Eurázsia és Észak-Amerika tajga- és tundravidékeinek úttalan útjait egy ritka, furcsa külsejí állat rója. A legutóbbi időkig keveset tudtunk róla, pedig ez a különös ragadozó megérdemli a figyelmünket. Magányos, méltóságos vándor, úgy is mondhatnánk, egyéniség. A rozsomák értéke ebből is adódik, nem csak ritkaságából, vagy éppen értékes bundájából.Míg a jegesmedvéket jóformán kipusztították, a rozsomákból ötven vagy száz évvel ezelőtt sem volt több vagy sokkal több, mint napjainkban. A rozsomák egészen különleges állat. Akkora, mint egy kutya, de külsejében erősen emlékeztet a medvére. Zömök, vaskos, erős a törzse, farka rövid, feje masszív, lába vastag és széles, ötujjú mancsának nagy karmai görbék, hegyesek. Bozontos bundája alatt erős csontozat rejlik. A rozsomák is látszólag lomha, akár a medve, de erős teste hajlékony, reakciói villámgyorsak.
A farkas is tart tőle
Valaki azt írta egyszer, hogy a rozsomák hímjének súlya elérheti a harminckét-harmincöt kilogrammot. Én nem láttam ilyen óriásokat. A kifejlett nőstény súlya általában tizenkét kilogramm, a hím két-három kilóval nehezebb. Ritka példány az, amelyik eléri a húsz kilót. A rozsomák a nyestfélék családjába tartozik, és mint minden nyestfélének, neki is van bízmirigye. Ennek váladéka olyan erős és kellemetlen szagot áraszt, hogy minden élőlényt menekülésre késztet. Csak a fiatal és tapasztalatlan farkas próbálkozik meg a rozsomák zsákmányul ejtésével, s az is csak egyszer életében, először és utoljára. Később soha többet nem bántja. Ugyanígy a hiúz sem. De maga a rozsomák, bízva vegyi fegyverének hatásában, bátran követi a farkas vagy a hiúz nyomát. A hiúztól még zsákmányát is elszedi. Az arisztokratikusan tiszta macskaféle ritkán állja egy percnél tovább a rozsomákkal való összecsapást, fújtatva elszalad, és utána sokáig tisztogatja magát. A rozsomáknak a fogai is nagyon erősek, az ereje sem megvetendő, de az erősebb ellenféllel vívott csatában a vegyi fegyver a leghatékonyabb eszköze. Hosszú szőrí, barna téli bundájában, amelyet kétoldalt széles, világos sáv díszít, rövid, széles testí állat benyomását kelti. Hátsó lábai hosszabbak, ezért olyan, mintha meggörnyedne; nyári szőrzete rövid, aránytalanul nagy fejével és lábával sutának, esetlennek tínik.
A rozsomák örök csavargó. Nem túlságosan gyors lábú, a kutya, de még a sítalpon járó ember is könnyen utoléri. Viszont meglepően kitartó. Nem kerül különösebb erőfeszítésébe egy nap alatt húsz–harminc kilométert megtenni szokásos járásmódjával, látszólag esetlen, lassú oldalirányú ugrásokkal. Széles mancsainak még a hó sem jelent akadályt, legfeljebb nyolc–tíz centiméterre süllyed bele. Ezenkívül kitínően úszik, könnyedén mászik fára, látása és hallása kitínő, csak a szaglása gyengébb, amin aligha csodálkozhatunk. Nagyon óvatos, ravasz és termetéhez képest igen erős állat. A rozsomák előfordulási helye az északi tajga, a sírí és érintetlen erdő, a tundravidék. Néha még a sarkvidéki szigetekre is elkóborol. Nem fél a nagy havazástól és a kemény hidegtől Azokat a helyeket részesíti előnyben, ahol sok patás vad él; keresi az elhullott állatokat, és felfalja őket, tehát a hiénához hasonlóan dögevő ragadozó.
A fürge kisvadak elejtéséhez nem elég gyors és ügyes, s a nagyvadak többsége is el tud futni tőle.
De a beteg, sebesült, lesántult jávorszarvast vagy más állatot felkutatja, kifárasztja és leüti, s a húsát csontig lerágja. Ha egy másik ragadozó – például farkas vagy hiúz – otthagyja az elejtett zsákmány maradékát, a rozsomák megkeresi és bekebelezi. A rozsomák által felfalt minden tíz szarvas közül hét vagy elhullott, vagy valamilyen más állat végzett vele, míg abból a háromból, amit maga a rozsomák ejt el, legalább kettő nem teljes értékí állat.A nagy testí zsákmányt jókora darabokra szaggatja, biztos helyre hurcolja, majd felfalja. Ha bőséges lakoma akad, néha több rozsomák is összegyílik, ami ritka esemény a magányosan kóborló állatok életében. Kelet-Szibériában és a Távol-Keleten, ahol pézsmaszarvasok is élnek, néha két-három rozsomák is összejön a közös vadászatra. A pézsmaszarvas általában körbe futva menekül üldözői elől. A rozsomákok ezt használják ki: egyikük megtámadja, majd követi a kiszemelt áldozatot, a többi a bezárult kör mentén elrejtőzik. A zsákmányt közösen fogyasztják el.
