyebb kedve sem volt, ezt nyíltan ki is mondta. Kijelentette, hogy aláírja a kívánt nyilatkozatot, de neki is vannak feltételei: ezeket nyomban közölte is.

Henrik a jó hír hallatán roppant nagyvonalúnak mutatkozott. Föl sem merült benne a kérdés, miért hajlandó Anna ilyen könnyen lemondani a társaságáról. Két kastélyt adományozott neki, Richmondot és Bechingleyt; évi négyezer font kegydíjat; „legkedvesebb nővérének” címét s elsőséget a királyság valamennyi udvarhölgye közt. Kétségkívül Anna volt a király valamennyi felesége közül az, aki a legjobb boltot csinálta. &Uacutej tisztségében még udvarlói is akadtak, sőt, állítólag egy fia is született. Eközben a király már lelkesen készülődött ötödik házasságára a bájos Katalinnal, akit „tövis nélküli rózsájának" nevezett. A lány nemesi származású volt, a norfolki hercegi család egyik elszegényedett ágának sarja, és unokatestvére Boleyn Annának, akinek az anyja volt Howard lány.  Katalin serdülőkorát előkelő rokonainak kastélyában töltötte, a nagy nemesi házak promiszkuitásában, ahol a rokonság fiú- és leánygyermekeit az ősi feudális szellemben nevelték.    

Ebben a környezetben egymást érték a szerelmi intrikák. Katalin még tizenhárom éves sem volt, amikor nagyanyja, az öreg hercegné a zenemester, egy bizonyos Madox karjai közt találta. A zenemestert elbocsátották, mire a lány egy távoli rokonnal, Francis Derhammel vigasztalódott, aki apród, majd lovász volt a Norfolkok mellett. Ez a viszony jó ideig tartott, a komornák és a kastélybeli lányok segédletével (a kastélyok kissé hasonlítottak a kollégiumokra: az egyik szárnyban helyezték el az apródokat, a másikban az ifjú udvarhölgyeket). Később a fiú eltínt, és állítólag kalózkodásra adta fejét az ír tengeren. De Katalin újabb unokatestvért talált az udvarnál, Tom Culpeper személyében: már éppen azt tervezték, hogy összeházasodnak, amikor terveiket felborította Henrik hirtelen ébredt szerelme. A Howardok, akik alig várták, hogy ismét fölénybe kerüljenek a katolikus párt élén, háttérbe szorítva a protestánsbarát Seymourokat, szó szerint a szerelmes király karjaiba lökték a lányt. Lelkesen biztosították a királyt, hogy Katalin „éppoly tisztességes, mint amilyen szép”. &Oumlreg nagyanyja annyit jegyzett meg:

 – Azért csak nem küldhetik vesztőhelyre, amit azelőtt csinált.

Az esküvőre 1540. július 28-án került sor, ugyanazon a napon, amikor Cromwellt kivégezték. A király szerette ösz-szekapcsolni az esküvőket és a kivégzéseket. Eleinte felhőtlen boldogságban éltek. Henrik mintha egyenesen megfiatalodott volna. Katalin pedig, aki lány korában nem élt különösebb bőségben, boldogan vetette bele magát
a jótékonykodó királyné szerepébe.Vidám teremtés volt, aki jókedvet gerjesztett maga körül. Még elődjének, Annának is küldött ajándékokat, mert lelkifurdalás kínozta, hogy kitúrta pozíciójából. (Valójában a francia követ beszámolója szerint Madame de Cléves soha még ilyen jól nem élt; naponta új ruhában jelent meg, és roppant elégedettnek tínt.) Ezalatt a királyné kiterjedt és éhenkórász rokonsága elözönlötte az udvart, és beügyeskedte magát a legjobb pozíciókba. Föltínt az egykori szerető, Francis Derham is, akit Katalin habozás nélkül szolgálatába fogadott ajtónállóként, csupán annyit kötött a lelkére, hogy „vigyázzon a nyelvére”. Az aszzonynak a legkisebb érzéke sem volt az óvatossághoz: Tom Culpeperrel folytatott kalandja is ment tovább, mintha mi sem történt volna. &Uumlzengettek egymásnak, találkozgattak – az udvarhölgyek cinkos közremíködésével. A helyzet nem tarthatott soká: néhány pletyka a királyné múltjáról hamarosan a fülébe jutott valakinek, akinek érdeke fíződött ahhoz, hogy megszüntesse a Howardok és pártjuk befolyását a királyra.    

