IPM: A legalapvetőbb kérdések foglalkoztatják munkáiban: miként van az ember a világban, mi létezése lényege. Minden érdekli, amely e lényeget próbálja előhívni: gondolkodás, alkotás, esztétika, filozófia. Mívészet, filozófia és lét hogyan viszonyulnak egymáshoz a huszonegyedik században?
V. M.: Három fogalom áll e kérdésben egymás mellett, egyikről sem tudjuk, micsoda: ez benne a sajátos. A mívészetet fogalmilag nem tudjuk leírni, minden kísérletet problematikusnak tartok. Az egységes mívészetfogalom az újkorban jött létre – azelőtt nem volt ilyen. Jelez egy sajátos tevékenységet, annak eredményét, amely más, mint például a gondolkodás eredménye. Ember legyen a talpán, aki megmondja, hogy mi köze van egymáshoz – és modern példákat mondok – a téren lejátszódó performance-nek és a Párizsi Notre-Dame-nak. De mind a kettő míalkotás: az első alkotó folyamat, a másik hosszú évszázadok óta a helyén álló épület. Minden kísérlet arra, hogy megmagyarázzuk a bennük közöset, reménytelen a szememben. Azt sem állítanám, hogy mívészet az a tevékenység, amely létrehoz egy mítárgyat – azt, amit mítárgynak tekintünk. Lehet, hogy valamit csak a befogadás tesz mívészetté. Találok például egy fadarabot vagy egy gyönyörí követ, amelyet nem akarás, különösen nem a mívészet akarásának szándéka hozott létre. Mégis, a magam befogadási attitídjével míalkotássá tettem. Mi ez a sajátos befogadás? Mi az, amit esztétikai befogadásnak is szoktunk hívni?Van olyan eszköz, amit sokan míalkotásnak tartanak, én pedig nem, mert tisztán propagandisztikus szándék alkotta; aki készítette, azért tette, hogy valakit meggyőzzön. Nem lehet esztétikailag befogadni. A tizenkilencedik századi nemzeti „mívészetet” ezért nem tartom mívészetnek. De – itt most megállíthatna, hogy mondjam meg végre – mit jelent ez az esztétikai befogadás. Ifjúkoromban a festészetről írt tanulmányomban fejtettem ki, amit a mívészetre érvényesnek tartottam: az esztétikai befogadás feltétele, hogy többféleképpen érthessem azt a tárgyat, ami számomra míalkotás.
IPM: Ez a helyzet a filozófiával is?
V. M.: A filozófia fogalmával még nehezebb a dolgunk. Nézzük először történetileg: e horizontban egyszeríbb elhelyezni, mint a mívészetet. Emez ugyanis nem létezett önállóan az ókorban. A festők, szobrászok, írók nem voltak mívészek a szó mai értelmében. Alkotásaikat a techné szó akkori jelentéskörébe sorolták, és bármely kézmíves termék ugyanabba a kategóriába tartozott, mint egy festmény vagy egy szobor. A filozófia, a bölcsesség szeretete (philo-sophia) viszont már az ókorban létrejött. Platóntól kezdve világos, hogy mi filozófiai mí és mit nem nevezhetünk annak. Többé-kevésbé, hisz a reneszánsz korban élt Montaigne munkáit illetően nem olyan könynyí például megmondani: irodalom vagy filozófia ez… Az említett bizonyosság – mi a filozófia, és mi nem az – Hegel után, a tizenkilencedik század második felétől megváltozik. Nem állítom, hogy nem voltak többé olyan szerzők, akiknek munkái vitathatatlanul a hagyományos filozófiába sorolódtak be abban a korszakban is, amikor már bizonytalanná vált, hogy mit nevezünk filozófiának. Edmund Husserl (a XX. századi fenomenológia atyja) munkásságát például filozófiának tekintették volna korábbi korokban is. Más a helyzet Martin Heideggerrel – aki Husserl tanítványaként fenomenológusnak tartotta magát. Magáért beszél egyik legkésőbbi esszéjének a címe: A filozófia vége és a gondolkodás feladata. Heidegger a filozófiát itt már azonosítja a metafizikával, amelyet eredetében újravizsgálva leépít: destruál. Az esszében kifejti, hogy a huszadik században lezárul a metafizika, azaz a filozófia, azaz a tudományok korszaka, az, amelyben azonosíttatik a gondolkodás a tudományos megközelítéssel. Meg kell tanulnunk gondolkodni. Még nem tanultunk meg gondolkodni – hangsúlyozza. A filozófia azáltal, hogy a létező – ami van, a tapasztalható, jelenségvilágnak nevezhető – valamennyi területét lefedték a tudományok, lezárul. Ekkor megnyílik a lehetőség a gondolkodásra. De a lehetőség megnyílása egyáltalán nem jelenti a megvalósulást.