Spártai az életmódja
A rozsomák táplálkozásával kapcsolatban viták alakultak ki. Egyesek azt állítják, hogy a rozsomák nagyétkí, mások az ellenkezőjét vélik. Megfigyeléseim szerint a rozsomák hét–tíz napig is kibírja evés nélkül, de ha sikeres volt a vadászata, degeszre tömi magát. Három-négy nap alatt minden nehézség nélkül képes felfalni egy pézsmaszarvast. Néha úgy teleeszi magát, hogy hasát szinte a hóban vonszolja. Nem válogatós, szinte mindent megeszik, és étvágytalanságra sem panaszkodhat. Tavasztól könnyebb élelemszerzési lehetőség után néz: becserkészi és megtámadja az újszülött borjakat, bárányokat, kutyakölyköket, de eszik bogyókat is. Szereti az egeret és a pockot, s ha úgy adódik, nem veti meg a kígyót, a gyíkot, a békát és a halat sem. A rozsomák életéről, főleg a szaporodásáról keveset tudunk. Azt például tudjuk, hogy a párzási időszaka áprilistól júliusig tart, tehát viszonylag sokáig elhúzódik. Talán azért, mert ezeknek a ritka, kóborló jószágoknak még a nász kedvéért sem könnyí találkozni. A nőstény a szülés előtt vackot épít valahol, egy barlangban vagy gyökerek alatt, kövek között, esetleg egyszeríen egy hókupac mélyén. A kölykök februárban vagy márciusban születnek meg.
Általában két vagy három, nagy ritkán négy kölyök születik egyszerre. A kicsinyek vakok, magatehetetlenek és eléggé csúnyácskák, alig száz gramm súlyúak. Egy hónap alatt kinyílik a szemük, súlyuk eléri a fél kilogrammot; három hónapos korukban már fejlett, mozgékony jószágok, súlyuk körülbelül három kilogramm. A nyár közepén a család elhagyja a fészket, elkezdődik a vándorélet: az anya gyors ütemben, nagy igyekezettel tanítja kicsinyeit a rozsomákhoz méltó, mostoha életre. Mire beköszönt az ősz, a kicsik önállóak lesznek, de a teljes érettséget csak kétéves korukra érik el.Széles körben elterjedt nézet, hogy a rozsomák rendszeresen fosztogatja a tajgai vadászok zsákmányát. Igaz, amit nem helyeztek biztonságba, azt elhurcolja: a húst a magaslesről, a kisebb állatokat a csapdából… A vadászok ezért gyílölik a rozsomákot. Hosszú ideig törvényen kívülinek számított, egész évben vadászták, sőt elejtéséért prémiumot is fizettek. Szinte irtó hadjáratot folytattak ellene.
Drágább a cobolynál
Az utóbbi években felhagytak a rozsomák üldözésével: manapság az emberek már-már tiszteletben tartják
ártalmatlanságát, ritkaságát és egészségügyi szerepét. Igaz, hogy ragadozó, de rendkívül érdekes és a maga nemében egyedülálló: kicsi, de erős, lassú, de fáradhatatlan, a tigristől vagy a medvétől sem fél, és feleslegesen nem öl. Minél alaposabban ismeri meg az ember a rozsomák életmódját, annál rokonszenvesebb lesz számára ez az állat.A rozsomák nem csak tudományos szempontból értékes. Egy élő példányért kétszázötven dollárt fizetnek az állatkertek: fogságban nagyon ritkán lehet látni. A bundája hetven-száz dollárt ér: kétszer annyit, mint egy cobolyprém:
a szőre ugyan durva és bozontos, de nagyon tartós, és ami a legfontosabb: ez az egyetlen szőrmefajta, amelyet télen sem borít be a dér, nem fagy meg.
Az északi népek ezért már régóta nagy becsben tartják. A fiatalon fogságba esett rozsomák könnyen szelídíthető, erősen kötődik az emberhez: kedves, tiszta és engedelmes jószág lesz belőle. Egy öreg vadász mesélte nekem: „Mentem a tajgában, és egyszer csak friss rozsomáknyomra bukkantam. A kutyám elkezdte követni a nyomot. Egyszer csak hallom, hogy ugatni kezd a kutya. Felkergette a rozsomákot a fára. De az kis idő múlva leugrott a fáról a hóba. A kutya azonnal mellette termett, de rögtön kétségbeesetten fel is nyüszített, forogni kezdett, majd elkúszott a hóban. Rögtön tudtam, hogy a rozsomák elárasztotta illatfelhővel, aztán nyugodtan ügetett tovább, sőt még nagy gúnyosan vissza-visszatekintgetett ránk. Na, gondolom, adok én neked! De hát mért bántsam? Hadd éljen! Nagyon ritka, meg független állat ez. Semmi másra nem hasonlít.” §