Alapos és titkos nyomozások sora után – melyek újabb elemeket is felszínre hoztak – Crammer érsek, a protestánsbarát frakció vezéralakja magára vállalta a feladatot, hogy tájékoztatja VIII. Henriket. 1541-ben, mindenszentek ünnepén került sor erre, a boldog házasság tizenötödik hónapjában. Katalin neszét vette, hogy valamit forralnak ellene: kétségbeesetten próbálkozott a kápolnában imádkozó király elé jutni, hogy a lábai elé vesse magát, és kegyelemért könyörögjön; ám a strázsák útját állták, hiába sírt, hiába könyörgött. Ez a jelenet olyan mélyen beivódott a nép fantáziájába, hogy még ma is azt beszélik: a Hampton Court nagytermén rontás ül, és kétségbeesett kiáltozásokat hallani. A királynénak megtiltották, hogy elhagyja termeit: muzsikusait egy homályosan fenyegető mondattal eresztették szélnek: – Többé nincs idő táncra.

A király összeroskadt a feltárt tények súlya alatt. A tanács tagjai látták, hogy gátlástalanul sír, hirtelen megöregszik, de még mindig nem hiszi egészen, amit hallott. Nem akart megtorlással élni feleségével szemben; végtére is, amit hallott, az a múltra vonatkozott. &Aacutellítólag azt akarta felkínálni az asszonynak, hogy vonuljon kolostorba. &Aacutem az információk köre feltartóztathatatlanul bővült: valaki kiejtette a száján Tom Culpeper nevét, és utalt az ifjú királynéval való meghitt viszonyára. Ekkor felgyorsultak az események, egymást érték a letartóztatások. A bíróság elé citált egykori szerető, Francis Derham beismerte, hogy „teljes meghittségig” jutott Katalinnal – mentségül felhozva, hogy az idő tájt jegyben járt vele. A viszonynak már évek óta vége szakadt; ennek ellenére a felségárulót kínhalálra ítélték, ami abból állt, hogy felakasztották, majd még elevenen levágták a kötélről, és kibelezték, végül lefejezték. Mindeme kínszenvedés pedig csak azért, mert szeretkezett egy lánnyal, akit a király évekkel később feleségül szemelt ki.

Tom Culpeper ellenben – aki ugyan bínösebb volt, mivel a már trónon levő királynéval is szerelmeskedett – enyhébb elbánásban részesült, lévén a király egyik kedvenc udvaronca: csupán fejvesztésre ítélték. Mindkét kivégzésre 1541 decemberében került sor. Katalin ekkor már a Syon House-ban raboskodott, egy kolostorféleségben London szélén. A király, aki talán kibúvót akart kínálni neki, azt ajánlotta, hogy mentse magát a Parlament előtt. De Culpeper halála alighanem annyira megviselte az életvidám, ifjú teremtést, hogy elszállt minden életkedve: inkább lemondott a védekezésről, „bínösnek és halálra méltónak” vallotta magát.1542. február 13-án végezték ki a Tower mezején; ugyanott, ahol hat évvel korábban unokanővérét, Boleyn Annát. Mielőtt a hóhérbárd alá hajtotta volna fejét, kétségbeesetten kiáltott föl:

– Inkább halnék meg Culpeper feleségeként, mint hogy Anglia királynéjaként éljek!

&Oumlnkéntelen a kérdés: hogy lehet, hogy ez a király, akinek előző öt felesége közül három meghalt, még egy nőt talált, aki hajlandó volt hozzámenni? Több mint egy év telt el a szerencsétlen Howard Katalin halála után, mikor Henrik megkérte egy újabb Katalin kezét, Lord Latimer özvegyét, akit az udvarban inkább lánynevén, Catherine Parrként ismertek. Miután megszínt a katolikus Howardok hatása, a király ismét a protestánsbarátok felé hajlott. Lady Latimer a reformáció követője volt: akárcsak a Seymourok, ő is rokonszenvezett a kálvinista jellegí radikalizmussal, s erősen vitatta VIII. Henrik lagymatag anglikán kompromisszumát. Korabeli fogalmak szerint már érett asszonynak számított: túl volt a harmincon, szépnek sem volt mondható, de társaságban kellemes és eleven volt. A király ajánlata eleinte érthető riadalommal töltötte el – többek közt azért, mert valaha kis híján jegyben járt Thomas Seymourral, Jane királyné fivérével. De az uralkodó figyelmének első jeleire az óvatos Tom eltínt az udvarból: nem akarta életét kockáztatni. A magára maradt Katalin hideg fejjel végiggondolta a helyzetet.