IPM: Mit jelent a gondolkodás megvalósulása?
V. M.: Hosszan fejtegeti Heidegger a Mit hívunk gondolkodásnak? címí mívében, hogy mit jelent gondolkodni: végül is azt mondja, hogy meggondolni a legmeggondolandóbbat. Hogy mi is a legmeggondolandóbb, azt viszont nem fejti ki fogalmilag. S most ott vagyunk – s e ponton rátérhetnék a kérdés harmadik elemére – a létnél. Nem véletlenül vált elkerülhetetlenné a mívészet, a filozófia mellett a feltett kérdésben. Ám maradjunk még a filozófia történeténél: a huszadik század végén, Heidegger után – s ezt egyesek botrányosnak tartják, de én így gondolom – csak a francia kultúrában folytatódik az a folyamat, amelyben a filozófiát felváltja a „gondolkodás”. Michel Foucault, Gilles Deleuze, Jacques Derrida és még sokan mások munkássága nem hasonlít a korábbi filozófiákra. Egyaránt besorolhatatlanok a filozófia vagy az irodalom kategóriájába. Elértünk a viszony kérdéséhez: a huszonegyedik században/ra egyre inkább közelednek egymáshoz a valóság – hogy mi is a valóság, erre még visszatérünk – megközelítésénél mindazok a tudásformák, amelyeket az újkortól induló tudományosság skatulyákba helyezett: vallás, mívészet, filozófia stb.
IPM: Milyen fordulat áll e mögött? Mi a korábbi és e huszadik századi gondolkodók filozófiája között a különbség?
V. M.: Az igazsághoz vezető, egyetlen jogos útnak, egyedül értelmesnek hitt tudományosság rendül meg: a „valóság” tisztán diszkurzív – leíró, okfejtéssel lépdelő, következtető és következetes – megközelítésével, matematikai észrendszerbe való beillesztésével, tehát a tudománnyal szemben létezik valami, ami nem a jelenségvilágot, nem a létezőket írja le. A létező leírása fontos, hogy tájékozódni tudjunk az életben. De nem merítettük ki általa a – mit? Itt áll megint előttünk a valóság kifejezés. A fenomenológia szerint valóság mindaz, ami számunkra adva van: az azonban, ami adva van, túllép a tudományos gondolkodás által megragadhatón. Beléphetne e „helyen” a vallás is, csakhogy a nyugati zsidó-keresztény vallás is diszkurzívan ragadja meg a valóságot: Az érzékileg megragadható mögötti valóságot ragadja meg a kinyilatkoztatás segítségével, tisztán racionálisan Istent legfőbb létezőnek, teremtő Ensnek minősítve – a létezők közé sorolva. Kivétel a misztika! A nyugati gondolkodásnak eme örök mellékösvénye szerint Isten nem közelíthető meg diszkurzíve, csak misztikus extázissal. A régi kelet-ázsiai magaskultúra viszonyult így a mindenséghez. Japán filozófusok, a huszadik századi kiotói iskola tagjai, akik a mi fogalmaink szerint is filozófusok – Heideggerben látták a nyugati gondolkodásnak azt az alakját, aki ez irányban tapogatózik: gondolkodásában megpróbálja a keleti gondolkodáshoz közelíteni a nyugatit.
A huszadik századi, huszonegyedik századba mutató filozófia már nem akar a korábbi diszkurzív-racionális leírások segítségével tájékozódni, inkább fölmutat valamit, azt, ami a diszkurzív leírás számára szükségképpen nem létező.
S emitt a mai filozófusok-filozófiatanárok egy része felsikít: „Te ezt a halandzsa-filozófiát akarod mívelni, amelyet Carnap (pozitivista filozófus) joggal elfuserált mívészetnek nevezett. Lehet, hogy a mívészet olyasmit mutat meg nekünk, amit a racionális-diszkurzív gondolkodás nem tud elérni. De mi tudós-filozófusok ezt ne is akarjuk elérni-akarni. Abból csak valami halandzsa lesz. A filozófia meg kell, hogy elégedjen a nyelv analízisével. Lehet, hogy szíkebb a klasszikus filozófiánál, de csak olyan kérdéseket tesz fel, amelyeket meg is tud válaszolni.” A ma – számomra fontosabb – filozófiája viszont az, ami a klasszikus filozófia „hagyományát” próbálja folytatni – de persze egészen másképp néz ki, mint a – ránk örökített – klasszikus filozófia, s mégis annak módján közelíti meg….a létet.
IPM: Miért elkerülhetetlen a lét fogalma?
V. M.: A lét nem „az” – állítja Heidegger –, amit 2500 éven át „annak” neveztek. Nem a létezők összessége (minden, ami valami) és nem a legfőbb létező (a vallás istenfogalma, a nyugati igazságfogalom). A lét nem létező. Jöhetne a tudományos filozófus, hogy „de akkor semmit nem jelent a lét, tehát a lét a semmi”. Heidegger azt válaszolja erre, hogy ezzel nincs is gond, mert – bár lét és semmi nem azonos – a semmi és a lét összetartozik. A semmi megfontolása nélkül egyáltalán nem érthető meg, hogy mit jelent az, hogy lenni. Ez az egész megközelítés azért idegen nekünk, mondja Heidegger, mert elfelejtettük a lét értelmére vonatkozó kérdést, s legfőbb ideje, hogy újra feltegyük. A nyugati kultúra a létfeledés kultúrája. Nem az a baj, hogy a kérdést nem tudjuk megválaszolni, hanem hogy a kérdésig sem jutunk el – írja legismertebb mívében a Lét és Időben. Egy huszadik századi japán filozófus, Nishitani Keiji Mi a vallás? címí könyvében ezt írja a hagyományos – nyugati – ontológiáról (lételméletről): „A hagyományos ontológia nem jut el arra a helyre, ahol a Nagy Kétely megnyilvánítja magát, arra a helyre, ahol kérdező és kérdezett egyidejíleg van jelen, ahol csak az Egy Nagy Kétely van jelen.” A hely, ami a létre kérdez? Mi vagyunk. De úgy, hogy az, aki itt kérdez, már megszínik egy személyes ember lenni. Feloldódik a létben.
A dolgok a keleti viszonyulásmódra épülő ontológiában visszatérnek a maguk „hazájába”. Így folytatja Nishitani: „Amennyiben a dolgok valóban a maguk „hazájában” vannak, a maguk végső magán-való-létében, illetőleg önmaga-létében – túl minden olyan létmodalitáson, melyben a dolgok szubjektum–objektum-viszonyulásra vannak kivetítve, akkor létmódjuk nem lehet többé szubjektív és még kevésbé szubsztanciális. S ugyanígy az önmaga létmódja sem lehet többé szubjektív, még kevésbé szubsztanciális, ha az önmaga végül a maga őseredeti helyén, a maga igazi önmaga-létében található”.
IPM: A megvilágosodásról van szó?
V. M.: A megvilágosodás ez, melyet nem tudunk leírni. Az Egy Nagy Kétely helyén a kérdező átminősül, megszínik individuum lenni, feloldódik a kérdezésben: ez más mint a „megértés”. A keleti embernek ez egy „hely”: a meditációban jut „ide”, amikor feloldódik az Egészben. Ez – a szunjáta, az ataraxia – e világ elérendő célja. Nyugati társának viszont ez a halál: amit nem tud elfogadni, mert nem tud túllépni az individuum-fogalmon, nem tudja másként tételezni magát, csak mint különálló egyént, személyt. S ez az individuum nem akar feloldódni sem az Egészben, sem a Másikban – nem is tudjuk elfogadni a halál gondolatát. Szeretnénk ezt is az individuumhoz tartozó eszközzel, az értelemmel megragadni – hisz a ismeretlentől félünk –, s mivel ez lehetetlen, elsiklik a kezünkből, akár a „lét”.