Nem volt már szertelen fruska: tudta, hogyan kell bánni a házsártos öregemberekkel. Tizenöt éves volt, amikor rokonai hozzáadták a roskatag Lord Borough-hoz, aki egy év múlva özvegyen hagyta; utána következett Latimer, az elmúlt évtized politikai-vallási viszályainak jelentős figurája, aki szintén jóval idősebb volt feleségénél. 1543-ban halt meg, és épp, amikor Katalin reménykedni kezdett, hogy megismerheti a házasság kellemesebbik oldalát is az ifjú Tom Seymour mellett, a király felborította minden tervét. Vagy legalábbis késleltette megvalósulásukat. Az, hogy Henriknek nem sok van hátra, nyilvánvaló volt: a Howard-ügy súlyos csapást mért rá. Alig állt fekélyes lábán, néha őrjöngött a fájdalomtól. Saját magáról is néha harmadik személyben beszélt, ilyenkor „az öreg”-nek nevezte magát.

A Tommal kötendő házasság terve nyugodtan várhatott tehát. Az udvar felbolydult; ki így, ki úgy kommentálta a fejleményeket. Ezek közül azonban csak egyetlen Richmondból származó, hiteles kommentár maradt az utókorra. A király egyetlen életben levő exfelesége, Anna, aki békés visszavonultságban, félig a várúrnő, félig a falusi gazdaasszony szerepében élt, állítólag ezt mondta:

 – Katalin asszony jókora terhet vesz a nyakába.

Akárhogy is, az általános megdöbbenés közepette 1543. július 12-én sor került az újabb esküvőre, és csöndes nyugalomban kezdetét vette a hatodik házasság. Egy kortárs szerint együtt látva a királyi párt, az ember azt mondta volna, már vagy húsz éve házasok. A király gyermekei, Mária, Erzsébet és Edward hamar elveszítették anyjukat, és egyik nevelőtől a másikhoz kerültek. Katalin olyan családi otthont teremtett számukra, amilyet nem ismertek eddig soha; mindhárom gyermek, bármennyire különbözőek voltak is, hamarosan megszerette.A király számára az idő múlásával Katalin inkább ápolónő lett, mint feleség: ő volt az egyetlen, aki viszolygás nélkül ápolta fekélyeit, és felvidította a hosszú órák során, amelyeket ágyban vagy székben üldögélve volt kénytelen tölteni. Egy ilyen asszony igazán megérdemelte, hogy megmeneküljön elődei sorsától; és valóban, néhány kisebb teológiai vitát nem tekintve, a királyi pár töretlen békességben él egészen Henrik haláláig, ami 1547. ja-nuár 28-án következett be. Ekkor Parr Katalin kárpótlást nyerhetett áldozataiért: amint az illendőség megengedte, feleségül ment hajdani udvarlójához, Tom Seymourhoz, aki ismét megjelent az udvarnál, méghozzá nagy tisztességben: mint az új király, a tízéves VI. Edward nagybátyja.

Házasságuk azonban nem tartott soká. Harmincöt évesen gyereket szülni nagy veszélyt jelentett abban a korban: Katalin nem is élte túl. A rákövetkező év augusztusában halt meg; kislánya sorsáról nem tudunk, valószíníleg szintén nem maradt életben.A legszerencsésebb Henrik-feleség továbbra is a negyedik, Anna volt, a rendíthetetlen nyugalmú „flamand kanca”, aki egészen katolikus Mária idejéig eléldegélt. A két asszony, a hitbeli különbség dacára, rokonszenvezett egymással; s mikor mostohaanyja meghalt, Mária szép síremléket állíttatott neki a westminsteri dómban. §