Mívészet-filozófia-lét és viszonyuk ma: kultúránkban a tudomány a vezető tudásforma. Ez a létezőt kutatja.
A mívészet, s az előbb felvázolt huszonegyedik századi filozófia pedig – ki ne mondjam, hogy a létet kutatja, mert akkor ismét létezővé fogalmazódik! – a transzcendencia, a lét irányába mozog. Nem maradnak meg a felületen: kimutatnak a LÉTre. Régen a racionális gondolkodás másik oldalán – nem szemben vele, mert nem közös az alap – a misztikusok álltak. Ma a heideggeri értelemben míködő gondolkodás.
IPM: Megváltozik a nyugati bölcselet, elhagyja a Platóntól induló utat, az újkortól kijelölt módszereket és korlátokat?
V. M.: Kikapcsolni a racionális gondolati szférát? Igen problematikus lenne. A racionalista kultúra megmarad tisztán racionalista kultúrának. És ha belátja, hogy a tiszta ráció nem viszi el a végső pontra, akkor sem tud szakítani a tradícióval. Amikor elkezdünk gondolkodni – beleértve Heideggert és Derridát –, nem dobjuk el a filozófia 2500 éves történetét, hanem arra építünk. Nem válhatunk egyik pillanatról a másikra buddhistákká. Egyénileg lehetséges, de ez egy kultúrát nem alakít át.Másrészt e kételyhez, csak egy reflektáló csoport, a magaskultúra képviselői jutnak el. Mindeközben a nyugati gondolkodásra épülő világ kételyektől mentesen megvalósítja magát: mindent bekebelez a racionális megismeréssel és fizikailag: tünete a globalizáció, a Föld egészét, de még a világírt is felfalja. A folyamat erőteljesebb, mint valaha. Talán ez a túlhajtás váltotta ki a „filozófia” fordulatát. Érdemes Nietzschét olvasni. Ő már a tizenkilencedik században meglátta e folyamatot.
IPM: Mi váltja ki e kultúrából, e „felfalást", bekebelezést, a világot tudományosan-fizikailag birtokba vevő beállítódást?
V. M.: Az imént jellemzett létfeledés. A felszínen vagyunk, a létezőre irányul minden, amit teszünk, megszerzünk, megismerünk – az analitikus filozófia ugyanúgy ezt míveli. Jól szimbolizálja ezt – Mesék a Napnyugatról címí kötetemben írok erről – a bibliai teremtéstörténet, miszerint Isten parancsa, hogy az ember birtokba vegye a Földet, mindennel együtt, ami rajta van. Ez meghatározó eleme kultúránknak. Descartes az újkor kezdetén csak megerősíti ezt, kijelentve: „a filozófia célja, hogy az ember a természet urává és birtokosává váljék.” Ebben a kultúrában élünk, nem tudunk kilépni belőle. De a gondolkodás új lehetőségét, a transzcendenciához való viszonyulás lehetőségét megpróbálhatjuk kibontani.
IPM: Személyiségére, munkásságára nézve – Ön számára mi a filozófia és mi nem az?
V. M.: Egy évig íródott Naplómat publikálom az Alföld folyóiratban. Hamarosan könyvben is megjelenik. Címét Aczél Géza, főszerkesztő adta: Szókratészi huzatban. A címbeli görög filozófusról egyetlen helyen szól Heidegger. A napnyugat legtisztább – nem a legnagyobb, a legtisztább! – gondolkodójának nevezi őt, mert Szókratész egész életében kint állt a gondolkodás szelének huzatában. Ezért nem írt – mondja. Mindenki, aki utána következett és írásban fektette le filozófiáját, kénytelen volt a szélárnyékba húzódni, hogy megfogalmazhassa gondolatait – teszi hozzá. A különbség tiszta és nem tiszta gondolkodó között az én interpretációmban az, hogy előbbi „kinn áll a gondolkodás szelében” és mondja, amit éppen gondol: ötleteit, meglátásait, összefüggéseket, észrevételeket a legkülönfélébb nézőpontokból. A többi ezután „szélárnyékba vonul”, és elkezdi gondolatait egységes, belső ellentmondásoktól mentes, koherens szöveggé formálni. A Napló, amely nem filozófiai szövegnek szánt írás, a szélben születő filozófia: ebben én lejegyzem a gondolataimat, sokszor egymásnak ellentmondóakat, és még csak szembe sem állítom őket egymással. Majd, mikor el kell készíteni az esszét, tanulmányt, létrehozok egy koherens Szöveget a témában.
A készülő kötetben együtt publikálom a naplót és a tanulmányokat: láttatva egymásnak feszülésüket. A Napló az, amit én ma filozófiának érzek, a Szöveg közelebb áll a tudományos produktumhoz. Egyértelmí! Minden, amivel kísérletezem: a napló, a lábjegyzetek, ez a „nem-forma” vagy „nem-módszer”, ez az, ahogy én tudom és szeretem mívelni a filozófiát. A lezárt tanulmány, de még az esszé is, problematikus számomra. Például: amit Nádas Péterről – pontosabban a regényéről szóló kritikákat recenzeálva – írtam, rendben van. De jeleznem kellett: a megírás pillanatában így állítottam össze, koherenssé téve a szöveget. Ám egy pillanatig sem hiszem, hogy csak így gondolom, s már eljutottam volna ahhoz az állapothoz, ahogy én végérvényesen látom. Dehogy! Nincsen ez a végérvényesség! A koherensen végérvényes szövegből kimarad a szerzője.
IPM: Debrecenben tanszékvezetőként eredeti, Magyarországon egyedi filozófia tanszéket teremtett. Létezik olyan, hogy Vajda-iskola? Van-e alapelv, közös vonás?
V. M.: Abban a régi értelemben nincs Vajda-iskola, hogy bárki az én gondolataimat továbbvinné. Ez a törekvés távol áll attól a filozófiától, amit mívelek. Közös jellemzőjük viszont van a Debrecenben kiképződöttek többségének. „Téblábolók” – egyikük, Gulyás Gábor úgy nevezte el őket-magukat. Szemben az analitikus filozófussal, az egyén nem akar egyértelmí lenni, nem kíván egyetlen nézőpontban maradni, több perspektívában mozog. S nem akar a biztos tudó, a kikezdhetetlen elméletek, igazságok mondójának pozíciójában lenni, abból szólni. „Téblábol.”
IPM: Az iróniának és a játéknak jut-e szerep, lehet-e „módszer"?
V. M.: Irónia: ezzel jellemezhető a napló és a végleges szövegek viszonya. A napló írója ironikus, szemben
a tanulmány, az esszé készítőjével. Világossá teszi, hogy e szerző visszahúzódott a szélárnyékba. Fontos az irónia és a játékosság. Nem tudom elképzelni nélküle a mai filozófiát, sem a mai mívészetet. Kívülálláshoz, kritikai viszonyuláshoz segítenek. Az ellenkezője torzulást eredményezhet. Óva is inteném azokat, akik kritikátlanul végig akarnak vinni harcos, világjobbító elméleteket. Bínbakkereséssel, torzulással járnak, és szörnyíségekhez vezethetnek. §
- Szakmai életrajz
Vajda Mihály (73) magyar filozófiai élet köztiszteletben álló vezető személyisége, publikációi megszámlálhatatlanok. Az Akadémia tagja 2001 óta. Szakterülete a filozófia és a germanisztika. Professzor emeritus, a Magyar Filozófiai Társaság alelnöke, díszdoktora a Babes-Bolyai Egyetemnek (Kolozsvár). Az alábbi díjakban részesült: Alföld-díj (1994) Deák Ferenc kutatási díj (1997, Pro Renovanda Cultura Hungariae) Széchenyi-díj (1999) Csokonai-díj (2001) Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje, polgári tagozat (2005).
